Athenaeum, 1842/2. félév
1842-11-06 / 55. szám
435 436 Munkálatiból az utczán támadó zaj ébreszté föl; kitekintett ’s e’ pillanatban a’ hirtelen megnyílt ajtón egy nő rohant a’ szobába ’s lábaihoz. „Szabadítson meg az egekért, Viktor ! kiálta — hóhérjaim nyomomban’s ha ön el nem rejt, veszve vagyok.“ ,Keljen fel, Clarot grófné, mondá Viktor, fölemelve Gabriélát — Tőlem reményi ön szabaditást ? Nem tudja, hogy csak ítélnem szabad ’s nem mentővé lennem ?!‘ „Tudom, válaszolt Gabriéla — tudom, hogy emberi önkény törvényeket szabott ön elébe, melylyektöl nemes lelkének irtóznia kell, — de azt is tudom, hogy e’ törvények szép lelkét el nem rútizták, érzését meg nem korcsosíták. Mit tehetek róla, hogy grófné vagyok ? Ezért még nem érdemlem a’ halált. Ah magam érzem legjobban, hogy ez kútfeje boldogtalanságomnak.“ ,’S kegyed nem volt megelégedve sorsával?* kérdé Viktor. „Gazdagságom ki nem elégített — hányan irigylik sorsunkat, mert tagjainkat selyem’s arany fedi, mert fényes hintákban járunk, ’s mert nekünk minden hódol. — Ah nem tudják sokan, mi nyomasztó gyakran a’ nagyság ! Hányszor adtam volna oda felét napjaimnak, ha drága köntösimet polgári ruházattá, fényes palotámat egyszerű parasztlakká változtathattam volna!S most is nem azért környez a’ halál, mivel grófné vagyok?! Hah ! csengetnek nyomozóim, rám akadnak. Az egekért, Viktor, rejtsen el, másként szemei elől vérpadra hurczolnak.“ Viktor’ szemeiben köny csillogott; megindulva nyita meg egy rejtett ajtót ’s a’ grófnét egy kis szobába bocsátá. Alig csukta ’s fedezte be az ajtót, midőn a’ törvényszék’ szolgái szobájába léptek. „I Lorrain polgár! Mi a’ törvényszék’ parancsából jövünk. Házába Clarot grófné menekült, kiről tudjuk, milly ellensége a’ köztársaságnak.— Kötelességül teszem önnek , őt azonnal kiadni“* mondá az egyik szolga. ,Ön csalódik — mondá Viktor — lakomba senki nem menekült, motozzanak fel mindent, ’s győződjenek meg állításom’ valóságáról.* A’ szolgák minden rejteket kikutattak, gyakran jövének a’ rejtett ajtó’ közelébe, ’s szint annyiszor jégborzadás fogá el Viktor’ kebelét, végre semmit nem találva távozónak. Elmentek után Viktor megnyita az ajtót; a’ grófné halálsápadtan ’s reszketve lépett elő. „Az első veszély el van hárítva, — mondá — de estig itt kell maradnom, mig módot találok a’ menekvésre. Férjem már túl van a’ határokon; ő csak élte ’s szenvedélyeinek kedvez.“ Hosszú szünet jön, mi alatt Viktor figyelmesen vizsgálta azon arczot, melly két év előtt olly életteli, most hervadt rózsáival sok szenvedést ’s bút tanúsított. Viktor’ kebele szorult e’ látásnál, érzé, milly kedves előtte most is az, ki ifjúsága’ első szerelmének tárgya volt. ,Gabriéla! Ön szenved , szóla végre bánatos hangon Viktor, szóljon, miben enyhíthetem fájdalmát, ha éltem’feláldozása önt boldoggá teheti. Ah, milly kedves lesz megválnom tőle.* — „Nemesszivü, kedves barátom ! Ön’ tiszta lelke jobb sorsot érdemelt volna. — Miért nem boldogítom mindkettőnket, midőn hatalmamban állott? — Higye meg, Viktor, gyakran áztatom párnáimat keserű könyeimmel, gyakran irigylem sorsát utolsó szolgámnak. Ez kötelességét teljesítvén, mitől sem tartva, magának élhetett ’s talált hű kebelét, mellyre simulva vele örülhetett, együtt bánkódhaték, mig én ezrek felett ragyogva részvevő szív nélkül folytatom örömtelen éltemet, ’s most bujkálnom kell, nehogy vérpadon , megbecstelenitve végeztessem ki.“ — Hangos zokogás nyomá el Gabriéla’ szavait ,Kedves Gabriéla! mondá Viktor illetődve — Szerencsétlen barátném ! Ön szenved?! A’keserűség’ pillanatban, midőn szerelmem elutasítva jön, szivemben vétkes kívánat támadt: önt boldogtalannak láthatni, ’s kárörömmel varázslom elémbe, mellyben bánat könyei omlandanak alá arczain. — Azt hivém, ekkor majd gúnyosan kaczagok fel, de nem, minden könye egegy szemrehányás — oh szelíd barátném , Gabriéla! megbocsátasz-e?‘ „Megbocsátani? azt-e, ha barátom, hogy éltem’ mentője levél? Balsorsomat megérdemlém, mert megvetettem hű szivedet ’s elhitetém magammal, hogy a’ marquist szeretem, mivel grófi czim ’s gazdagsága kecsegtettek, későn tapasztalám, hogy mindez csak üres szó, ’s hol a’ szív nincs kielégítve, ott boldogságom nem létezhetik. — Férjem’ szép külseje, ’s grófi czíme nem fedezhetők a’ durva lelket; szóval, én mondhatlanul szerencsétlen levék. A’ forradalomban férjem nagy részes jön , alig menekülhetett, ’s hogy könnyebben futhasson, szobámba csukott, hiszen mi neki neje’ élete! Hív szolgám szabadita ki tömlöczömből, midőn a’ törvény’ szolgái már lakomhoz közeledének; alig menekülhetem; ’s serelmed nélkül a’ vesztőhelyen vérzettem volna.“ Az estve bekövetkezék, ’s a’grófné hű szolgája’ kíséretében hagyta el Viktor’ lakását. Az elitélt, Gabriéla túl vala minden veszélyen, ’s Viktor ismét szokott magányában. — Álomként vonultak el képzetében a’ tegnapi nap’ eseményei. A’ múltat idézé lelkébe elő ; azon boldog napokat, hol minden viruló remény volt közelében , hol szerelmének, Gabriélának élhetett. —A’jelen most zordon, a’ jövő homályos volt. Megszabadul-e Gabriéla? boldog lesz-e ? illy kérdések forogtak agyában, ’s a’ kínos bizonyosság, hogy tőle örökre kellett válnia. Az álmatlanul töltött és síri sápadtságot hozott bágyadt arczaira ’s szemének kialudt tüze nyilvánitá, milly súlyos belharczot kelle küzdenie. Kalapját véve, a’szabadban reményre elszéleszteni kínos képzetit, midőn ajtaján koczogattak. Két törvényszolga lépett be. „,Lorrain polgár ! Ön foglyom a’törvényszék’ nevében, kövessen.*“ Mondá az egyik. „Kövessem? kérdé Viktor meglepetve, hová ’s miért?“ ,„Ez rám nem tartozik, felelt a’ kőszívűvé edzett. Itt a’ parancs ’s önnek jőnie kell. Társam irományait fogja a’ törvényszéknek általvinni.*“ Viktor csak akkor győződök meg mindennek