Az Ujság, 1905. december/1 (3. évfolyam, 334-348. szám)
1905-12-01 / 334. szám
Budapest, 1905. III. évfolyam, 331. szám. Péntek, deczember 1. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi-út 54. az. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi-út 54. az. Telefon 64-01-02-03. Jaesztelen minden nap, Ünnep és vasárnap után is. Előfizetési árait: Egész évre... ... 28 k. —■ £ Félévre ...... _ _ 11» — » Negyedévre ... ... 7 » — » Egy hóra ....... 2 » 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. ROVÁS. Kossuth Ferencz ma harcziasan belefut a béketrombitába. Nekünk ez a muzsika igy is kedves. És nagyon kedves nekünk az is, hogy a mely újságok tegnap még lebitangozták a munkásokat s az általános választójog ellen azzal pöfékeltek, hogy ez a szoczializmust és internaczionalizmust jelenti, azok ma a derék munkásokról zengenek, akikkel együtt teremteni meg a nemzeti államot mennyei gyönyörűség. Nem lehetünk azonban annyira szendék, hogy Kossuth retrospektív fejtegetéseire, melyek tehát az aktuális helyzetre nem tartoznak, egy kis viszont-retrospekcióval ne válaszoljunk. Szerinte az ellenzék lemondott egy erős obstrukcióról a választóreform kedvéért. Mit szól ehhez Ugron Gábor, aki akkor a Thaly-féle békéhez azzal járult hozzá, hogy amúgy sem győznék tovább a harczot ? Nos, aztán Tisza István nem vállalta kötelezettségét, hanem inkább az ugrai levéllel vihart támasztott, hogy a választójog reformjára ne kerüljön a sor. Megesküszik rá Kossuth Ferencz, hogy így volt ? Inkább ne tegye, mert bizonyítékok vannak arra, hogy nem így volt. Ilyen bizonyíték az a statisztikai anyag, melyet a mostani kormány fölhasznált. S ilyen bizonyíték megint Ugron Gábor és Kossuth többi társai, akik szerint az a béke szégyenletes meglapulás volt, melyet őszszel, mihelyst a képviselőház összegyűl, olyan obstrukcióval kell jóvátenni, amilyen eddig még nem volt. Erről a fogadkozásról mindenki tudott, Kossuth Ferencz is. De Tisza Istvánnak kötelességévé tették, hogy ne tudjon róla. Csakhogy Tisza nem játszott s amit tudott s a mire meg is tudott esküdni, ellenbizonyítékoktól nem tartva, ahhoz tartotta magát, mikor az ugrai levelet megírta. Elismerjük, hogy ez hiba volt, de nem csalafintaság. Hiba volt, mert Tisza Istvánnak nemcsak a tervet kellett tudnia, hanem az embereket is ismernie. Ha ismerte volna őket, azt is tudta volna, hogy mihelyst szándékuknak elébe vág, ők a szándékot is rögtön letagadják. * Úgy látszik, hogy Kossuth Ferencz némi részben megnyerte Apponyi hozzájárulását a békeakczió bevezetéséhez, mert a bécsi Zeit is egyezkedési tárgyalásokat és legalább fegyverszünetet emleget. A bécsi Zeit-et pedig Apponyi politikája inspirálja. Azonfelül a fegyverszünet gondolata is egyenesen Apponyira vall, mert másnak ilyen ideája nem támadhat. Más halandó gondol harczra, gondol békére. Ő azonban, a befejezetlen gondolatok és a félhelyzeteknek nagymestere, itt is ötven perczentre kiegyezik s hosszú féllábával a béke alapjára áll, mig féllábbal még mindig tovább harczol. Fegyverszünet! Mit érthet ez alatt ? Hiába törjük rajta mi a fejünket, a magyarázatot csak Apponyi adhatja, akinek semmi sem elég értelmetlen, hogy ne tudná fényesen megokolni. * A koalícziós sajtó tegnap rémületében hitelt adott a félhivatalos cáfolatnak. No lám, mondották megkönnyebbülten, nem igaz a házfeloszlatás hite. — Nem meri ezt megtenni a kormány, magyarázgatták egymásnak fogvaczogva, mert a kormány fél a választásoktól. Ma, mintha sohasem hittek volna a tegnapi cáfolatnak, már a királyi esküre is hivatkoznak. De egyszersmind már elhatározgatják, hogy ez a feloszlatás nem gilt, ők akkor is együtt maradnak, sőt uram bocsá’, ha a képviselőházból kikergetik őket, elmennek Czeglédre is országgyűlést tartani. S a vezérlőbizottság is fog ezzel a kérdéssel foglalkozni s akkor Mezőfi Vilmos lesz a legnagyobb ember, aki már a múlt elnapolásnál is együtt akart maradni. Már nem emlékszünk, hogy mivel bizonyította akkor Apponyi ez eljárás lehetetlenségét, de kétségtelen, hogy most a vezérlőbizottságban és majdan a képviselőházban napnál fényesebben ki fogja mutatni, hogy ha továbbra is törvényes alapon megmaradni s a király jogát tisztelni akarják, akkor együtt kell maradniok és elmenniök Czeglédre. Esetek. Irta Quintus. Nagy idők tanuja. Mondják, hogy a nagy nemzeti eposzok »halhatatlanjai« csakugyan halhatatlanok. Még fizikaitag is. A nyáron Velenczében nézegettük Viktor Emánuel lovasszobrát a riva degli schiavonin. Mindenki ismeri, aki ott megfordult. Különösen szép a szobor két végén levő nőalak, az oroszlánnal. Az egyik az 1849. évi Velenczét ábrázolja, amint oroszlánja hiába tépi a bilincseket. A másik az 1866. évi megszabadított, diadalmas Velenczét. Sohasem tudtam elhaladni előttük megállás nélkül. Most velünk együtt nézegette egy különös alak. Fáradt, megviselt külsejű öregember. Mezítláb volt és valami színehagyott katonaköpönyeg lógott a vállán. Messziről jöhetett ide. A bakancsa a karján lógott, úgy látszik, sajnálta a kövön koptatni. A sipkáját is a kezében tartotta és javában sütötte ősz fejét a nap. Odaszóltam neki fölösleges jóakarattal: — Atyámfia, miért nem teszi föl a sipkáját. Hiszen ez nem szentkép ! Olaszos hunyorgással intett: — Tudom signor ! De ez az én jó királyom képe. Azonban fölcsapta a sipkáját. Kopottas vörös tiszti sapka volt, szép arany szegélylyel. Mindjárt kitaláltam, hogy ez egy régi, kiérdemesült garibaldinus, mint a müvenek pl. a mi veterán szabadsághőseink. Csakhogy sokkal szegényesebb. Szóba ereszkedtünk. Megtudtam belőle, hogy ő is egy a marsalai ezer közül. Amaz 1000, helyesebben 1064 hős közül, akit Genovából Garibaldi hajón vitt át Szicziliába és ott 1860 május 11-én kötöttek ki. Tudva van, hogy ennek a merész kalandnak a vége a nápolyi királyság bukása lett. Egyet-mást tudott az egykori magyar bajtársakról, akikkel együtt küzdött. Aztán hogy jól megy-e a dolguk a túlélőknek ? Az öreg megint hunyorított egyet: — Ej, rossz világ ez, signor. Egyre roszszabbul megy. Fogy a kenyér. Tudja az isten honnan, de már mi is nagyon elszaporodtunk. Vagyunk már talán ötezren is. Az érzékeny pont. A kritika nagy és szent dolog. És velejárója a szabadságnak. Az olyan ország, ahol szabadság van, de kritika nincs, vagy ami van, az gyönge : az olyan ország, mint a buján termő kert, ahol nem gyomlálják a dudvát. Ott a lósóska fává növekedhet, ha kedve tartja, ellenben a legnemesebb virágok elsatnyulnak. Nálunk szabadság van bőven, akárki akármit beszél. Hozzávaló kritika is van elég. De mint sok mindenféle más, ez sincs egyformán elosztva. Végletek közt és aránytalanságokban élünk. A politikában olyan erős a kritika, hogy ott a gyommal együtt két kézzel szaggatják ki a legnemesebb növényeket is. Ellenben az irodalomban és a művészetben olyan gyönge a kritika, hogy ott csak az nem boldogul, aki nem elég furfangos, így aztán elegendő szabadság és elegendő kritika birtokában lévén, a vége mégis az, hogy politikánk is keserves, de irodalmunk és művészetünk is az. Bocsánat ezért a kis pesszimizmusért , de a kritikusok érteni fognak. Mert azok a legszerencsétlenebb hasznos lények ebben az országban. Ha dicsérnek például egy írót vagy színészt, az nem az ő érdemük. Mert hiszen az igazi tehetség elismerése kutya kötelesség. De ha akad olyan, aki nekimegy valamelyik fölfújt nagyságnak (pedig mennyi van !), akkor az irigy gazember. Azután pedig a barátkozás. Az, hogy egy baráti klikk erővel nagynak csinál valakit, az a silányabbik módja. És a könnyebb. A nehezebb az, hogy a derék, igazságos kritikust is kötik mindenféle, tiszteletreméltóbb baráti regardok. Mivel nálunk az emberek jók, azért kell a legjobb kritikának is rossznak lenni. Az egyik derék kritikusunk úgy akart kibújni az ilyen baráti regardok alól, hogy egyik nagy színházunknak két derék művészét (akik aznap igen gyöngék voltak) egymással próbálta agyoncsapni. Elég ördögi, de ügyes gondolat volt. Ezt írta : »Ma este Simányi éppen úgy játszott, mint Pozsonyi.« Másnap délelőtt találkozik Simányival, összeránczolt homlok és haragtól szikrázó szem. Már messziről rákiált a kritikusra: — Te nyomorult pennarágó. Sásd meg Lapunk mai száma 24 oldal. Kossuth Ferencz figyelmeztetése. Kossuth Ferencz ma a sablonjától eltérő czikket írt. Arról szól, hogy ha a korona »feltétlenül szükséges «-nek tartja az általános és titkos választójogot, bízza e feladatot egy rendes, alkotmányos többségre számítható kormányra. Rámutat arra, hogy a függetlenségi párt, sőt maga a koalíció is a választójog kiterjesztése érdekében mondott le a tavalyi obstrukcióról, s hogy az ő kiterjesztésük voltaképpen ugyanolyan méretű lett volna, mint a kormány általános joga. S kimondja azt is, hogy ha a korona joggal kínálja meg a népet, nekik nem szabad a népet egy jogtól elütni, melyet a koronától kaphatna.