Az Ujság, 1909. március/2 (7. évfolyam, 64-76. szám)
1909-03-17 / 64. szám
Budapest, 1909. VII. évfolyam, 64. szám. Szerda, márczius 17. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 162—63 és 58—03. Megjelöli hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre „. „ ... 28 k. — f. Félévre _ ......... 14 » — » Negyedévre ..........7 » — » Egy hóra ......... 240 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér, ROVÁS. Háború. Ki gondol ma egyébre ? Szokatlan szó, rettenetes fogalom. A most élő kéthárom generáczió abban az érzületben nőtt fel, hogy nekünk voltaképpen sohasem lesz háborúnk. Tíz év óta a magyar politika alkotásai és elfajulásai mind azon a könnyelműségen alapultak, hogy a háború eshetőségével nem kell számolni. S most itt van, vagy legalább nagyon közel van, s bele kell tanulnunk az új, a képtelen állapotba, de hála Istennek, bele is tudunk tanulni. Ma igazán mondható, hogy a magyar közvélemény egységes és az állami tekintély érdeke mögött sorakozik. Semmi panasz, semmi rekrimináczió. S ez a közvélemény nem csinált, ez támadt. * A mi Politunknak párja akadt a Reichsrathban a szlovén Hribarban, aki most, mikor kiélesedett ellentétről van szó kisállam és nagyhatalom között, az utóbbinak prédikál az előbbi javára, úgy látszik, a kis Szerbia szépen van képviselve az ellenség parlamentjeiben. S a szlovén bácsi még eredeti is : nekünk magyaroknak tulajdonítja a háborús szándékot, nekünk, akiknek az egész külügyi fejleményekből csak a rettegés jutott ki: lesz-e háború ? S milyen ravaszul hozza kapcsolatba a magyar háborús kedvet a nemzeti vívmányokra való spekulálással! Ördöge van. Csakugyan : ha kitör a háború, akkor lőttek minden nemzeti vívmánynak, s ha erre van spekuláczió, akkor csak odatendál, hogy a háború a legjobb ürügy nemzeti engedmények és külön bank elejtésére. * Wekerle és Darányi pedig fönt mászkál Bécsben s iparkodik a maga kicsi ügyeit úgy intézni, mintha nekik maguknak semmi máson nem járna az eszük. Bizony, most nincs itt az ideje bankügyet játszani, lemondósdit elkövetni. Mert a mi kormányembereinknek arra kellene törekedniük, hogy a háborús világ közepette az ország érdekeit képviseljék. Mert még ebben a kérdésben is nagyon fontos előnyökről és hátrányokról lehet szó, Ausztria javára, a mi rovásunkra. Itt sem mindegy, hogy sok magyar bakát állítanak-e a harczvonalba és igen kevés magyar árut szereznek be rekompenzáczióul. De hát ilyen foglalatosságról a félhivatalos hírek szerint odafönt nincsen szó. Wedekind, a moralista. írta Szilágyi Géza. Német Aristophanesként tömjénezi a Vitustánczban rángatódzó hódolók serege. De a mámoros Hozsánna tőszomszédságában fölsmvt a »feszítsd meg« dühkiáltása is. Akik Wedekind Frankban látják a modern német szinműirodalom legtetejét, azokkal a rajongókkal elkeseredetten farkasszemet néznek szőrösszívű kritikusi bakók. Ezeknek az ünnepiesen méltóságos Franklinból a pajkos Frankká rövidült Wedekind ügyefogyott dilettáns, minden művészettől elrugaszkodott vásári komédiás, a legjobb esetben részeg dadogó csupán. Magasztaló lelkesülők és elkeseredett ócsárlók azonban egyképpen találkoznak annak az ítéletnek országútján, hogy Wedekind erkölcstelen író. A rajongók szemében az erkölcstelenség legalább is oly művészi tulajdonság, amilyen, teszem azt, a jellemzés ereje, a dialógus életelevensége volna. A becsmérlők nyelve ellenben azt sziszegi, hogy ez az erkölcstelenség förtelmes szenny, amelyből nemcsak orrot, de minden jótétlelket facsarható gonosz illatok förtelmeskednek kifelé. Nekik Wedekind sárban hempergő sertés, akinek diszharmonikus röfögését nem tudják a jövő drámai művészetének zenéjeként hallgatni és élvezni. Pedig nincs igazuk sem a barátoknak, akik erénynyé verik Wedekind állítólagos erkölcstelenségét, sem ellenségeinek, akik szégyenfoltot varrnak a köntösére ebből a vélt Az annexió szerencsétlen politikája háború küszöbére sodorta Magyarországot és Ausztriát. Ezt ugyan nem lehetett előrelátnunk, mégis bátornak, könnyelműnek és kalandosnak bélyegeztük Aehrenthal báró keleti politikáját. Akkor elsősorban az annektált tartományok hovatartozásának kérdése késztetett bennünket ez erős kritikára s legfeljebb az új török rezsimmel beállható súlyos konfliktust láttuk a háttérben fenyegetőzni. Szerbiára igazán nem nagyon gondolt senki. A szerb izgágaság nem látszott veszedelmesnek, amig Törökországgal nem tisztáztuk a helyzetet. Legfeljebb az a gondolat merülhetett fel, hogy Szerbia a török alkudozások zavarosában suttyomban akar valamit halászni. Mióta azonban a török egyezmény létrejött s a szultán szuverenitása, a török kormány kifejezett hozzájárulásával, végleg és visszavonhatatlanul átment a magyar király és az osztrák császár szebünből. Igazán amorális, azaz erkölcsdijjas ember az, — a legeslegritkábban akad csupán — aki egyáltalában kirekeszti gondolkodásából, érzéseiből és tetteinek irányításából azt a kérdést, hogy mi a jó és mi a rossz, akinek nemcsak másoktól megállapított és a maga részéről is elismert erkölcsi törvényei nincsenek, hanem akiben a moralisták nyelvén annyiszor forgó »belső törvény«, a lelkiismeret sem él többé, a ki tehát nemcsak az általános érvényességű, egy nagyobb emberi közösség által követett erkölcsi parancsokat és tilalmakat nem tartja tiszteletben, hanem aki akár csak magamagának érvényes, tisztára egyéni, másoktól talán elítélt, de maga részéről mégis zsinórmértéknek tartott erkölcsi szabályokat sem ismer soha és sehol. Az igazán erkölcs nélküli ember, az amoralista, aki a jelenségeket és a cselekvéseket bármilyen szempontból tudja értékelni és mérlegelni, — például az esztétika, a lélektan, az élettan, a néprajz, a nemzetgazdaságtan szemüvegével és mérlegén — csak arra nem törekszik, még csak nem is gondol semmiképpen, hogy megállapítsa, vájjon jelenségek és történések beleillenek-e vagy beleszoríthatók-e az erkölcsileg jó és az immorálisan rossz kategóriáinak űrmértékébe. Az amoralista, aki egyedül méltó az erkölcskijjas czímére, mindent kérdezhet az életnek attól a szeletjétől, amelylyel akár mint ember, akár mint művész szembekerül, csak azt az egyet nem, hogy a szóban forgó szeletben észlelhető jelenségek és tettek morálisok-e vagy sem, és mindenfajta kívánság támadhat lelkében, csak az az egy nem, bárha az előtte levő élettünetekben morális szempontból nagyobb vagy kisebb lenne Háború előtt, mélyére, Szerbia magatartása mind nyugtalanítóbb, kihívóbb, sőt egyenesen harczias lett. S bármennyire kárhoztatjuk is az annexió körül elkövetett hibákat, az elhamarkodást, a fölületességet s az előrelátás hiányát, ebben a pillanatban nem látunk egyebet, mint a minden ok és ürügy nélkül való kötekedést Szerbia részéről. Nem szemrehányásképpen mondjuk, de konstatáljuk, hogy a szerb provokálásokkal szemben külügyi kormányunk épp az ellenkező politikát követte, mint az annexiónál. A legvégsőig tart, elment az utolsó határig a nemzetközi udvariasság s a diplomácziai lojalitás terén s még ma sem ejtette el végleg azt a bizonyos utolsó fonalat, mely a békét tartja. Ellenben a szerb kormányférfiak minden erővel ránczigálják ezt a fonalat s most már csak napok, esetleg órák kérdése, mikor szakad az él. Ebben a válságos pillanatban nincs többé visszafelé tekintés az előzményekre. Az annexiós politika hibáihoz csak nekünk, a monarchia két államának van közünk, mert a mi pénzünkbe kerül, s reánk nézve vannak a jövőben közjogi veszedelmei. Kifelé, a Törökországgal történt megállapodás után, az ügyrés tudicata, s abba többé semmiféle hatalomnak beleszólása nincs. Annál kevésbé egy kis hatalomnak. Amely pillanatban bármely és bármilyen külső hatalom bele akarja ütni az orrát ebbe az ügybe, habozás nélkül öklünket kell vele éreztetnünk. Mert itt már nagyhatalmi tekintélyünkről, s ami ennél is több, létérdekünkről van szó. Magyarországon is, Ausztriában is a sokféle nemzetiségrelakár a megkötöttség, akár a szabadság. Az amoralistának se magára, se másokra vonatkozóan nem lehetnek semmiféle erkölcsi kívánságai. Wekekind Frank egyáltalában nem amoralista. Ennek a felfogásnak hideg, de tiszta magaslatára már nem tudott föllendülni. Sokkal mélyebb régiókban tanyáz még. Az ő munkái még telis teli vannak tűzdelve erkölcsi kérdésekkel. Másképpen felel reájuk, mint a nagy tömeg, de mégis csak válaszra méltatja őket. Ha amoralista volna, nem is látná meg az erkölcsi kérdéseket, vagy ha talán mégis, át tudná formálni őket czélszerűségi, hasznossági, egészségügyi kérdésekké és csak akkor válaszolna rájuk. Wedekindet ugyanott nyugtalanítja az erkölcsi kétség, ahol a nyárspolgárt. A különbség legföljebb az, hogy Wedekind arra, amit a köznapi erkölcs meg rossznak mond, ráakasztja a morális jóság köpenykéjét, amit pedig a nyugodalmasan baktatók erkölcsileg jóként és kívánatosként szeretnek, arra rásüti az erkölcstelenség csúfító bélyegét. Wedekind voltaképpen moralista, mert ő is általánosan érvényesnek mondott és annak óhajtott erkölcsöt hirdet, csakhogy szerinte ez az erkölcs, ha talán formáiban nem is, de lényegében becsületesebb, őszintébb, tisztább, emberibb erkölcs a mostaninál, jobban szolgálja az emberiségnek a boldogság napfényes ormai felé való haladását, mint az európai és amerikai kultúrnépeknél elismert erkölcs teszi. Wedekind tehát nemcsak hogy nem amoralista, hanem idealista is. Az amoralista nyugodtan szemléli az élet színjátékát. Temperamentumához képest hol tragikusnak, hol komikusnak látja a szerep- Lapunk mai száma 23 oldal.