Az Ujság, 1904. május/1 (2. évfolyam, 121-135. szám)
1904-05-06 / 126. szám
13 A .nagy dicséretekbe beleszól egy hírlapíró: — No ugyan nagy dolog is az. Aránylag éppen olyan, mintha én egy britannika szivart adtamn volna a városnak. Nem igaz, Móricz bácsi ?— Olyan, fiacskám, — szólt Jókai elgondolkozva — de hát adtál-e már te valamikor a városnak egy britannika szivart? A gentry definícziója. Mikor ,a főrendiház reformjának törvényjavaslatát tárgyalták, Jókai szintén beszélt. Ekkor mondta a következő jóízű dolgot: — A gyerek azt kérdezte egyszer az apjától, hogy mi a különbség a gentry és a nemes ember közt. Az apa ezt mondta: Hát fiam, a nemes ember olyan gentry, akinek van pénze, a gentry pedig olyan nemes ember, akinek már nincsen pénze. Jókai a saját műveiről. Egyszer történt, hogy a saját műveiről beszélt Jókai, amikor Irányi Dániel szóba hozta azt a léha irányt, amely szerinte a magyar irodalomban is lábra kapott. Többek között ezt mondta akkor Jókai : — Ami magamat illet, bár nem szoktam semmiféle elismerésekkel dicsekedni, azt az egyet azonban legyen szabad kimondanom, hogy Toldy Ferencz ezt írta rólam: Összes munkáim között nem talált egy kötetet sem, amelyet leánya kezébe nem lehetne adni. Jókai és a hadsereg. 1868-ban a védelmi törvényjavaslatok tárgyalásakor mondott beszédét így fejezte be Jókai: — A hadseregnek szüksége van tizenötezer lovasra, ezeket nem lehet leszállítani, mert a lónál a lelkesedés nem pótolja a betanítást. (Nagy derültség.) Nemzetőrséggel csatákat vívni, ■liv -én megvallom — nem szeretnék : a csupa családapákból összeállított és rendezetlen tömeggé alakított sereggel ellenség-vadászatra menni én bizonyára nem óhajtanék, mert ott az első puskaszóra — ágyúról nem is beszélek — elszaladnánk, Madarász tisztelt barátom legelöl, én pedig mindjárt utána. (Általános nagy derültség, A gyermektelen várúrnő porontyai. A Poklokon keresztül czimii regény valami huszonöt év előtt a Regény-Világban jelent meg. Jókai megmagyarázta röviden a piktornak, hogy a bucsúzkodó várurat rajzolja meg. A csicke elkészül, de sehogysem talál a szöveghez. Hiszen a várur azért megy a szent földre, hogy áldás érje virágtalan családfáját. Márpedig a piktor úgy rajzolta a várurnöt, hogy egész sereg poronty kapaszkodik a szoknyájába. A kiadó kétségbe volt esve. Ebből nagy irodalmi botrány lesz. Végre Jókai mentegetni kezdé a piktort, a kinek nem magyarázott meg mindent elég részletesen s megírja a következő néhány sort toldalékképen : — Pedig a várurnő olyan végtelenül szerette a gyermekeket, hogy összeszedte a béresek, gazdatisztek porontyait s reggeltől estig játszott velük, beczézgette és a karjain hordozta őket. Jókai nemzetiségi képviselő. — Jókai is csak nemzetiségi kerülethez tudott jutni! —mondták a képviselőházban, amit Jókait, kihozta sodrából, feliratkozott, s akkor mondotta az emlékezetes szavakat, hogy : — Rossz szolgálatot tesznek azok hazájuknak, akik Magyarország vidékeit nemzetiségek szerint osztályozzák. Jókai babérjai. A pénzügyminiszteri költségvetés tárgyalásán belekiáltotta valaki Jókai beszédébe: — Komédia! Erre Jókai igy röpliftázott: — Nekem ezen a színpadon éppen annyi veszteni valóm van, mint a képviselő úrnak; ez a haza csak úgy az enyém, mint az önöké. Én ezen a színpadon sohasem áhítoztam babér után, de itt tépték le rólam mindazt a babért, amit másutt szereztem. A tordai nők, Jókai Mór egyszer erdélyi útjában ki nem kerülhette a tordaiak lakomáját. Megvendégelték nagy dóridéval. A költő egyszerűen szólt a szivekhez, mialatt dús, gesztenyeszín fürtjeit meg-megsimogatta. Beszéde meghatotta az egész ünneplő sokaságot. Könyektől csillogó szemekkel figyeltek a következendőkre az emberek, s Jókai ezzel fejezte be a tósztját: — Éltetem szivemből Torda városának szives, vendéglátó hölgyeit. Éljenek addig, amig én megszűrkülok . . . Ez a jó kívánság nem tette meg a hatást, sőt az eddigit is lerontotta. — Ej, gondolták a hölgyek, milyen önző s milyen udvariatlan ez a Jókai. De azért csak megéljenezték. Az »éljen« szóra a költő felállott. Köszönetképpen levette a fejéről és meglóbálta a levegőben a parókáját: — Az én hajam nem szürkül meg soha . . . A tósztnak igy frenetikus hatása volt. A hölgyek azonban mind elszomorodtak: — Szegény Jókai . . És most már hivatlanul is, önként odamentek hozzá, hogy megszirógassák s egy-egy csókot leheljenek magas, fehér homlokára. Miért párbajozott ? Megjelent Jókai lapjában valami sérelmes czikk. Pulszky Ferencz felelősségre vonta Jókait, a szerkesztőt. Párbaj után ezt kérdi Jókai: — Ugyan mondd csak kérlek, miért is verekedtünk mi tulajdonképpen, mert én azt a bizonyos czikket se nem írtam, se nem olvastam, sőt még csak nem is láttam és igy sejtelmem sincs róla, hogy mi volt benne. Jókai parókája. Pósa Lajos, az apró Magyarország mesemondó poétája, mikor a’ Petőfi-Társaságba választották, tósztot mondott Jókaira. Igazi meghatottsággal, elragadó rajongással kezdte: — Jókai Mór, a magyar irodalom királya, kinek fején azonban nem korona van, hanem . . . — Paróka! — szólt közbe Jókai s az ünnepi hangulat azonnal vidám kaczagásba csapott át. A mikor Jókai utazik. A magyar írók fejedelme, akiről annyiszor írták és mondták, hogy örökifjú, mégis csak öreg ember volt. Nem a lelke, meg az írásai, azok fiatalok maradnak mindig, hanem a szakálla, az arcza, meg a tempói, azok bizony megöregedtek. Megvolt ő benne is az öreg emberek közös vonása, az ideges félelem és sietség, mikor vasútról vagy utazásról van szó. Egyszer például a leányával és a vejével, Feszty Árpáddal Komáromba készült az öreg úr. Előtte való napon megkérdezte Fesztyt: — Tudod-e, te Árpád, mikor indul a vonat? — Nem én, de majd megnézem. — Ne bántsd, én úgyis bemegyek a városba (még akkor a Svábhegyen laktak), majd a menetjegyirodában megtudom. És úgy tett, amint beszéle. — Hét órakor indul a vonat, ötkor el kell mennünk hazulról, — mondá visszatérve. Öt órakor el is indultak a Svábhegyről és háromnegyed hatra megérkeztek a keleti pályaudvarba. Jókai itt bűnbánó képpel közeledett a gyerekekhez: — Bocsássatok meg nekem. A vonat csak 8 óra 20 perczkor indul, de én nem biztam bennetek s hogy el ne késsünk, 7 órát mondottam. — Akkor nem ülünk itt ,harmadfélórát, — mondta Feszty — elmegyünk egyet sétálni. És az öreg úr nagy rémületére a fiatalok elmentek sétálni, otthagyván őt magára a lassan múló perczekkel. Kélnyolcz . . . nem jönnek, háromnegyednyolcz . . . még sincsenek itt. Csöngetnek elsőt, másodikat, Jókai kisiet a pályaudvar elé, akkor jönnek szép lassan a város felöl. Jókai kétségbeesetten integet . . . siessetek, siessetek. Ebben a perezben fütyül a vonat és elindul. — Hamar utolért a büntetés — sóhajtotta az öt órától talpon levő Jókai, Bolondok grófja. Jókai első színdarabjait a vidéki színpadok ingyen kapták. Elég volt egy siránkozó levél s a »nagylelkű« költő nemcsak a darabot küldte azonnal, hanem még a szállítás postaköltségét is kifizette. Később megváltozott az Ínséges korszak. Mikor a Bolondok grófja czimű darabja után, a vidéki színigazgatóktól járó előadási jogdíjat lefizették előtte, Jókai szinte álmélkodva kiáltott föl: — Lehetséges-e? Hát van ennyi pénzük a vidéki színigazgatóknak ? Fejborogatás. — Meghívták egyszer Jókait valami jótékony nőegyesületi melegruhaosztó ünnepre. A költő nem tagadhatta meg a rendezőség örömét. Megígérte, hogy ott lesz. Erre azután napról-napra teli voltak a lapok vele, hogy a jótékony ruhaosztó ünnepen Jókai Mór mint díszeinek díszbeszédet fog mondani. Jókainak sehogysem tetszett ez a fordulat. Találkozik vele egy hírlapíró, aki éppen a híres ruhaosztó ünnepre siet. Örömmel csatlakozik hozzá. — Nem késünk el kedves bátyám ? . -v - «/ — Nem, öcsém. Még másfél órám van, míg a tarokkompániám összeverődik. De el kellett menekülnöm hazulról, hogy valamiképp kocsin ne ragadjanak el a ruhaosztogató ünnepre. Hanem azért megírtam, hogy most nem jöhetek el, mert éppen most borogatják a fejemet. — Lehetetlen. Hiszen hála Istennek, semmi bajod kedves bátyám. — Magam is áldom érte az Istent. Hanem azért mégis csak igazam van, mert Zala Gyuri csakugyan most borogatja az agyagfejemet, hogy össze ne száradjon. Jókai és a prágai Menyecske. Prágában talán tizenhat évvel ezelőtt a Moldova regényes partján egy kávéházi kioszkban üldögélt egy magyar ezredorvos és társasága. Egy mesés szépségű szőke asszony, a férje és egy morva képviselő. Csevegtek sok mindenféléről, egyszer az asszonyka ezzel a Prágában szokatlan kérdéssel lepi meg a magyar orvost: — Ismeri ön személyesen Jókait? Imádom ezt az ízót, csakis az ő kedvéért magyarul kezdek tanulni. Már nem messze vagyok tőle, hogy eredetben fogom olvasni Jókait. Kérőleg fordult azután az orvoshoz. Ha ismeri Jókait, kérem, szerezzen nekem egy arczképet tőle. — Az nagyon könnyű lesz, valami fotográfustól. — Nem. Azt az arczképet Jókainak kell adnia, csak így lesz előttem annak igazi értéke. Meglehetős zavarban voltam, beszéli tovább az ezredorvos, mert — őszintén szólva — akkor még nem voltam Jókaival oly közelről ismerős, hogy nála alkalmatlankodhattam volna. De kisegített Jókai, a filantróp. Jókairól tudvalevő, hogy mindenkinek, aki két forintot ajánl föl az Emikének, sajátkezű névaláírásával ellátott fényképet ad; én egy humoros, de bensőséges, »bélelt« levélben AZ ÚJSÁG 1904. május 6.