Az Est, 1916. január (7. évfolyam, 1-31. szám)
1916-01-01 / 1. szám
Szombat, január 1. Conrad a dolgozószobájában Főhadiszállás, december 23. (Az Est haditudósítójától) Meg lehet és meg kell érteni hötzendorfi Conradnak ezt az irtózatát a nyilvánosság előtt való szerepléstől. A politikai és katonai kényszerűség úgy hozta magával, hogy amit ma a háborús Európa a sajtó nyilvánosságának nevez, annál szomorúbb valamivel igen régóta nem feketítettek papirost. Nálunk még istenes a helyzet, mert feltétlenül bizonyos, hogy a mi hadseregünk cenzúrája volt a legszabadabb ebben a háborúban, dicsőségére annak az okos és emberi szellemnek, amelylyel hadseregünk a róla szóló írásokat ellenőrizte. Az angol sajtón kívül a mi sajtónk élvezi ma a viszonylag legnagyobb szabadságot. Hogy Conrad még ettől a viszonylag szabad sajtóban való szerepléstől is irtózik, az természetes. Örömtelen gondolat lehet számára , akár ebben a nyilvánosságban, akár az ellenségében, amely a pletykát távirattá öntve ténynek hazudja, a beszédeket és nyilatkozatokat megcsonkítja, a kellemes igazságot megtoldja, a kellemetlenség maró hatását vegyileg közömbösíti, amely kis és nagy, vékony és vastag betűkkel színez, amely visszaél a nyugati olvasó felületességével és a nyomtatott betű varázsával, s kínos gondolat lehet számára : nevét és mondatait a célszolgáló hamisságok és az optimista felületességek e világtengerében úszkálni látni. Conradnak ez a nyilvánosságiszonya nem egyéb, mint egyik formája az ő hallatlan felelősségérzetének. Nemcsak formája, hanem egyik bizonyítéka is. Hozzánk, laikusokhoz, akiknek sejtelmünk sem lehet az ő munkájáról, ennek a felelősségérzetnek a megértése áll talán legközelebb, mert ez emberi probléma. Ezért érdemes ennek az ő »hallgatagságának«, amelyet sokan értéktelenebb tulajdonságnak , szerénységnek tartanak, nemesebb és magasabb okot keresni. Azt mondják, hogy a hadvezér, ha nem zárkózik el tökéletesen személyének a mai értelemben vett népszerűsítése elől, ezzel használ a hadseregnek és mindenkinek, aki a hadsereg mögött van. Azt mondják, pozitív eredményei vannak még az anekdotáknak is, amelyek hadvezérekről keringenek. Azt mondják, a szó- és betűhalmaz, amivel a háborúban nagy parancs-nokokat körülvettek, tényekké váltak : ma már bizonyos neveknek olyan hatásuk van, amelyek egy hadosztálynyi többlettel érnek fel. Magam hallottam parancsnokoktól, akikkel szemben nagyhírű, népszerű ellenséges tábornok állt, hogy ez nyugtalanító, majdnem leküzdhetetlen érzés. Egy úgynevezett »szenzációs tábornoknak« minden front mögötti mozdulata — bármily egyszerű is — izgatott fejtörést okoz a túlsó oldalon. A nem kellően vértezett ellenfél egyszerű dolgokban is hajlandó valami túlvilági ravaszságot gyanítani, ami arra is vezethet, hogy elszámítja magát. A vezér nevének fénye újabb fegyvernem, amely nemcsak a saját serege minőségét,sőt mennyiségét emeli, hanem az ellenintézkedésre is bénítólag hat. Ez pedig praktikus haszon. Viszont, e felett a szempont felett áll a másoknál különb férfinak saját személyével való rendelkezési joga és egyéni ízlése, hogy a hirtelen közvélemény elé akar-e kiállni sugárzani, vagy komor felelősségérzete a kíméletlen történelem felé vágyakozik-e, amely nem rajong, hanem bírál. Az újságba írók közül azoknak, akik gondolkoznak, régóta gyengéjük minden olyan nagy ember, aki elkerüli a napi nyilvánosságot. Kétszeresen kell tisztelniük azt a férfiút, aki akkor tolja el magától a dekoratív nyomtatványok kínálkozását, amikor alapjában véve minden nyomda neki van alárendelve. Ezért tartozik a Conrad-intervju az újságírói lehetetlenségek közé. A külsőségeken kívül róla csak impressziókat lehet elmondani. Ezek olyan emberek impressziói, akiknek alkalmuk volt nagynéha tőle a háborúra vonatkozó teoretikus megjegyzéseket hallani. Az úgynevezett hadihelyzetről nem szokott beszélni. Erről csak a munkatársaival tárgyal. Másokra, akikkel a háborúról, a katonai kérdésekről általában beszél, azt a hatást teszi, hogy mindig a napi helyzet és az ellenségeskedések fölé emelkedve, mint ennek a tudománynak pártatlan tudósa szól. Ezek a beszélgetései tiszták, kémények és a földből nőttek, mint a hegyi kristály, nem törekszenek történelmiesen hangzó aforizmák kovácsolására, nélkülözik a véresenszellemes hadvezéri fordulatokat, nem tesznek engedményt sem a hatás, sem amaz udvariasság kedvéért, hogy a hallgató szórakozzék. Nemrég alkalmam volt hoszszabb ideig szemtől-szembe ülni vele, a dolgozószobájában és az éjszakába hajló decemberi este csendjében hallgatni világos, szép, tömör mondatait. Feledhetetlen marad számomra ez az este, nemcsak az ő személye miatt, hanem amaz esztétikai élmény címén is, amit a hallgatója számára jelent, ha ő egy-egy kérdésnek a mélyére hatol, biztosan, és a tőr fénylő hirtelenségével. Az arcképei nem jók.. Úgy látszik, festői legtöbbször elfogultan vették az ecsetet a kezükbe, mikor festették. Részint a háború régi ideológiájával voltak tele, mikor megszerkesztették a képét, részint az ellenkező hibába estek : nagyon modernek akartak lenni és semmi katonásat nem akartak meglátni rajta. Ezért némely képei túlharciasak, mások túlpolgáriak. A háború festői más képeiken is gyakran esnek ebbe a két végletbe. Hoen tábornok egy tanulmányában azt fejti ki, hogy amilyen könnyű volt mindazt, ami a régi háborúban tipikus volt, az úgynevezett »csataképen« egyesíteni, oly végtelen nehézségeket támaszt a művész számára az új háború tipikusságainak megkeresése. Az az érzésem, hogy Conrad hadvezéri alakja a festő rendelkezésére álló külsőségeiben ugyanezeket a nehézségeket adja. Felületes pillantásra az arca a művész vagy a tudós arcának benyomását teszi. Gondolkodás-szántotta arc, a szemöldökök és a száj tájékán elmúlt töprengések nagyon eltitkolt nyomaival. Tekintetében megmozdulnak azok a végtelenül kicsiny, kérdező rebbenések, amelyek az elbizakodott embereknél nincsenek meg, mert ezek még a sors arcába is fölényes mozdulatlansággal szegzik a szemük csillagát. Ezek a pillanat ezredrészén átsuhanó kérdőjelecskék csak a nagyon emberi emberek szemében vannak meg és maradnak meg, bármilyen magas polcra kerül is az ember. Ezek jelzik azt a férfiút, aki soha egy pillanatra sem istenítette magát és aki megőrizte az élettel szemben való bölcs alázatosságot , a kétkedésnek azt a kellő mértékét, amely nélkül nincs igazi nagyság, csak a politikában és a színpadon. Eddig semmi köze az arcának ahhoz, amit katonaarcnak lehet nevezni és festeni. Ha azonban a hadseregről vagy a háborúról kezd beszélni, az arca lassan átváltozik. A töprengést jelző vonások percek alatt mennek át azon a változáson, amelyen valamikor, hosszabb idő alatt, egy töprengő elme eljutott a meggyőződésig és a meggyőződéshez való ragaszkodás szívósságáig. Itt válik katonássá ez az arc : a beszédszünetekben összeszorított ajkak energikussá vonják össze a szájtájékot, és a szemek beszéd közben való megnagyobbodása, felvillanása valami láthatatlan előremozgást látszik bátorítólag, sőt parancsolóan követni. A fej előre hajlik, a kulturáltan ideges kéz ujjai, mikor a seregek irányát mutatják, glédában feszülnek egymás mellé és élesen vágódnak előre, a beszédben a mondatok rövidebbekké válnak, — ha Conrad az offenzív hadviselés elméletéről beszél, úgy érzem, a süket ember is megértené, kiérezné belőle a katonát, akinek évtizedes meggyőződését a világháború a defenzíva minden csodás sikerei mellett is igazolta, a katonát, akinek minden szerelme és tudása egy eredőben, a támadásban fut össze. Úgy tudom, hogy Conrad teljes ménetben elismeri a defenzíva óriási, meglepő sikereit. Nem zárkózott el egy pillanatra sem annak felismerésétől és gyors felhasználásától, hogy a modern defenzíva igen hosszú vonalakat meglepően kevés emberrel tud megvédeni, ha elég tüzérsége, igen sok muníciója és teljesen kiépített állásrendszere van. De meggyőződése még ma is a régi : eredményt, sikert kizárólag a támadó fellépés hozhat. Ez a vérévé vált offenzív elv, amely számomra minden mondatánál világosan ki volt fejezve a szemében és az arcán is, ez teszi ezt a finoman rajzolt fejet a modern hadvezér fejévé, — ez a vonás hiányzik nekem az arcképeiből, amelyek hol imperativusban vannak festve, hol polgári indikativusban. Ami nála oly jellemző : a gyengéden, majdnem törékenyen szerkesztett testnek, a melegen néző emberséges szemnek ez a beszéd közben megnyilatkozó támadó tendenciája, a támadó szívósságnak, a szívós fáradhatatlanságnak, a fáradhatatlan újrakezdésnek, az újrakezdő temperamentum elpusztíthatatlanságának, örök fiatalságának ez a meggyőző és győzelmes sugárzása, — ezt csak rajta láttam és a hadseregén. Az arcképem nem. * Hiába minden, a nyilvánosság számára nem beszél a háborúról. Szinte fájdalmas, hogy mindazt a klasszikusan világosat és megnyugtatóan okosat, amit katonai dolgokról mond, kénytelen vagyok megtartani magamnak a háború végéig. Sok minden, amiről a nyilvánosság nem tud, köztudomássá válik akkor. Addig ennek a tizenhét hónapnak a története titkokat is takar. Nem kell szenzációkra és meglepetésekre gondolni: nagy és maguktól értetődő egyszerűségek ezek, amelyeket talán százan és százan tudnak, mikor négyszemközt, vagy egészen egyedül beszélgetnek. De most még nem érettek ezek a dolgok a nyomtatás számára, meg aztán most még minden nyomtatást az ellenségeink is olvasnak, ezek pedig igazán ráérnek bizonyos dolgokról a békekötés után tájékozódni. Ami viszont a jövőt illeti: Conrad semmit sem gyűlöl úgy, mint a jóslást. Köztudomású elve, hogy a jóslás művészete annyiszor és oly alaposan bukott meg ebben a háborúban, hogy boldog lehet az, akiben annyi okosság volt, hogy soha nem próbált jósolni. Mikor az Isonzo-frontot védő katonáink hősiességéről beszélt, 3. oldal.