Amerikai Magyar Világ, 1974. november (11. évfolyam, 44-47. szám)

1974-11-10 / 45. szám

14. oldal AZ ÜZENET Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA A­­ Zsoltár talán a legnépszerűbb szent ének és méltán nevezte el valaki a, ,Zsoltárok zsoltárának” Az, aki irta, nagy bajban, szomorúságban, veszede­lemben lehetett, melyből nem talált kiutat és melyen nem­­ tudott segíteni, ezért egész életét az Úr kezébe tette le, mélységes, rendít­hetetlen hittel, bizalommal és ennek k­tkeztében megnyugvás­sal. Azév: évszázadok, sőt évtize­dek telték de ez a zsoltár mindig erőt adott minden azóta élő nemzedén­ek. Öregek és fiatalok egyaránt ..­ .ékelték, amikor szivük megtelt bánattal, keserűsé, amikor minden elsötétedett körülöttünk és bárh­a próbálkoztak is, nem tudtak kintra találni. Milyen jól esett ilyenkor térdre roskadni és igy fohászkod­ó lelkük mélyéből:” Az Úz énnékem őriző Pásztorom, azért én semmiben meg nem fogyat­kozom...” Még a mai zordon, hitetlen, józan időnkben, amidőn az ördögöt már-már többet emlegetik, mint Isten, amikor­­ ezrek tolakodnak, tusakodnak, hogy az undorító EXORCIST című filmet megnézzék és órákig szemlélik, hogyan tesz tönkre fiatal lényeket a Sátán, amikor nyakunkon a kötél, mert a kétségbe­esés szomorúsága, vagy a rémület iszonya sújt le ránk,­­felkiáltunk, mint egykoron a zsoltárira: „Lelkemet megnyugtatja szent nevében, és vezérel engem igaz ösvényében.” Televízión a napokban egy „soapopera” keretében érdekes és megrázó, a mai világban szokatlan jelenetnek lehettünk tanúi. Egy Leslie Brooks nevű jómódú, elkényeztetett, előkelő családból származó fiatal leány, kit szülei aggódó szeretettel nevelnek, mivel mindig félénk és zárkózott, visszavonultságában a zongoraművészetnek szenteli életét és Chicagóban kezdi hangversenyeit a zenekarral óriási sikerrel. Fényes karrier küszöbén áll, mert egymásután követ­keznek a koncertek, de ekkor valami történik, ami összetöri fiatal lelkét. Egyik húgának, Laurienak megvallotta, mennyire szerelmes egy fiatalemberbe, aki apja szerkesztőségében dolgozik, de nem meri neki ezt megvallani. A fiatal férfi is érdeklődik iránta, de Laurie összerombolja ezt a románcot, mielőtt még kibontakozhatott volna. Mindig irigykedett és félté­­kenykedett nővérére, mivel úgy érezte, szülei minden figyelmüket neki szentelték, most pedig, hogy látja, milyen fényes pályafutásra tett szert, kétségbeesett gyűlöletében el akarja venni tőle a férfit, akit olyan mélységesen szeret. Mikor Leslie jegyet küld a férfinek egyik hangversenyére és megírja benne, mennyire szereti, Laurie megkaparintja ezt a levelet, és sohase továbbítja a címzettnek s amikor az aggo­dalmaskodó Leslie közvetlenül fellépése előtt hazatelefonál, csúfondárosan mondja neki, hogy a férfi őbeléje szerelmes. Lesliet ez a hír annyira lesújt­ja, hogy mint szólista, a hangverseny közepében elakad, rosszul lesz, úgyhogy le kell vezetni a pódiumról. Utána irtózatos depresszióba esik. New York-ba utazik, hogy elbújjon a világtól és éjjel egy parkban kesereg, amikor végre egy rendőr rátalál és egy elmegyógyintézetbe viszi, ahol, mivel nem hajlandó megmondani a nevét, egy közös terembe zárják. Ezt a cellát kell megosztania négy idegen fél­­bolond asszonnyal, akik valamennyien bántják, bosszantják, eledelét elszedik, csúfolják, szidalmaz­zák. De néhány nap múlva lecsendesednek. Hozzá­szoknak a csendes, magába roskadt leányhoz és az egyik megzavarodott asszony szívében feltámad a részvét. Odalép Lesliehez és bocsánatot kér tőle. Be­vallja, hogy őt azért zárták be ide, mert nem képes hangulatain uralkodni. De most segíteni szeretne rajta. Majd halkan súgja, hogy van egy kincse — egy könyv — melyet szeretne vele megosztani, talán őrajta is segíthetne. És előkerül vánkosa alól a Biblia. Odanyujtja a leánynak, aki felüti a kopott könyvet s noha mióta ideérkezett nem beszélt még egyetlen szót sem most fennhangon olvassa a XXIII. Zsoltárt: ,,Az Úz énnékem őriző pásztorom, azért én semmiben meg nem fogyatkozom” Mind a négy nő ágyára telepszik és áhítattal hallgatja. Arcukról eltűnik a düh, a torz gúnymosoly, keserűség, megzavarodottság kifejezése, és szinte megdicsőülés omlik el rajta. Talán nem is értik egészen, nem is bírják felfogni a zsoltár teljes értelmét, de valami van a sorok mögött, valami ellenállhatatlan vonzerő, ami megragadja a lel­küket. Mintha Isten üzenete volna. És a megrázó, drámai csendben szívükre szorított kézzel bámulnak az olvasóra, aki ime, tolmácsolja nekik Isten üzene­tét... Dohnányiné Zachar Ilona ____iV­lHilvmiHHvnvmwMi HETI NAPTÁR NOVEMBER (NYILAS HAVA) 11— Hétfő: Márton 12— Kedd: Tihamér 13— Szerda: Szivia, Bulcsu 14— Csütörtök: Aliz 15— Péntek: Lipót 16— Szombat: Ödön 17— Vasárnap: Hortenzia AMERIKAI MAGYAR VILÁG CSALÁDI SAROK HOGY NE ÉREZZE MAGÁT FELESLEGESNEK Kháron ladikja nem akkor indul velünk, midőn lezárul és befagy a szem... .— írja Illyés Gyula. Tudjuk ezt jól, de valahogyan mégsem fogadjuk el. Nem hiszünk, vagy inkább nem akarunk hinni abban, hogy tevékeny napjaink egyszer véget érnek, zsebünkben a naptár érintetlen marad — nem kell sietnünk már sehova. Még egy utolsó kézszorítás a munkatársakkal, — „de jó neked, öregem, holnaptól nincs rohanás, nincs idegeskedés, hajtani sem kell” —, néhány szál virág... és vége... A nyugdíjasnak másnap nem kell időre kelnie, mégis felébred. Harmadnap is, aztán is. Kezdetben talán szelíd örömet is érez: „no, a kollégák ott a műhelyben, a hivatalban, az intézetben... én meg szépen leballagok a térre, és megmártom magam a napsütésben... Viszem a sakkot is, hátha akad valaki...” És aztán? Mi lesz aztán? Néha még útra kel, hogy meglátogassa volt kollégáit. Úgy vélik, kitörő örömmel fogadják. De aztán észreveszi, mintha már terhes lenne a jelenléte. Nem megy többet. „Ne döcögjön mindig utánam, papa, látra menni dolgom van” — hárítják el a fiatalabb családtagok ha beszélgetést kezdeményez. S előbb-utóbb akkor­­ leintik, ha véleménye van a családi vitában: „ugya nagypapa, maga ehhez nem érthet, maga már öreg” Valóban olyan jó tehát a nyugdíjasnak, amint a­ munkatársai a búcsúnál mondták? A kérdést felesleges lenne válaszolni. Azért álljunk meg eg pillanatra. A fentiekben szándékosan beszéltünk „nagypapáról”. Mert a „nagymama” — az egésze, más. Persze, vannak egyedülálló idős nők is. Mielőt azonban a nyugdíjas kor magányosságáról ejtenek szót, el kell ismernünk: a családban élő, aktívan ma nem dolgozó nő — a nagymama — lényegesen elő­nyösebb helyzetben van a beilleszkedés, az a viszonyokhoz való alkalmazkodás tekintetében, min­t hasonló korú férfi. A magyarázat erre nagyon egyszerű. Akár egy­ élnek, akár nem, a fiatalasszony, a lány, a meny feli­legzik, a nagymama segít a háztartásban, a nagyim­ma megfőzi a vasárnapi ebédet, a nagymam még mosni is eljön, és ami talán a legfontosabb: vigyáz a gyerekekre! Ellátja, ápolja is, amíg beteg, nagymama kincs. A nagymama pótolhatatlan érték A nyugdíjas nagymama ezért soha nem lesz magá­nyos, akár akarja, akár nem, gondoskodik erről családja — az esetek túlnyomó többségében. És ez nemcsak érzik, hanem még hálásak is érte. A nagy­mamák nem lesznek boldogtalanok. De mi legyen nagypapával? (És a nagymamák közül is némelyik­kel.) Talán nem mindenki tudja, hogy az idős embe általában megértő, szemlélődő, nyugodt. De csal akkor, ha a munkából való kiesés nem alakul át a tét­lenség állapotává. Ha volt munkahelyén nem látoga­tóként kezelik, hanem továbbra is óvják, vigyázzák az évtizedek alatt kialakult munkatársi kapcsolatot. Ha nemcsak meghallgatják, hanem kérik, sőt, elvárják tapasztalatait, ötleteit , élesztgetik munkakedvét Nem szabad sajnálni az időt arra sem, ha a nyugdíja volt munkakörének újdonságai iránt érdeklődik hiszen az ismeretek befogadásának nincsenek időszakta határai. Ha tehát a munkahelyhez fűződ szálak nem szakadnak el, a nyugdíjas kiegyensúlyo­zott marad. Még a közmondás is őrzi: „öreg ember nem vét ember”. A tréfás megállapítást komoly tényekké tudjuk bizonyítani. Goethe 70 éves volt, amikor megírta a „Nyugat-keleti díván” című művét. Galile 77 éves korában ingaórát szerkesztett. Verdi 80 évesen komponálta a Falstaff zenéjét. S a hasonló példáka még tucatjával hozhatnánk fel a tudomány vagy­­ művészetek területéről. Kortársunk, az alkotóereje teljében levő Szent-Györgyi Albert professzor például nemrég múlt 80 éves. (Folyt, a 15­ oldalon) TE ALSZOL.. Te alszol, alszol olyan mélyen, hogy soha többé föl nem ébredsz! Én ébren töltöm éjszakáim s csak várom, várom ébredésed. Bár jól tudom, hogy soha többé nem virrad rád pirosra hígnál, hiába várom ébredésed. ...és többé semmi sem vigasztal!

Next