Az Est, 1915. március (6. évfolyam, 60-90. szám)
1915-03-22 / 81. szám
Hétfő, március 22. Bojkott Az Est-ben mondhattam el, milyen elsietett dolognak tűnik fel, hogy akadnak nálunk, akik ezen a címen: ha szép mindig szép maradt, már előre külön békét akarnak kötni Maeterlinck-kel meg az ellenünk szavazgató-ágáló többi külföldi nevezetességgel — ami ugyan a középeurópai hatalmaknak is mindegy, a megsajnált külföldieket se erősíti az ellenünk való harcban — de annak jele, hogy nem valami nagyon szerethetjük a saját irodalmunkat, ha még a háború borzalmai közepett se tudunk meglenni az ellenséges külföld ellenségesen viselkedő írói nélkül és az ellenünk legjobban dühöngő írására is rászorulunk. De vannak, sokkal többen, akik nemcsak hogy egészen másképp gondolkoznak, mint ezek a túlságosan hamar megbocsátó esztéták, hanem a vélemények másik extremitásának a képviseletében, a türelmetlenségnek olyan nyilatkozatait ismételgetik, amelyeket ellenségeinkkel szemben érzett gyűlöletünk, meg a háborús állapottal együtt járó idegesség érthetőkké tesz ugyan, amelyek azonban már meglehetősen hijjával vannak az igazságnak. Bécsi lapokban minduntalan — és ritkábban nálunk is — ilyenformán szokta mostanában elvetni a sulykot a régi, de béke idején a mérséklettel nem szakító gallofóbia . — A háború kiderítette, hogy francia kultúráról nem lehet beszélni. Francia Ízlés, elmésség ? — francia világcsalás ! Amit a gallománok a francia írók Ízlésének és elmésségének mondanak : csak egy kis ügyeskedés a tálalásban. A francia regény : csupa erkölcstelenség; a francia dráma : csupa házasságtörés ; a francia vígjáték : csupa disznóság. Francia műveltség ? De hiszen a háború kitörésekor előkelő franciák ütlegeltek nőket meg gyermekeket, akik tanulni, lelkesedni mentek Parisba és akiknek nem volt más bűnük, csak az, hogy németek, osztrákok vagy magyarok !... stb. Nem, az nem valószínű, hogy a háború kitörésekor a franciáknak éppen az előkelői tüntették volna ki magukat a német, osztrák és magyar alattvalók bántalmazásában ; bátran lehet fogadni rá, hogy például: Ernest Lavisse nem volt azok közt, akik a nőket és a gyermekeket ütlegelték ; a múb bántalmazta őket, amely mindenütt egyforma; és ha valaki azt bizonyítgatná, hogy a műveletlen meg a félművelt párisi durvább, mint a műveletlen meg a félművest berlini, bécsi, vagy budapesti, ezen nem volna érdemes vitatkozni. Azok, akiket a galloróbok gallománoknak bélyegeznek, nem a párisi vagy általában a francia népélet képeiben szoktak gyönyörködni, és azt, hogy Párisban sok após van, már a háború előtt is tudtuk. De ez mellékes. Ellenben lényeges, hogy nem lehet azt mondani, mintha a francia regény meg az erkölcstelenség, a francia dráma meg a házasságtörés témája és a francia vígjáték meg a disznóság egyet jelentene, legalább nem lehet ezt mondani nyilvánvaló túlzás nélkül. És a többi francia író, költő, hisztorikus, bölcselő, tudós Ezekben még csak ízlés és elmésség se volna ? Helyes, ha örökre bojkottáljuk azokat a francia írókat, akik most szitkokat szórnak ránk és ellenünk izgatják a semleges országok alattvalóit. (Csak aztán ne kegyelmezzünk meg nekik még a háború vége előtt azon a címen, hogy anyjuk lengyel nő volt, apjuk pedig amerikai állampolgár.) És ha majd a békekötés után sem akarunk tudni azokról a francia írókról, akik ellenünk harcoltak, — noha mentségük, hogy kötelességük volt szolgálniuk a hazájukat — az elhatározásunk nem lesz megokolhatatlan. Annál könnyebben lemondhatunk az élő és most ellenünk küzdő francia írókról, mert nem olyan kiválóak, mint az elődeik voltak. Jól teszszük azt is, ha azt mondjuk, hogy : szívesebben tanulunk a barátainktól, mint az ellenségeinktől, kivált ha a barátainktól olyan sokat lehet tanulni, mint amennyit a németektől lehetne és kellene eltanulnunk. És ha — amikor az irodalomról van szó — arra az álláspontra helyezkedünk, hogy : legjobban vagy csakis a magunk irodalmát szeretjük,— akkor is igazunk van. A háborúban nincs méltányosság és nincs megfontolás, csak gyűlölet — mondja egy mostanában felkapott bécsi író. De az, amit francia kultúrának nevezünk, olyanok műve, akik már régóta a temetőben porladnak. Ezekkel soha se voltunk háborúban ; ezek soha se voltak ellenségeink. Ambrus Zoltán. Budapest gyomra A szent kenyér Este az ortodox Pannóniába járok vacsoráim, ennek a konyhája nem hódolt be még a világháborúnak sem. Útközben azonban meglehetősen elmegy az étvágyam és fölébred a lelkiismeretem és igy szólok magamhoz : megy enni, úgy mint régen, mintha mi sem történt volna és ime, le kell szállnod a kocsiról, mert előtted — a Dohány utcában — már esti kilenc órakor összegyűl a nép, hogy reggelre kenyeret vagy lisztet kapjon. Nem hiszem, hogy egy friss harctér erősebben meghatott volna, mint ez a kép itt: asszonyok százszámra föláldozzák éjszakáikat, megaláztatva és megalázkodva virrasztanak, hogy jó, sőt nagy pénzért kapjanak egy kis lisztet, amiből másnap egy kis tésztást, vagy kenyeret kotyvaszszanak a munkás uruknak és a gyerekeiknek. Természetesen rendőr vigyáz rájuk, hogy ne öljék egymást a sorrendért és a szerencséért, mert tudvalevő, hogy a szükség nem hozza közel egymáshoz az embereket, ellenkezőleg, egymás ellen uszítja és ez a konzervativizmus legnagyobb szerencséje. De ne politizáljunk, nézzünk: leszállok a kocsiból és — alighanem azért, mert még éhes nem vagyok — a férfi várakozók közé állok és foglalkozom a néplélekkel. Hallatlanul szelíd az : összetörve, megfélemlítve, a dolgot természetesnek tartva, szinte nagylelkűek. Sajnálják azokat, akik a háborúban vannak, örvendenek, ha úgy helyezkedtek el, hogy biztos reménységük van arra, hogy még egy kiló nullás lisztet is kaphatnak. Természetesen vannak a sors által kiválasztott szerencsétlenek, akik három éjszaka várakoztak itt hiába, amikor negyed kilenckor bejutottak a lisztesboltba, már üresek voltak a zsákok, elfogyott a készlet. Ezek aztán szidták Hungáriát, nem hazánkat, hanem a malmot, aki a lisztet alkalmasint nem nagy haszonnal kimérte. Viszont kis kövér asszonyok — sajátságos, hogy ezek az ügyesek kicsik és kövérek — közvetetlenül a boltajtó előtt foglalnak ülést és mindennap martalékkal mennek haza, úgy hogy egy kis készletet is gyűjtenek maguknak. Már szépen van köztük gyászruhás nő, de az egész mégse macabresque látvány, szépen elüldögélnek és elbeszélgetnek a hideg kövön, a ravasz zsámolyt is hoz, ha világosabb volna az utca, egy magát kiénekelt kórista, személyenként egy garasért külpolitikát, újságot olvasna föl nekik ... A városi magisztrátust nem szidják, nem tudják,hogy van .. .(Én se sokat tudok róluk és ezért nem is érzem magamat hivatva arra, hogy foglalkozzam velük.) Így járok vacsoráim, egy kissé elképedve, hogy a lisztmezők közepén, a szent kenyér birodalmában ilyen képek láthatók és megzavarják az ember életörömét. Azonban a dolog egyszerre kijavult: a mai estén egy szál ember se állott a lisztes bolt előtt. Tehát minden rendben van. Úgy van rendben, hogy nincs többé búzaliszt, a malom aranyért se adhat egy latot se, és akkor se, ha egyfolytában három éjszakán át didereg a nép az ajtó előtt és várja az ígéretteljes reggelt. Kenyér van bőven, de a becsületes búzát elbújtatták, vagy talán meg is halt. Ennek végére kell járnom, hogy történt és mi történt általában. Mintha hallanám e nagy és dús város gyomrának korgását, pedig az bizonyos, hogy nincsen ínség. A pék, egy fekete pék — az, aki kenyeret süt — tudni fogja a dolgot. Csengetek a szomszéd házban, a hírneves Holndonner mesternél. Beeresztenek.* Szomorú a nagy pékműhely, egy előmunkás és két mesterinas lóg benne. (A háború előtt húsz is dolgozott itt.) Tiszteletemre a három fölveszi az ingét, nekem pedig kedvem volna övig pőrére vetkőzni, olyan elszenvedhetetlen a forróság a négy kemence körül. A kétszer olyan drága fával kétszer olyan erősen kell fűteni a fél búzakenyérnek. Mert a mai napon már vissza akarják csinálni a múlt bűnét: hivatalos és utalványos lisztből dagaszt az újmódi dagasztógép. Nagy tisztaság és tisztességes bánat van a műhelyben : a szent búzakenyérhez szokott előmunkás bizonyos rosszkedvvel munkálja a tésztát, amely sárga és fekete is, ragad is. Beteszik a tésztát a szakajtókba, de nem engedik, hogy »rázol«-jon, azaz hogy kipihenje magát. Sőt igazában megkelni se engedik, mert akkor, ha beteszik a kemencébe, szétesik. Úgy kezelik, mint a gombócot és »vetés« előtt — így nevezik a kemencébe tevés pillanatát — a munkás megvetőleg legyint a kezével. Neki valóságos katasztrófa, ami a mesterségével történt. A gazdája se vidám: Holndonner úr, aki harminchat esztendeje folytatja a pékséget, a feketét és fehéret is, szinte buskomor. Amíg kisül a nevezetes, a háborús és szabályrendeletes kenyér, a műhely egy kisebb helyén, tétényi bor mellett elbeszélgetünk. Nem interviu, és főképp nem azért, hogy vádoljak valakit, elbeszélgetünk. Meggondoltan, okosan, sőt óvatosan felel: — A bécsieknek talán még ilyen kenyerük sincs. A bécsi sütőipartársulat elnöke az elmúlt héten itt volt, beszéltem vele, lisztet akart itt venni, azt mondja, nem kapott. De Bécs körül nem terem búza, Pest körül pedig ugyancsak terem. Nem tudom, hogy és mint történt itt a baj. Nem tudom és nem firtatom. — Talán egyszerűen azért, mert nem gondoskodtak róla azok, akiknek kellett és illett volna ? — Én csak egyszerű pékmester vagyok, és azt tudom, hogy Pesten kívül minden valamire való város és a falvak is rendes, jó kenyeret esznek. Van elegendő, néha ide is feljönnek szekérrel, hogy eladják — Talán spórol a baj idejére, előrelátó, bölcs ?• Az lehet. Amikor kapható volt a búza, igaz, nem olcsón, gondolták : vegye meg drágán az osztrák sógor és a német szövetséges, meg a spekulánsok. Folkusházy, meg Bódy nagyságos urak nem mertek drágán vásárolni, féltek a vádtól és alkalmasint bíztak a hamaros békében ? — Nem értek, uram, a politikához, a kenyérhez értek: ez a kenyér nem igen kell. A segédeimet elbocsájtottam, a fióküzleteimet bezártara, a város szives utalványát ma ki sem váltottam, mert ha sok vegyes lisztem van itthon, két hét alatt megdohosodik, ráfizetek a meneőtérségemre. — Tehát már van kenyér elég ? — Több a kelleténél, mert ez a kenyér nem kell. A népnek, akinek előbb egy kiló kellett, egy fertály 3. oldal