Auróra, 1920 (1. évfolyam, 13-19. szám)
1920-07-01 / 19. szám
Magyarok és lengyelek. (Gondolatok egy lengyelországi utazás alkalmából.) Ha magyarok és lengyelek bizalmas körben, főként a fehér asztalnál poharazás közben találkoznak, bizonyos, hogy szóba kerül az a lengyel közmondásféle szólam : Weger Polak bratidnki do szabii i do sklanki. (Magyar, lengyel testvér kardnál és pohárnál.) Ilimnek és barátságos felköszöntőnek jó, de nem födi a történelmi valóságot és épenséggel nem jelzi s nem meríti ki azt a feladatot, mely e két népre vár s amelyet teljesítenie kell, ha fenn akar maradni. Hadakozásban s talán poharazásban is tényleg sokszor testvérek voltak magyarok és lengyelek. Nemzeti függetlenségüket és önállóságukat a némettel szemben kellett megvédelmezniök, létüket és egyszersmind a nyugateurópai keresztény kultúrát a tatár és török támadások ellen oltalmazták s újabb időben mindkettőnek fenyegető réme lett a moszkovita imperializmus terjeszkedése. De testvéries együttműködésük ezenkívül alkotó munkát is végzett. Az az útvonal, mely Krakótól Kassáig a Kárpátok északi lejtőjét a délivel összeköti, sokat beszél arról a kulturmunkáról, melyet lengyelek s magyarok, az itt letelepedett Zipser németekkel egyetemben évszázadokon át végbevittek. Aki ismeri Kassának tiszteletreméltó dómját, a bártfai gyönyörűséges templomot, Lőcse szent Jakab egyházát s városházát, az eperjesi kúriákat, az, ha a krakói ryneken jár, csupa régi ismerősre talál. A lengyel Nürnbergben mintegy összetömörítve látja az ember azt, amiben felvidéki városainkban is gyönyörködhetünk : a gótika, renaissance és barokk művészetnek kárpátalji szilvariációját. Ez az útvonal egyszersmind annak az ősrégi kereskedelmi összeköttetésnek, a föld és munkatermékek kölcsönös kicserélésének a pályája, mellyel együtt jár a kultúra és gondolatvilág termékenyítése és fejlesztése, amely minden múlandó dolog közül az enyészetnek leginkább ellene áll s lelki gyönyörűséget szerez a késő utókornak, mely a régi idők harcairól s belső viszálykodásairól már alig vesz tudomást. S ez a régi kulturmunka legyen az útmutatója annak, mily irányban kell terelődnie a két, fajta ugyan különböző, de temperamentumban, jellemben és történelmi fejlődésében annyira hasonló nemzetnek. Ebből a néppszichológiai egyezésből magyarázható a magyar-lengyel rokonszenv és testvéri érzület, mely, miként e példa is mutatja, erősebb a manapság oly túlzó módon hangoztatott és sok illúzióra felépített faji öntudatnál. A lengyel, bár tisztább szláv a tatárokkal és finnekkel kevert orosznál és a németekkel erősen vegyített csehnél, sokkal inkább testvérének nézi a magyart, kivel bizonyos kulturális egység köti