Athenaeum, 1838/2. félév

1838-07-08 / 3. szám

mi választja el őket egymástól. Semmi sem használt, a’ keresztények szédítő mámoruk­ban udvariasak maradtak egész estve. Egy más esetem volt ,Parisban egy hazafi báróval. A’nemesek ’s polgárok közt mindent, szívet, lelket, műveltséget, egyenlőnek vevén, egy nemes’ társaságát többre becsülöm a’ polgárénál, mint vasárnapot hétköznapnál. A’ polgárban minden, még a’ gyönyörűség is dolog ; a’ nemesben minden, még a’ dolog is gyönyörűség. Nem mondhatnám, hogy ezt vagy amazt a’ nemest nemszeretem; nemsze­retem a’ nemeseket általában, ’s nem hibáikért, mellyek bennünk polgárokban is vannak, ha­nem azon tulajdonságaikért, mellyeket előjo­gaiknak köszönhetnek. Jemand lieb’ ich, das ist nöth­ig; Niemand hass’ ich, soll ich hassen, Auch dazu bin ich erbötig, Hasse gleich in ganzen Massen. Hanem ezen bárót nem csupán tömegben, kü­lönösen is gyűlölöm. Ő a’ dölyf’ mustraképe volt, én pedig ezen dölyf’ ellenében a’ türel­metlenség’ mustraképe vagyok. Az emsi für­dőkön ismerkedtünk meg. Ebédnél egyszer csontokat halmozott egy tányérra, előkiállá inasát, ’s ennek kétszáz ember előtt nagy hanggal parancsolá, hogy azokat a’ kutyának adná. A’paraszt suhanczban több becsület volt mint a’ báróban, ’s csupa vörös lett szégyen­­letében. Én elsápadtam bősz óságomban, meg­raktam én is egy tányért ebédem’ maradéká­ból , átnyujtám ezt az inasnak, mondván, re­ményiem, hogy a’kutya polgári csontokat sem vetend meg. A’báró hallgatott: „I­ n’y a pas de réparation“ nincs helye az elégté­telnek — így szólott egy öreg grófné egy frankfurti hangversenyben egy ifjú követségi tiszthez, midőn ez nevetve beszélte el a’ gróf­­nénak, hogy őt csak imént gazolta le valaki azért, hogy ennek polgárnője alól a’széket ki akarta húzni. Ugyanekkor volt Emsben egy udvari ta­nácsos , kinek az a’ holló szenvedélye volt, hogy minden nemes családok’ czimereit va­dászta. Minden nemeshez oda tolakodott, ’s addig csúszott mászott körű­le, mig a’ nemesúr pecsétjét veresre vagy sárgára lenyomta. Ez minden nemest bárónak, minden bárót gróf­nak, minden grófot herczegnek stb. nevezett, így jött ez az én jelenlétemben a’ báróhoz is, ki régi családból származott, kérdezősködött az ő családjának elágazása felől, ’s pecsét­jéért alázatosan könyörgött. A’ báró olly ö­­römmel adta ezt oda neki, hogy ez alatt szi­pája is kialudt. A’ hálás nagy pecsét­*• mester a’ gyertyához repült, ’s hozott neki egy égő fidibust. Ez alkalommal szabadságot vettem magamnak a’ nemesi czimereken tré­fát űzni, ’s a’többek közt kérdeztem: hogyan van az, hogy többnyire ezen nemesi czimere­ken valami barom van. Azt hinné az ember, hogy a’ nemesi famíliák alapítói mind marha­kereskedők, vagy vadászok vagy állatmuto­­gatók voltak. Az igen könnyen meglehet, mondá egy jelen levő más szinte plebejus. A’ báró ezt igen rész néven vette, de egy szót sem szólt. De mit csinált volna ? hiszem pol­gár ’s nemes között nincs helye az elégtételnek? A’ báró igen beteges volt, ’s egészsége iránt sokkal szorongó!­!) mint szükséges vala. Őrizkedett a’ szabadlég, szél, nap’s folyó­vizektől , minden estve 7 órakor már szobájá­ban volt, ’s ablakait pontban naplemenetkor bezárta. Kivált fejét igen takargatta, mellyet még ebéd fölött is veres bőrsipkával fedezett. Azonban történt, hogy a’ clarencei herczeg, ki ekkor Emsben volt, egy fiatal szép her­­czegnő’ tiszteletére a’ szabadban egy kis mu­latságot adott. A’ fürdői vendégek között min­den nemes meg volt erre híva, hanem az én bárómat elfeledték, min­d a’ kétségbeesésig magán kivű­l volt. Végre, midőn délután 2 ó­­ráig sem lett meghíva, elment a’ fürdői biz­toshoz, ki készítette a’ hivatalosok’ névsorát a’ herczeg’ számára, ’s kérdezte: miért ma­radt ő ki egyedül? A’ biztos mentegette ma­gát , ’s épen a’ herczegnek egy inasa men­­vén feléjük az utczán, a’ biztos ennek elébe ment, levette kalapját, ’s kérte egész udva­riassággal, hogy ezen jelenlevő elfeledt bá­rót pótlólag e magasságához meghívni mél­­tóztassék. Az inas lakását kérdezvén , monda a’ báró, hogy épen haza megy. Valólag haza is ment, ’s az inas követte őt. Midőn lakásába ért, megállóit, megfordult, ’s így meghivatta magát. Én csodálkoztam az inasnak szintúgy mint a’ bárónak chinai lélekébrenségén. A’ herczeg’ mulatsága a’ kertben egy po­ros szekérút’s egy légvonatos folyam között tartatott. A’ sok bámészkodók közt én is a’ kert’ kerítése előtt álltam, ’s néztem az úri pompára. Mind nemes pathos, ’s egyetlenegy

Next