Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1904-01-02 / 2. szám
1904. január 2. AZ ÚJSÁG REGÉNY. A MI MINDENNÉL ERŐSEBB. Regény két részben. Irta SZEMERE GYÖRGY. ELSŐ RÉSZ. folytatás (1) — Az öreg Pali — figyelmezteti Szentandrássy feleségét olyan kérő hangon, akár csak hímbocsánatot kérne az öreg Pali részére. Mert szerette volna, hogy felesége ne nagyon »unmittelbar« módon bánjék az öreg hűséges szolgával, a ki nem is annyira szolgája volt már, mint inkább ápolója, barátja az öreg Gábornak, egyedüli hű támasza vén napjaiban. A grófné elértette férje szándékát és — minthogy úgyis a jövő magasabb szféráiban, remények és tervek csillogó fényében fürdött a lelke — eleget tett neki: nagyon kegyesen bánt az öreg Palival. — Ah, a Pali! De jól néz ki, Pali! —hízeleg a feléje siető és keztyüs kezeit tisztelettel csókoló öreg inasnak. — Hát magukra maradtak, öregem? — kérdi a maga részéről valami részvétszerű hangon Elek és megsimogatja az öreg Pali vállát. — Bizony bizony magunkra, méltóságos uram (kamarás volt Elek), pontban ötkor adta ki nagy lelkét. Csak azon örülök, hogy könnyen szállott ki belőle, mint a madár . . . És éppen imádkozott.. . Úgy halt meg, mint egy szent, szelíden és vígan. — Nagyon szép volt magától édes Pál, hogy olyan önfeláldozással ápolta öreg napjaira, nagyon szép. Also majd gondolunk magára édes Pál . .. Megtartjuk, ugye Elek ? Elek nem válaszolt, csak pirult felesége tapintatlanságán. Pál is elpirult. De ő már ki is mondta, ami a szivén feküdt. — Köszönöm szives jóságát, méltóságos asszonyom. Egy urat szolgáltam negyven esztendeig, más urat ezután én már szolgálni nem tudok . . . — Oh, mi nem kényszeritjük, — jegyzi meg gőgösen emelkedő fejét félrefordítva a grófné, — csak azt hittem, hogy jót teszünk magával, hogy rászorult . . . — De kérem, Zsófia, — szólalt meg végre is restelkedve Elek — hogy szorult volna ránk ? Csak nem gondolja, hogy Gábor bácsi ne biztosította volna Palit hátralevő napjaira . « — Ah, ez eszembe se jutott — vallja be a gőgös asszony, egész fesztelenül felhúzva orrát. Mert most már kezdett neki nagyon alkalmatlan lenni ez az egész cseléd-affaire. Pali csendesen, szomorúan bólintott fejével: — Bizony meggondolt az áldott lélek. Tízezer forintot adott a kezembe még tegnapelőtt. — Aztán egy könyet törölt ki a szeméből és miután kocsirobogást hallott, bocsánatot kért és távozott, hogy fogadja az érkezőket. — A gyerekek, — jelentette Elek a feleségének. Az nem válaszolt, másutt járt az esze. Ezt jegyezte meg: — Egy cselédnek tízezer forintot hagyni! . . . Mint egy fejedelem! Utóvégre kisül, hogy szétosztogatta azt az egy millióját százfelé. Talán még az akadémiának is hagyott... Elek ajkába harapott, de nem okoskodott, hanem szótlanul bevezette élete párját a kastély nagytermébe. Aztán visszament az udvarra gyermekei elé. Azok egy nyalka hajtókocsin ültek mind a hárman. Ervin a fia, egy nyilfaképű tizenkilencz-húsz éves csinos urfi hajtott, mellette Eliz, az idősebbik — tizennyolcz éves leánya, hátul a groom mellett Judith, a kisebbik, a szive gyermeke. — Megállt cziczácska, majd leveszlek erről az emeletes kocsiról, mert nagyon kövér vagy — szólt ennek évődve Elek és átkarolta a leánykának korához képest csakugyan telt idomai ellenére karcsú derekát. Judith, mint egy kis macska, hízelkedve simult apjához, megpaskolta szakállas képét és nagy leányokhoz szinte nem illő bizalmaskodással fogta meg a bajusza két végét, úgy czappantott egy hangos csókot a szájára. — Köszönöm öregcsém, hanem kövér azért mégsem vagyok . . . Ötvenöt centiméter sluszba! Hát még ennél is karcsúbb legyek!? — duzzogott tréfásan Judith s atyja karjába öltve karját, hintázó lövésekkel lejtett el vele a kastélyba, menetközben kétségbeesetten sóhajtván fel: Jaj, de borzasztó éhes vagyok! Eliz ez alatt szintén leszállott a kocsiról. Mégpedig minden segítség nélkül. Ügyes, gyors fogással kapta össze szoknyáját, úgy, hogy csak keskeny, fényesen épített Heringczipőbe szorított lábai látszottak ki alóla, — azzal leugrott a magas kocsiról, ugrás közben sem árulva el többet lábából a czipője hegyénél. — Úgy ugrasz, mint egy szöcske, te Eliz, — jegyezte meg Ervin és még meg is csóválta hozzá a fejét. A leány kifeszítette mellét, kihúzta ruganyos karcsú derekát, igazított valamit a szoknyáján, aztán sötét fényes szemét körülhordozta a kastélyudvaron. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel az anyja előbb. És a megelégedettség mosolya neki is ajkára röppent: merészívű vérpiros, nedves ajkára. — Mit bámulsz, Lencsi? Gyere inkább reggelizni, — szuttyongatta a bátyja, aki ez alatt szintén leszállt volt a bakról és nagy örömére vékonyra vágott sódartól púpos ezüsttálakat pillantott meg az előcsarnok egy hosszú asztalán. Lencsi mégegyszer végignézett a nyilazó Marson, aztán ügyet se vetve jogonczos csosszantással és kézlejtéssel karját felajánló testvérére, férfiasan határozott lépésekkel indult a kastélyba. Minden mozdulata csupa erő, csupa szépség, ami plasztikáját még akkor sem vesztette el, amikor kettesével szökött fel a tornáczlépcsőn. Magasra emelt fejét, kifeszített mellét nem kellett neki bevenni azért. Még a szoknyája se billent. Mintha aczélrugó lökte volna, úgy szökött a leány. (Folyt. köv.) Két asszonyélet. REGÉNY. ZETA: MARGUERITTE FÁL és VIKTOR Folytatás (16) Francine röviden ennyit felelt csak: — Az özvegyasszonyok is férjhez mennek. — Férjhez, de mikor karonfogva sétálnak uj urokkal, nem kénytelenek első férjükkel találkozni. Úgy érzem, hogy az olyasvalami lehet, mint a házasságtörés. Francine lebocsájtotta karját s nagyon elsápadt. Azután féktelen indulattal tört elő ajkáról a szó: — Azt akarod hát, hogy meghaljak? Mit tegyek, hová legyek ? Igen, ennyire jutottam! Inkább a vízbe ölöm magamat, semhogy a gyűlölt iga alá hajtsam megint a fejemet. Ha mégis kényszerítenek reá, nem tehetnék egyebet, mint hogy vagy őt ölném meg, vagy magamat! Sohasem gyűlöltél még, anyám ? — Megkisérlettem, — felelte az anya lehorgasztott fővel — de nem voltam reá képes. Én csak szenvedni tudtam. — Hibáztál. A szenvedésed haszon nélkül való volt. Favréné gyöngéd szeretettel nézett leányára és a sírásba fűlő hangon mondta: — És te veted ezt a szememre? Francine abban a nyomban bűnbánóan vetette térdre magát és kétségbeesetten sírt föl: — Anyám! Anyám! Lelkük mélyéig megindulva ölelkezett össze az anya leányával. Milyen kétségbeesett helyzet, olyan mélységesen szeretik egymást és gondolataik olyan messze elágazók, nézeteik annyira különbözőek! Marchal is meg volt indulva, de magában azért mégis ezt mondta : — Oh, ti örökké kiskorú asszonyok! Az értelmük gyötri s az érzésük vezeti őket. Francine megcsókolta édesanyját. Favréné fölvetette homlokát s az ő nagylelkű önmegtagadásával, amely olyan előkelővé tette egész lényét, jelentette ki: — Sorsodnak magad vagy az ura. Az én kötelességem, hogy támogassalak, a gyermekem, és én megteszek mindent, ami tőlem telik. Az én helyem melletted van. — Még soha sem volt arra az ön leányának akkora szüksége, — jegyezte meg Marchal. — A világ nagyon gonosz. Le Hagre ismeri a törvényt, amelynek betűi közé önök be nem tudnak látni és ön bizony, kis Francine, korán szente meg a hadat! Francine mintha a felhőkből hullott volna alá. — Bizony, a bíróságok csak három hét múltán kezdik meg működésüket. Az ügyész s a bírák szabadságon vannak. Milyen jó lett volna, ha ezt a haladékot ön kihasználja vala! Le Hagre el-elment volna hazulról, ha egy titkos kémet küldött volna a nyomába. Van olyan ügynökség elég. Micsoda előny lett volna az, ha tetten érik Le Hagret! Minthogy mind a ketten ingerültek, bizonyos jelenetek elkerülhetetlenekké váltak volna. Jó tanukat azután könnyű lett volna szerezni! Ha még meg is ütötte volna a nyomorult, egyszeriben rendben volna a dolog. Francine ajka megrándult, de Marchal folytatta: — Ne legyen olyan válogatós! Azzal bizonyos lett volna elválasztásuk. Azt hiszi, tán így is bizonyos? Nagy tévedés! Noha bizonyságai vannak? — Igenis, noha bizonyságai vannak! Legyen nyugodt! Fogadok, azt sem tudja még ön, hogy mikor mondják ki törvényeink a válást? — Nem tudom, nem tanultam soha. Honnan is tudnám? Ha az ember férje gazember vagy őrült? Ha mélyre nyúló vallási vagy erkölcsi meghasonlás támad a házasfelek között? — No hát ez az! Szíveskedjék mindenekelőtt tudomásul venni, hogy őrült embertől, még ha gyógyíthatatlan őrült is, el nem lehet válni. — Igazságtalan dolog, de így van! Még a gazembertől sem! Nem választanák el példának okáért az olyan tolvajtól sem, akit a büntető törvénykönyv három esztendei rabságra ítélt. Meg is esett ez egy boldogtalan teremtésen, akit magam is ismerek. A vallási meghasonlás igen kínos, de csupán ez még nem elégséges válási ok. Épp oly kevéssé az, mintha az ön ura titkon pazarló volna, vagy nagy időre távoznék. — De minek kell történnie akkor, ha az ilyen komoly és nagy okok nem elégségesek? — kérdezte élénken Favréné. A grófné az elvnek ellensége volt ugyan, de azt sehogy sem tudta fölérni észszel, hogy leányának, ha mindenre el van szánva, joga ne volna ahhoz, amit cselekedni szándékozik. Marchal megmagyarázta a dolgot. — Működésnek indított-e valaha vasúti automatát? Azokat az automata szekrényeket értem, amiket az állomásokon szokás felállítani? Nos, ugyebár, teljesen hiábavaló volna a készülékbe akár papiros-, akár arany- vagy ezüstpénzt bedobni. Csak a tíz centime-os rézpénzre mozdul meg a gép. Mihelyt elnyelte a maga tíz centime-osát, azonnal megmozdul a gép és kihullajt a fogai közül egy darabka csokoládét. Hát, kérem, a házasság felbontására is kétféle pénz, azaz hogy bizonyság elégséges csupán, mert ezek képesek csak a készüléket, mármint a bíróságot arra kényszeríteni, hogy a csokoládét, akarom mondani a házasság felbontását kimondják ... — Nagyon kiváncsi vagyok arra a két bizonyságra, — mondta Francine, aki nyugtalanul mozgatta, rázta jobb lábát. — Férje urára sohase mértek ki megbecstelenítő büntetést ? Se halálos ítéletet, sem örökös rabságot, se deportácziót nem mondtak ki reája? — Marchal úr tréfál! (Folyt. köv.) 21