Az Én Ujságom, 1943-1944 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1943-10-02 / 1. szám
— 4 — hogy valaha jó napokat látott, régi, szép, érdekes napokat... A fiatalember odament a postakocsihoz, és nem törődve azzal, hogy a ruháját elpiszkolja, hogy a pókhálókkal tele lesz keze, arca, beszállt a postakocsiba. Az egy kicsit még inkább" oldalra billent és halkan nyikorgott. * — Lám — mondta a fiatalember — még van egy kis hangod, te érdekes, öreg jószág. Milyen nagyszerű volna, ha el tudnád mesélni, mióta állsz itt, hogy kerültél ide és mi mindent láttál a régi, sok utazással teli életedben! Egy kicsit esteledett már odakint, úgy, hogy a félszerben csaknem teljesen sötét volt, csak a postakocsi lámpájának üvegén tükröződött még halványan egy kis beszűrődő fény. De ezek a lámpák is olyan régiek, pókhálósak és titokzatosak voltak. És maga a postakocsi is olyan titokzatos volt — mikor megszólalt — halkan nyikorogva: — Hogy mióta állok itt, kérdezed! Ki tudja? Az idő elmúlt a fejem fölött, elkoptam, elvakultam, tönkrementem. Lehet, hogy ötven éve vagyok eldugva ebben a sötét zugban — eldugva én, aki a mélykék, olasz ég alatt vágtattam, hat fehér paripa segítségével... én, aki a gyönyörű alföldi eget láttam magam fölött, órákon és napokon át.. . Nem, az időt nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy nem kellettem többé. Valami masina jött helyettem, gőzmasina ... nem tudom minek hívják. És akkor idekerültem és itt felejtettek ... A fiatalember gyengéden végigsimogatta a régi postakocsi bársonyülését, melyből kikandikált itt is, ott is a lószőr... — Mesélj nekem valami érdekeset az életedből, te régi jószág — mondta nagyon halkan. A postakocsi megint nyikorgott. — Érdekeset? — mondta. — Az egész életem érdekes volt. Nagyon finom kocsi voltam, és ha jól emlékszem, Londonban születtem. Az nagyon messze van. Tengeren túlról hoztak ide, csatornán túlról. Ott vett a gazdám. — Ki volt a te gazdád? — kérdezte a fiatalember, akit most már nagyon érdekelt a régi postakocsi. — Nem tudod? — álmélkodott a postakocsi. — Hát te nem tanultál az iskolában Széchenyi Istvánról... Neki köszönhetitek a Lánchidat, a Magyar Tudományos Akadémiát, a Tisza szabályozását és még annyi minden szépet és jót. Az én gazdám sokat utazott, sokat voltunk Olaszországban, legtöbbet Bécsben. De sokszor vittem udvari bálba, nagy estélyekre! De sokat vittem Londonba, ott is köröskörül, mindenfelé. Az én gazdám mindig nézett, és tanult. És aztán vittem sáros utakon, kelet felé, és ilyenkor az én gazdám mindig jókedvű volt. Szidta az utat, szidta az esős időt, de ezek voltak a legjobbkedvű útjai... Még dúdolgatott is magában, furcsa, dallamos nótákat. És vittem Pozsonyba, ahova mindig nagyon díszes ruhában mentünk, mentünk, gyűlésre, országgyűlésre ... És aztán vittem sokat egy sáros város szűk utcáin, amit Pestnek hívtak... és valahányszor ezeken az utcákon mentünk, a nép mindig kiáltott utánunk ... éljen... éljen... kiáltották .... éljen, megjött a legnagyobb magyar... A postakocsi elhallgatott. Egészen sötét volt a félszerben és ahogy a fiatalember leszállt az ócska postakocsiról, az egyszerre csak recsegni kezdett, aztán a lépése súlyától egészen összedült. A szúette tengelyek végleg felmondták a szolgálatot, a régi kerekek nem bírták többé a terhüket és az egész régi alkotmány leesett, elhűlt egy nagy romhalmazzá .. . A fiatalember, aki olyan nagyon szerette a régiségeket, egy nagy halomba rakatta a postakocsi romjait. — Nem adlak el sem ócskaságnak, sem a szemétre nem doblak, te sokat látott, sokat tapasztalt öreg jószág . . . Persze, most vasúton járnak, most repülőgéppel mennek Bécsbe az urak, akik még a te idődben ilyen és hasonló határokban baktattak napokig Bécs felé. Nem, nem doblak szemétre. Szép lesz a véged is, mint ahogy szép volt az életed... És ezzel a fiatalember egy nagy máglyát rakatott az udvar közepén a régi postakocsi romjaiból és sajátkezüleg gyújtotta meg a máglyát... A postakocsi száraz fája és a sok bársony, meg lószőr, meg az ócska, elfakult brokátfüggönyei egy pillanat alatt lángot fogtak. Szép, nagy fényben, magas lángok között szállt fel belőle a perje, fel, egyenesen az ég felé . . . Dentay Marianne.