Athenaeum, 1839/2. félév
1839-10-10 / 29. szám
452 fiának a’tányér ’s apja’ szája közti utát, sem ellenmondástól nem félt. „Hanem télben módfölött kemény hideg van ott, — folytatá geographiáját — és rettenetes nagy havak. A’ hegyek, erdők mind mező fehérek, a’ falukban a’ házak nem látszanak, ’s a’ szegény lakosok mind berekednek, mert a’ hótól befújt ajtót ki nem nyithatják.“ „,Hát egyik faluból hogy mennek a’ másikba ?“a kérdé könyökölve csodálkozó felesége. „Sehogy, hogy mennének? Hiszen az egész vidék hó alatt van, az utakat két ölnyi magas hófuvat is födi.“ ,Én nem gondolnám, hogy nálunk nagyobb hó volna mint itten, — közbe szólok, természetesen óvakodva — pedig úgy tartom, az országutakon járnak télben is.‘ „Igen, viszonzá az őrmester nagy elégvéssel, — mert itt a’ havat az országútról eltaszítják.“ Az igaz, de ezt nem mondám, csak magamban gondolom, ezt nálunk nem cselekszik. De mi tudjuk, hogy nem restségből, hanem a’ gondviselésben kegyes megnyugvásból. Isten ád télben havat és hideget, mi azt megőrzi, isten ád meleget tavaszkor, mi azt elolvasztja. „Hah, télben veszélyes ott utazni, mondá tovább. •a az ember mindenütt vadállatokra bukkan. A’ medvék például....“ .Nálunk a’ medvék télben alszanak, felelém ’s gondolám, itt megejtém az öreget. Korántsem! „Hahaha, —nevetek mit, a’ medvék télben ? Én tudom hogy nem. De úgy ugrálnak a’ havon mint a’ bárányfiúk.“ „.Medvék!”“ kiáltának felesége ’s gyermekei, ’s egyszersmind elég illetlenül rám bámultak. Hizelkedém magamnak csak azért, mivel szántak, hogy olly országban lakom. „Igen, — kezdé újra az apa — meg a’ farkasok. Tizenkettő is űzi néha a’ levélvivő szegény katonát. Bizony sok szerencsétlenül jár; lovat ’s katonát összetépnek, ’s másnap a’ hóban csak a’ sarkantyus csizmát lelik meg. Egyszer Galliciából szánkán jövök ’s nem vala más mód tőlök megszabadulni, mint a’ magunkkal vitt borjút elvagdalni ’s szeletenként elhajigálni.“ „,Huh!“– mondák a’ gyermekek, ’s a’ legkisebb leányka félénken oldalgott anyja mellé , ki ismét szomorú ’s részvétes képpel csodált rám. „Biz’ így van ez“ mondá az egyébiránt becsületes őrmester, nagyot sóhajtva étel után fölkeltében, és vette kalapját és nádbotját és mentünk. Jöttömben gondolom: ,No itt hazámat elvesztem! — de hiszen megnyerem poromét .* Többen is vannak közöttünk, kik magokat így vigasztalják! III. Genfi tó. A’ schweizi urak kedvesen emlékeztetnek az angolországiakra, mind puhaságok, mind azon körülmény által, hogy nem egyenes vonalban vezetvék, hanem a’ magányos birtokok’ szabálytalan fordulatai szerint kígyóznak; igaz, így több helyet ’s időt vesznek el, de több gyönyört is adnak. Kertekből rájok sűrűn hajlanak ki a’ dió, alma, köríve és szilvafák’ ágai, ’s a’ gyorskocsi’ födelén ülőnek elég kinyújtani kezét, hogy magát a’ legízletesb gyümölcsökkel megszedhesse. Mert nem hasonlók ezek Hades’ azon fáihoz, mellyeknek gyümölcstermő gályáit az öreg Tantalos’ esde kezei elöl forgószél kapja föl az árnyékos felhőkhöz. • Az emberész’ remekei közt Ilelvétziában tálcán legbeámulatosbb a fribourgi vassodronyhíd , melly 900 láb hosszú feszületben 160 1. mélység fölött függ. Ne vágott volna zápor ’s uti társaimtól ne szégyeneltem «volna, bizonyosan leszállók a’ megterhelt kocsiról, melly alatt a’ híd úgy hajladozók, mint vékony ágtető a’ jóllakott madár alatt. Bizám, nem szakad le, mert hiszen 1934nek octobere óta szüntelen jőnek és mennek rajta; de Inában, szoknunk kell vékonyságban nagy erőt hinni. E’ gyönyörű bátor mű, két hegy ormán függve, könnyen leng ’s inog a’ légben mint egy pókszövet; a’ szél küszködik , játszik, de nem bir vele. Lausanne nem művei de fekvése által jön híressé. Hegyoldalában mint királyi székben magasan ül e’ város, és fölséges tekintete előtt a’ genfi tó’ tükre, csaknem egész terjedelmében, ragyogva nyílik meg, ’s hol vadon, hol szelíden szép partokon ’s hegyeken túl kilát a’ szem a’ Mon’blanc’ ezüst