Athenaeum, 1842/2. félév

1842-11-06 / 55. szám

435 436 Munkálatiból az utczán támadó zaj ébreszté föl; kitekintett ’s e’ pillanatban a’ hirtelen meg­nyílt ajtón egy nő rohant a’ szobába ’s lábaihoz. „Szabadítson meg az egekért, Viktor ! kiálta — hóhérjaim nyomomban’s ha ön el nem rejt, veszve vagyok.“ ,Keljen fel, Clarot grófné, mondá Viktor, föl­emelve Gabriélát — Tőlem reményi ön szabadi­­tást ? Nem tudja, hogy csak ítélnem szabad ’s nem mentővé lennem ?!‘ „Tudom, válaszolt Gabriéla — tudom, hogy emberi önkény törvényeket szabott ön elébe, mely­­lyektöl nemes lelkének irtóznia kell, — de azt is tudom, hogy e’ törvények szép lelkét el nem rútiz­ták, érzését meg nem korcsosíták. Mit tehetek ró­la, hogy grófné vagyok ? Ezért még nem érdem­lem a’ halált. Ah magam érzem legjobban, hogy ez kútfeje boldogtalanságomnak.“ ,’S kegyed nem volt megelégedve sorsával?* kérdé Viktor. „Gazdagságom ki nem elégített — hányan i­­rigylik sorsunkat, mert tagjainkat selyem’s arany fedi, mert fényes hintákban járunk, ’s mert nekünk minden hódol. — Ah nem tudják sokan, mi nyo­masztó gyakran a’ nagyság ! Hányszor adtam vol­na oda felét napjaimnak, ha drága köntösimet pol­gári ruházattá, fényes palotámat egyszerű paraszt­lakká változtathattam volna!­­S most is nem az­ért környez a’ halál, mivel grófné vagyok?! Hah ! csengetnek nyomozóim, rám akadnak. Az egekért, Viktor, rejtsen el, másként szemei elől vérpadra hurczolnak.“ Viktor’ szemeiben köny csillogott; megindulva nyita meg egy rejtett ajtót ’s a’ grófnét egy kis szobába bocsátá. Alig csukta ’s fedezte be az aj­tót, midőn a’ törvényszék’ szolgái szobájába léptek. „I Lorrain polgár! Mi a’ törvényszék’ paran­csából jövünk. Házába Clarot grófné menekült, kiről tudjuk, m­illy ellensége a’ köztársaságnak.— Kötelességül teszem önnek , őt azonnal kiadni“* mondá az egyik szolga. ,Ön csalódik — mondá Viktor — lakomba senki nem menekült, motozzanak fel mindent, ’s győződjenek meg állításom’ valóságáról.* A’ szolgák minden rejteket kikutattak, gyak­ran jövének a’ rejtett ajtó’ közelébe, ’s szint annyi­­szor jégborzadás fogá el Viktor’ kebelét, végre semmit nem találva távozónak. Elmentek után Viktor megnyita az ajtót; a’ grófné halálsápadtan ’s reszketve lépett elő. „Az első veszély el van hárítva, — mondá — de estig itt kell maradnom, m­ig módot találok a’ menekvésre. Férjem már túl van a’ határokon; ő csak élte ’s szenvedélyeinek kedvez.“ Hosszú szünet jön, mi alatt Viktor figyelme­sen vizsgálta azon arczot, m­elly két év előtt olly életteli, most hervadt rózsáival sok szenvedést ’s bút tanúsított. Viktor’ kebele szorult e’ látásnál, érzé, milly kedves előtte most is az, ki ifjúsága’ első szerelmének tárgya volt. ,Gabriéla! Ön szenved , szóla végre bánatos hangon Viktor, szóljon, miben enyhíthetem fájdal­mát, ha éltem’feláldozása önt boldoggá teheti. Ah, milly kedves lesz megválnom tőle.* — „Nem­esszivü, kedves barátom ! Ön’ tiszta lel­ke jobb sorsot érdemelt volna. — Miért nem bol­dogítom mind­kettőnket, midőn hatalmamban ál­lott? — Higye meg, Viktor, gyakran áztatom pár­náimat keserű könyeimm­el, gyakran irigylem sor­sát utolsó szolgámnak. Ez kötelességét teljesítvén, mitől sem tartva, magának élhetett ’s talált hű ke­belét, mellyre simulva vele örülhetett, együtt bán­­kódhaték, m­ig én ezrek felett ragyogva részvevő szív nélkül folytatom öröm­telen éltemet, ’s most bujkálnom kell, nehogy vérpadon , megbecstele­­nitve végeztessem ki.“ — Hangos zokogás nyomá el Gabriéla’ szavait­ ,Kedves Gabriéla! mondá Viktor illetődve — Szerencsétlen barátném ! Ön szenved?! A’keserű­ség’ pillanatban, midőn szerelmem elutasítva jön, szivemben vétkes kívánat támadt: önt boldogtalan­nak láthatni, ’s kárörömmel varázslom elémbe, mellyben bánat könyei omlandanak alá arczain. — Azt hivém, ekkor majd gúnyosan kaczagok fel, de nem, minden könye egegy szemrehányás — oh szelíd barátném , Gabriéla! megbocsátasz-e?‘ „Megbocsátani? azt-e, ha barátom, hogy él­tem’ mentője levél? Balsorsomat megérdemlém­, mert megvetettem hű szivedet ’s elhitetém magam­mal, hogy a’ marquist szeretem, mivel grófi czim ’s gazdagsága kecsegtettek, későn tapasztalám­, hogy mindez csak üres szó, ’s hol a’ szív nincs kielégítve, ott boldogságom nem létezhetik. — Fér­jem’ szép külseje, ’s grófi czíme nem fedezhetők a’ durva lelket; szóval, én mondhatlanul szeren­csétlen levék. A’ forradalomban férjem nagy részes jön , alig menekülhetett, ’s hogy könnyebben fut­hasson, szobámba csukott, hiszen mi neki neje’ é­­lete! Hív szolgám szabadita ki töm­löczömből, mi­dőn a’ törvény’ szolgái már lakomhoz közeledé­nek; alig menekülhetem; ’s serelmed nélkül a’ vesztőhelyen vérzettem volna.“ Az estve bekövetkezék, ’s a’grófné hű szol­gája’ kíséretében hagyta el Viktor’ lakását. A­z elitélt, Gabriéla túl vala minden veszélyen, ’s Viktor ismét szokott magányában. — Álomként vonultak el képzetében a’ tegnapi nap’ eseményei. A’ múl­tat idézé lelkébe elő ; azon boldog napokat, hol minden viruló remény volt közelében , hol szerel­mének, Gabriélának élhetett. —A’jelen most zor­don, a’ jövő homályos volt. Megszabadul-e Gab­riéla? boldog lesz-e ? illy kérdések forogtak agyá­ban, ’s a’ kínos bizonyosság, hogy tőle örökre kel­lett válnia. Az álmatlanul töltött és síri sápadtsá­got hozott bágyadt arczaira ’s szemének kialudt tüze nyilvánitá, milly súlyos belharczot kelle küz­denie. Kalapját véve, a’szabadban reményre elszé­­leszteni kínos képzetit, midőn ajtaján koczogattak. Két törvényszolga lépett be. „,Lorrain polgár ! Ön foglyom a’törvényszék’ nevében, kövessen.*“ Mondá az egyik. „Kövessem? kérdé Viktor meglepetve, hová ’s miért?“ ,„Ez rám nem tartozik, felelt a’ kőszívűvé edzett. Itt a’ parancs ’s önnek jőnie kell. Társam irományait fogja a’ törvényszéknek általvinni.*“ Viktor csak akkor győződök meg mindennek

Next