Az Én Ujságom, 1943-1944 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1943-10-02 / 1. szám

— 4 — hogy valaha jó napokat látott, régi, szép, érde­kes napokat... A fiatalember odament a postakocsihoz, és nem törődve azzal, hogy a ruháját elpiszkolja, hogy a pókhálókkal tele lesz keze, arca, beszállt a postakocsiba. Az egy kicsit még inkább" oldalra billent és halkan nyikorgott. * — Lám — mondta a fiatalember — még van egy kis hangod, te érdekes, öreg jószág. Milyen nagyszerű volna, ha el tudnád mesélni, mióta állsz itt, hogy kerültél ide és mi mindent láttál a régi, sok utazással teli életedben! Egy kicsit esteledett már odakint, úgy, hogy a­ félszerben csaknem teljesen sötét volt, csak a postakocsi lámpájának üvegén tükröződött még halványan egy kis beszűrődő fény. De ezek a lámpák is olyan régiek, pókhálósak és titokzato­sak voltak. És maga a postakocsi is olyan titok­zatos volt — mikor megszólalt — halkan nyi­korogva: — Hogy mióta állok itt, kérdezed! Ki tudja? Az idő elmúlt a fejem fölött, elkoptam, elvakul­tam, tönkrementem. Lehet, hogy ötven éve va­gyok eldugva ebben a sötét zugban — eldugva én, aki a mélykék, olasz ég alatt vágtattam, hat fehér paripa segítségével... én, aki a gyönyörű alföldi eget láttam magam fölött, órákon és napokon át.. . Nem, az időt nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy nem kellettem többé. Va­lami masina jött helyettem, gőzmasina ... nem tudom minek hívják. És akkor idekerültem és itt felejtettek ... A fiatalember gyengéden végigsimogatta a régi postakocsi bársonyülését, melyből kikandi­kált itt is, ott is a lószőr... — Mesélj nekem valami érdekeset az életed­ből, te régi jószág — mondta nagyon halkan. A postakocsi megint nyikorgott. — Érdeke­set? — mondta. — Az egész életem érdekes volt. Nagyon finom kocsi voltam, és ha jól emlékszem, Londonban születtem. Az nagyon messze van. Tengeren túlról hoztak ide, csatornán túlról. Ott vett a gazdám. — Ki volt a te gazdád? — kérdezte a fiatal­ember, akit most már nagyon érdekelt a­­ régi postakocsi. — Nem tudod? — álmélkodott a postakocsi. — Hát te nem tanultál az iskolában Széchenyi Istvánról... Neki köszönhetitek a Lánchidat, a Magyar Tudományos Akadémiát, a Tisza­ szabá­­lyozását és még annyi minden szépet és jót. Az én gazdám sokat utazott, sokat voltunk Olaszország­­ban, legtöbbet Bécsben. De sokszor vittem udvari bálba, nagy estélyekre! De sokat vittem Londonba, ott is köröskörül, mindenfelé. Az én gazdám min­dig nézett, és tanult. És aztán vittem sáros utakon, kelet felé, és ilyenkor az én gazdám mindig jó­kedvű volt. Szidta az utat, szidta az esős időt, de ezek voltak a legjobbkedvű útjai... Még dú­­dolgatott is­ magában, furcsa, dallamos nótákat. És vittem Pozsonyba, ahova mindig nagyon díszes ruhában mentünk, mentünk, gyűlésre, ország­gyűlésre ... És aztán vittem sokat egy sáros vá­ros szűk utcáin, amit Pestnek hívtak... és valahányszor ezeken az utcákon mentünk, a nép mindig kiáltott utánunk ... éljen... éljen... ki­áltották .... éljen, megjött a legnagyobb magyar... A postakocsi elhallgatott. Egészen sötét volt a félszerben és ahogy a fiatalember leszállt az ócska postakocsiról, az egyszerre csak recsegni kezdett, aztán a lépése súlyától egészen összedült. A szú­ette tengelyek végleg felmondták a szolgálatot, a régi kerekek nem bírták többé a terhüket és az egész régi alkotmány leesett, elhűlt egy nagy romhalmazzá .. . A fiatalember, aki olyan nagyon szerette a régiségeket, egy nagy halomba rakatta a posta­kocsi romjait. — Nem adlak el sem ócskaságnak, sem a sze­métre nem doblak, te sokat látott, sokat tapasz­talt öreg jószág . . . Persze, most vasúton járnak, most repülőgéppel mennek Bécsbe az urak, akik még a te idődben ilyen és hasonló határokban baktattak napokig Bécs felé. Nem, nem doblak szemétre. Szép lesz a véged is, mint ahogy szép volt az életed... És ezzel a fiatalember egy nagy máglyát rakatott az udvar közepén a régi posta­kocsi romjaiból és sajátkezüleg gyújtotta meg a máglyát... A postakocsi száraz fája és a sok bársony, meg lószőr, meg az ócska, elfakult brokátfüggönyei egy pillanat alatt lángot fogtak. Szép, nagy fény­ben, magas lángok között szállt fel belőle a perje, fel, egyenesen az ég felé . . . Dentay Marianne.

Next