Athenaeum, 1839/2. félév
1839-10-27 / 34. szám
phiai nézet mindjárt támadásával ellenmondásra talál, ’s végre különböző oldalairól tekintve, a’ méltányló annyi joggal biránd, mint az ellenmondó, akkor igen természetes, hogy rendszerek, mellyek magokat kirekesztőig bevégzetteknek ’s megalapítójoknak vallják, kirekesztőig ki is tétetvék félreértéseknek’s elmagyarázásoknak. Tanúk erre Aristoteles’ és Hegel’ rendszerei. Vagy tán másként fogadta az elsőbbet idekora ? Nem terjengtek-e mindjárt eleinte tapasztalódiságáról ( empirismus), mellyet vitat, a’ legfonákabb nézetek? Igen is Aristoteles a’ tapasztalásnak nagy értéket tulajdonít ’s ez egyszerminl, a’ miből kiindul; de milly értelemben kívánja ő vétetni, hogy az egyesben mindig csak az egyetemi szemlélendő, erről leginkább természettanjának olly igen elmulasztott, kevesektől méltánylott első czikkjei adnak világot. Ezekben lelhető tapasztalódisága’ fogalma és határzata, miként alkalmazásának alapja és köre is fel. Az egész világosi leend, ha ama’ czikkekkel még azt is összevetjük , mit a’ nagy gondolkozó Metaph. I, 1. és Analyt. poster. I, 13. 27. 31. a’ tapasztalás és tudomány közti különbségről megalapít. A’ fogalmat „smaififita’ tágasb és szoros!) értelemben veszi. Ez utolsó szerint neki a’ tudomány az, mellyben az elvek’ segélyével az egyes’ értelmessége az egyetemi által föltételeztetik ’s az ismeret nem személyleges, hanem tárgylagos leend. Hasonl. Analyt. poster. I, 22. ’s különösen Analyt. prior. II, 21. Azért ha Aristoteles az igaz és tiszta elvekből származó, ész és gondolkozás által felfogható tudatot mint valamelly fensebbet helyezi, és az észt, mellynek szerinte közvetlen szemlélet, ■fowgójy, tulajdonítandó, a’ csupa észrevételnél magasbra emeli (Metaph. VII, 7), igen távol vala magát az aljas tapasztalódiság’ tévelyeiben elveszíteni, sőt inkább miként tettleg, úgy elméletileg is a’ tiszta szemlélődést (speculatio) tartá valólag phitosophiai módszernek, ’s igazán eszméléshez (idealismus) simul, melly még mai nap is vezércsillagul szolgálhat. Leginkább ártott Aristotelesnek az összehasonlítás Platóval, mivel ennek részint költői eleme, részint eszmés iránya még azokat is olvasására édesgeti, kik a’ sajátlagos philosophiától legtávolabb vannak, míg Aristoteles’ komolysága, a’ látszatos száraz és darabos beszédében, a’ rideg tartalom tanulásától még azokat is elrettenti, kik philosophiai tárgyakról ’s a’ philosophia’ történeti kifejléséről szóhoz akarnak jutni vagy kellene jutniok, miért is Aristoteles atalán mint mélyen gondolkozó nagy hírben van ugyan, de Platónál sokkal kevésbbé, még csak felületesen is kevésbbé ismertetik, miként tán Klopstock a’ németeknél. Innen ered, hogy ezen philosophusnak részint sok tévelyést tulajdonítanak, részint sok az összefüggés’körén túl egészen más értelemben vétetik *), mihez még ama’ különös, eléggé ismeretes csapás is járul, melly irományait érte. De még kevésbbé lehet annak hitelt adni, mit e’ nevezet alatt „aristotelismus“ vagy „aristotelesi iskola“ ismerünk, mint a’ mellyel a’ legkülönnemlébb czímeztetik. Nagy férfiunk’ halála után néhány tanítványinak inkább népszerű bánásmódja korán elvált a’ sajátsag szemléletitől; azért őt a’ rómaiak csak amaz elsőbb oldalról, külön az erkölcs — szónoklat — természet — ’s részint az országtan végett, méltaták jobban tettleges szemmel, míg logicai és metaphysicai irományai elmulasztoták, ’s tanjának igazi összefüggése még maiglanis kevés tudós előtt jön ismert. Úgy látszik, hogy őt Theophrast sem követé minden irányban, miként charactereiben ’s temészettanjában az erkölcsinek több tapasztalati, mint szemléleti felfogása lelhető. Mivel továbbad Aristoteles az alexandriai időkorban a’ tudományos ösztönt felébresztő ’s számtalan magyarázókat foglalkoztatott, igen következhető, hogy fanjában számtalan elmagyarázások is létettek ’s vala aristotelesi iskola, melly pythagorasi, platói ’s még orpheusi elemekből is állott. Mind ezeknél legtávolabb esik azonban Aristotelestől az, mit a’ középszázadban az iskolásdi philosophusok e’ czím alatt „aristotelesi philosophia“ terjesztettek. Ez tanjának inkább csak külseje vala, csupa alakiság vagy vetélytan (dialectica), melly minden valódi alap, érték és tartalom nélkül majdnem a’ bölcseség’ körének tartatott. Ez okból méltán szegültek a’ reformátorok olly igen ellene, miként maga Luther e’ beszédében: „An die deutschen Fürsten“, Lomler’ kiad. I, 582. és Melanchton „de amore veritatis et odiosophistices in orationibus“ Friedemann’ kiad. I, 76. *) Miként péld., azon tétel, hogy az erény azon középlet, melly két egymásnak ellenhelyzett hiba közt létezik. Ez igen is foglaltatik Aristoteles’ irományaiban, de az igazi összefüggést szemmel tartva, egészen más magyarázatot kíván, mint melly közönségesen alkalmaztatik.