Athenaeum, 1842/1. félév
1842-02-17 / 21. szám
eseményekből följegyzendőnek gondolok, felvilágosítva, magyarázva saját nézeteimmel, javalva vagy roszszalva a’ szerint , mint meggyőződésem sugallja. Egy része telát az általam írtaknak történeti előadás, egy része vélemény, gyarló, mint akárki másé , melly csak annyiban igényel helyeslést, mennyiben magát a’ művészet’ philosophiájából igazolni bírja. Senki sem bizonyíthatja rám , hogy valahol kimerítő kriticákat ígértem , vagy véleményemet valakire rádisputálni akartam volna. Kíméletes igyekeztem lenni beszédimben , mert mindig szem előtt táttom, hogy a’magyar színművészet még csak kezdők’ törekedése ’s hogy színházunk még nem volt ’s ma sincs azon körülmények közt, hogy benne művészi nagy előmeneteleket tenni könnyű volna ’s igy a’ critica’ szigorúságát hazafiság’ palástjával fedeztem be. Azt hívém, hogy e’ móddal kikerülendem a’ vitákat, mellyeket annak, ki ollyasmivel foglalkodik, mi a’ criticával rokon, kikerülni olly nehéz. ’S íme egy évet szerencsésen, minden összezörrenés nélkül húztam ki ’s talán ki fogtam volna egy másikat is , ha Egressy Gáborban csak annyi léleknyugalom, annyi türelem volna is, mint színész társainak nagyobb részében. Ide neki azon bal szokása van, hogy akár hol történik felszólalás , színészetet érintő , azonnal előáll, mintha a’ magyar színművészetet ő találta volna fel,’s övé volna a’hivatalos kötelesség, azt minden képzelt észrevétel ellen védeni, ’s vitáz, ügyészkedik , néha maga, többször társai’ nevében — mi ellen már óvások is tétettek —’s parányi dolgokból nagyokat csinál, csakhogy mutogathassa magát; mint íme most, midőn saját ügyét ismét a’ színészek’ ügyévé akarja erőltetni ’s fontolgatja, hogyan fogja az ellenség az országot figyelmeztetni a' pesti színészek’ hanyagságára azért, mert egy álnevű ember az Athenaeumban azt mondá , hogy Egressy Gábor Petron Maxim’ szerepében erején fölül kiabált és nagyon hánykolódott.—Kár, hogy Egressy Gábor egy igen jó dolgot nem tud, azt t. i. hogy minden kicsinységet feleselés’tárgyává tenni sem szükséges , sem hasznos , sem tanácsos; ha ezt tudná , jelen felszólalását egészen feleslegesnek , a’ hangot pedig, mellyre felhiva nem is volt, igen helyén kívülinek találta volna. Azonban mindegy, a’ dolog megtörtént; Egressy ezt igy találta jónak. Ő szólt és ismét olly hangon, a’ minőn egykor e’ lapokban táblabirói jellemű leczkékről értekezett és magát Kossuth’ ellenében martyrnak avatta fel, miért olly keserű visszatolást kapott. Ő szólt ’s engem válaszra kényszeríte, nem azért, hogy magamat védjem — mert mi szüksége van az álnévnek védelemre?— hanem azért, mert áltanításokat tart dolgok felett, mellyekhez nagyon érteni hiszi magát, de , miként reményem bebizonyíthatni, valósággal nem ért. Állításainak csak néhányára kivánok észrevételt tenni Egressyben van annyi nyugtalanság, hogy nekem máskor is nyujtand alkalmat, vele szót váltanom ’s így ha mit most elhagytam volna, akkor is elvégezhetendem vele. Szinbirálatokat cáfolgatni nem szokás — mond Egressy — mert ahhoz a színésznek mindig vagy kedve vagy ideje hiányzik stb. — Nem szokás, mert bajos ’s kivált érdeklett színésznek,,önzés nélküli“ vitába bocsátkozni szivbirálat felett. Bajos, mert az illy önvédelemben többnyire magunk’ bírái vagy inkább hízelgői vagyunk; észrevétlenül ’s akaratunk ellen áthatván még elméletünket is azon elfojthatatlan vágy, hogy beérnánk, ha alkalmazzuk, bennünket ne sújtson. Bajos tehát minden esetre, de el nem fogott, világos fejű é s csak józanon hiű embernek nem lehetetlen , ki szerényen fog hallgatni tehetségeiről , előadása’ érdeméről , ki drámában annak tartalma ’s jellemei felfogásáról szóland ’s ezekben veti meg igazolásának alapját ; ezekből fogja kimutatni mit hogyan , ’s miért akart úgy adni, mint adottnak véli, mert úgy adta-e valósággal , az inkább az értő közönség’ ítéletére tartozik. Hallgatva tűrünk — mond tovább Egressy—hoszszú éveken át minden észrevételt, alapost mint felületest, epést, kajánt, durvát, pedánst, iskolás gyermekit egyiránt. — Igen ’s minél durvább , pedánsabb, iskolás gyermekibb , annál könnyebb is azokat tűrni egy kicsin kis philosophiával és önérzettel , ha az tiszta ’s elbizottságtól ment. Színésznek, ki a’világ’ bűneit, hibáit ostorozza, e’ kis türelemre szüksége van. De ha az észrevétel kaján és epés , ismét önérzet és philosophia? Bizonyosan ; vagy kétes kimenetelű villongás a’ criticussal. „Egyél madár, vagy halj meg!“ ezt mondja a’ sólyomidomár. Itt nincs közép út. Mit magára a’ fő dologra, miért leginkább e’ felemelését támasztá, Egressy Gábor mond, az egy nagy zűrzavar ’s bizonyítja, hogy ő magával sincs tisztában azok iránt, mikről ír. „Ha Szebekébi méltányos akar lenni—úgy mond — el kell ismernie, miként egyes nem sikerült játékban illy panasznak (t. i. hogy a’ magyar színészek naturalisták) teljességgel semmi alapja nem lehet, mert ép fejű ember nem egy sem két előadás után fog művészi tekintetben valamelly színész’ egész értéke felett pálczát törni.“ Szíves örömest elismerem , mit Egressy Gábor úr rám parancsol és parancsolatja nélkül is tudom, hogy egy két előadás után valamelly színész’ egész pályáját megítélni nem lehet ’s józan nem fog akarni. De mit nyert Egressy ez elismerésemmel? Itéltem-e én, vagy helyeslettem-e másnak ítéletet, ha egy két előadásból pálczát tört valamelly színész’egész értéke felett? Nem azt mondom-e, hogy a’kiáltozás és a’ tagok’ dísztelen vonaglása egyik okául szolgál azon panasznak, hogy színészeink nem eléggé sírnák , nem eléggé szabályozott játéknak stb, vagy mint Egressy maga megkeresztelé a’gyermeket, hogy színészeink naturalisták. Tehát sem én sem az általam idézett panaszlók nem egyedűl abból, a’ mint Egressy Gábor Petron Maxim’ szerepében kiáltott és tagjait hányra vezette, hanem több más okokból mondják azt, hogy színészeink naturalisták ’s szempillantat’ emberei. Mit harczol tehát Egressy szélmalmokkal, minek költ dolgokat, mellyek mondva nem voltak? Nem tanácsos volt volna-e — ha már csakugyan „szélnek ereszteni“ nem volt ereje Szebeklébi’ beszédét — ollyasmit czáfolni, mit Szebeklébi valósággal állított? Nem oda akar Egressy ütni, a’hová czéloz; ő másért lobbant fel, mint a’mit vitatkozás’ tárgyává tön. Ez igen is világos. Illy zavaros beszéd továbbá az, hogy a’ bíráló mit vegyen bírálata’ alapjáúl , meddig menjen és ne menjen bírálatában, hogy a’ színészi küzdelmek’ önérzetét , mellyek színészeink egyedüli jutalma, vigasztalása és menedéke, hagyja bántatlanúl. Mennyi szó, annyi csodálatos dolog! Mintha a’ criticusnak nem volna szabad hasznát vennie—Hiedelem és méltányosság’ korláti közt — bírálataiban még a’ színész’ személyes körülményeinek is, és viszont mintha ezen körülményekre örökké köteles volna ügyelni ! Illyenféle beszédekért utasittatott vissza egykor e lapokban a’ néhai részvényes társasági igazgatóság, melly a’ criticust a’ színházi függöny’ zsinegei után akarta rángatni. A’ criticus mindenre kiterjeszkedhetik , mi a’színügygyel össze függ, ’s tudománya , ismeretei , tapasztalásai arra valók, hogy általok belátása szerint az ügynek használjon. ’S ne gondolja Egressy, hogy azért, mert ő színész, a’ szinügyet, egyedül maga hordozza szívén. A’ criticus a’ jó szándékú, szinte úgy hazafi ’s habár éles ’s habár szigorú , úgy törekedhetik minden szavával 's tettével a’ szinügy' javára, mint akár ki' fia. A’ küzdelmek’ önérzete egyedüli jutalma , vigasztalása és menedéke a' színésznek! Boldog isten! mintha Magyarországban semmi elismerés nem jutna a’ jobb színésznek ! mintha éheznie és fáznia kellene ! Micsoda erőszakos martyrkodás ez ismét! —És mintha olly önérzet, melly egyedüli jutalomnak tekinti magát, nem állana fölül minden Szebeklébiek’ hántásán és szorulna Egressyek’ ügyészkedésére. Tehetségeket, talentumokat és minden hivatást meg-