Az Ujság, 1912. december/1 (10. évfolyam, 285-297. szám)
1912-12-15 / 297. szám
10 intézték és a csapatok visszavonultak. A lakosság az eseményeket aggódó szorongással nézte. .....~ A háború. Ütközet a Dardanellák előtt. Athén, deczember 14. Kunduriotis tengernagy dróttalan távirattal mai kelettel jelenti . A Szfendoni torpedózuzó, mely a Dardanellák bejáratánál őrszolgálatot teljesít, ma egy ellenséges torpedózuzót vett észre, mely Klinikaléból jött és Szedilbarnál megállott. ■ A Szfendoni körülbelül 3000 méternyire közeledett a török hajóhoz és ágyúval többször rálőtt. A Szfendoni kíséretében lévő Lonchi nevű torpedózuzó Kumkale és Szedübar erődeire bombázta. Az erődök, valamint több parti erőd viszonozta a tüzelést, anélkül hogy talált volna. A török torpedózuzók a Dardanellák belsejébe menekültek, anélkül hogy a görög hajók bombázásaira reagáltak volna. Konstantinápoly, december 14. Nazim pasa főparancsnok este Gallipoliba ment, hogy szemlét tartson a csapatok és a flotta fölött. Harcz Janisáért. Konstantinápoly, deczember 14. A belügyminisztériumhoz érkezett távirat szerint a törököknek sikerült Janinát fölszabadítani. A hadügyminisztérium is táviratot kapott, amely szerint a görög hadsereg nagy vereséget szenvedett, aminek következése Janinafelszabadulása lett. A görög hadsereg a határig vonult vissza. Athén, deczember 14. Szapundzakisz tábornok a következő távirati jelentést küldötte : Aetoradion megszállása az Efzon-zászlóaljak szuronyrohamával történt. A törökök futva menekültek, hét ágyú és nagymennyiségű muníczió visszahagyásával. Ma a törökök az egész vonalat feladták és a Janina körüli várakban kerestek menedéket. A várak körüli hadállásokat megszállták. Egy önkéntes csapatunk, mely Diszkra körül operált, túlnyomó ellenséges haderőt csalt elő, de kénytelen volt visszavonulni. Szkutari ostroma, Kattaro, december 14. Szkutari előtt rövid megszakításokkal tegnapig folyt a harcz. A támadók mindig a törökök és a montenegróiak a védekezésre kénytelenek szorítkozni. A törökök a Taraboszról igen sikeresen bombázták a montenegrói tüzérség állásait és a montenegróiakat elhallgattatták. A montenegrói ostromló hadsereg helyzete nagyon rossz és az az állításuk, hogy Szkutari legközelebb el fog esni, teljesen alaptalan, mert a montenegróiak sem a Tarabosznak, sem a városnak nem tudnak közelébe férkőzni és a csapatok e miatt rendkívül izgatottak. A szállásoknak majdnem teljes hiánya és az élelmezés nehézségei anynyira megnehezítették a montenegróiak helyzetét, hogy kétséges, vájjon képesek lesznek-e az ostromot hosszabb ideig folytatni. Khiosz megszállása. Athén, deczember 14. Dergramatikosz ezredes Khioszból a következőket táviratozza: Az ellenség ma megtámadta Karyes falut, de veszteséggel kénytelen volt visszavonulni. Nekünk egy halottunk volt. Dél felé a St. Georgiosban állomásozó törökök megtámadták csapatainkat, de tíz halott és 82 sebesült hátrahagyásával visszavonulásra kényszerültek. Lithiben krétai csapatok megtámadták a törököket és hatalmukba kerítették a domináló magaslatokat. A harczban 15 török meghalt. A krétai parancsnok könnyen megsebesült. • Athén, deczember 14. A khioszi mufti és a sziget más muzulmán notabilitásai a görög kormányhoz táviratot intéztek, melyben köszönetüket, hódolatukat és elismerésüket fejezik ki a görög csapatok magatartása folytán. A zsidó hitközség hasonló táviratot küldött. A bolgár király megöregedett. Berlin, deczember 14. (Saját tudósítónk telefonjdentése.) Ferdinand bolgár király környezetéből hire jár, hogy a király az utóbbi időben oly rossz Egy vöröskeresztes ember naplója. Selioglu, 1912 november 23. nusz perez után lihegve járt a négy ló bordája, lehetetlen velük szekérrel tovább menni. Szegény Sternberg ur, most bajba kerül a galácsin, lovagolni kell. De előbb vissza : a király meséli borait és sárgarépáit leraktuk a parancsnokságnál, Sternberg ur egyik kofferjét is, a másikat az egyik katona lovának hátára kötjük, Sternberg ur lova pedig őt magát és a bundáit czipeli. Nekem csak a hátzsákot kellett magamra venni. Ha nem nyereg és kantárszár, az nem szokás erre. Egy-egy zsákba szalmát tesznek, a régit bevarrják s igy a ló hátára reá teszik. Az a nyereg. Aztán egy darab kötélnek a két végére nagy hurkot csinálnak, átvetik a szalmás zsákon, az a kengyel, igen jó kengyel, csak éppen arra kell vigyázni, hogy az egyensúlyt megtartsa az ember, mert ha valamelyik oldalra jobban reá nehezedik, akkor nyergestől, kengyelestül lefordul. A kantárszár : a kötőfék. Baloldalra tehát megvan a vezető szár, ha pedig jobbra kell fordítani a lovat, akkor, ha tetszik, combjával igazgatja lovát a lovas, ha pedig nem, akkor ott a kötőfék, a végével halról jobbra pofon kell ütni a paripát, az már érti ezt a beszédet is. Sternberg úr a hosszú lábaival egész jól megülte a paripáját, nekem egynéhányszor le kellett fordulnom, amíg visszaemlékeztem az egyensúlyozás törvényeire. Régen volt már, mikor szőrin lovagoltam egy kis szürke pennyt, emlékszem, Morzsa volt a neve. Tíz óra lett, mire újból elindultunk. Most már igyekezve, jókedvvel mentek a remek kis török lovak. Egy óra múlva bejutottunk a volt Törökország területére. Kopár fensik, rettenetes agyagsár. Egyszerre csak sánczárkok és mint virágok a réten : tele van a föld patron-dobozokkal, barna kartonból. Ezerszámra hevernek a földön. Odább kétszáz lépésre megint s aztán még egyszer, talán ötszáz lépésre, de itt már nem voltak sánczok. Egész világosan beszél a helyzet : a törökök várták a bolgár csapatokat, sánczaikból lőttek, aztán visszavonultak két ízben, s aztán megfutottak, mert összevissza, elszórtan találtunk, többé nem kartondobozokat, hanem kilőtt és ki nem lőtt patronhüvelyeket, de ami a legbiztosabb jel volt : töltényeket, a hegyes török aczélkúp helyett pirosra festett hegyes fakúppal. Gyakorlatokon szoktak ők ilyet használni s ezúttal is gyakorlatot kellett volna feltételezni, ha — bolyongva a helyek között — állati csontokat és egy friss ásás nyomait nem találom. Leszállok a pejkóról, hegyesvégű botommal túrom a földet , puhába ütközik a vége, alig fél méterről jön fel a bűz és egy piros török fez darabja kiáll a feltárt agyagból. Török tetemet ástak el, valószínűleg többet, mert három méter széles volt a földhányás. Ez lehetett az I. és II. hadtest első ütközete. A sírtól ötven lépésnyire egy ló csontváza volt, a bordák fölfelé álltak, a nyakcsigolya előtte, a többit már elhordták. Visszatapostam a földet, gyerünk, itt török és a hazája kölcsönösen elvesztették egymást. Lassan éltek mind a ketten és gyorsan haltak meg, ezt írhattam volna a fejfára, ha fejfa lett volna. Mentünk és Murkej falut találtuk. Vegyes falu volt — és furcsa : török területen — a bolgár lakosság ott maradt, senkinek bántódása nem volt. Még a csata előtt sem. Hogy azután a bolgár győzelemre a törökök elszaladtak, azt már érteni lehet. A faluban, ők, abolgárok úgy mondták, hogy nem esett bántódása senkinek. Nem kaptunk semmi ennivalót a faluban, immár harmadnapja szalonnán élek s az nem volna baj, de a két katonának is majd kiesik a szeme s nekik is muszáj adni — egyszerűen odatartják a kenyerüket, mint a hogy ha pipára gyújtottam, tartották a czigarettapapirost — kiapad az éléskamra a hátzsákból s akkor bajban leszünk. Pénz itt most nem ér semmit, azt nem lehet megenni. Sternberg úrral testvériesen osztozkodunk, ő konzerveket hozott s ha jó hangulatra akarom hozni, egy tábla csokoládét adok neki, azt szereti. Mentünk megint tovább, lépésben, de mindig mentünk, délután 2 órakor halljuk megint a morajt, mondják a katonák : — Áhá, Odrin ! Örültek neki, gyönyörködtek a hangjában, én is örültem, hogy a jiang felé tartottunk, mindig erősebben hallottuk. Kezdetben mintha mozogna a föld alatt valami, azután már távoli dörgést lehet hallani, későbben — most is, itt, este — már a bömbölését, de mintha fátyolon keresztül jönne. Három-négy egymásután, aztán megint szórványosan. A várakból-e, vagy a várakra, azt természetesen nem lehet tudni. Három órakor Pasakőiben voltunk. Ez is bolgárok és görögök lakta török falu, alatta ütközet volt, azt mondják hatvan ember esett el, egy kis halmot mutatnak, kereszttel: nyolcz bolgár katona, a törökök csak elásva. A faluban kevés házban vannak, ahol laknak is, görögök inkább. Szép sudár emberek, nem olyanok, mint amilyen görög tiszteket láttam eddig. Dumurdzsili falu következik ; ahogy közeledünk, már igen hevesen és erősen hallani az ágyúzást, a szél hozza a hangot. Egyszerre látom a falu előtt : a házaknak nincsen tetejük, üszkös gerendák állanak ki és a falak mögül nedves, fekete perjét hord a szél. Itt törökök laktak. Nincs egy ház sem épen és egy ember sincs a faluban. Egy lélek sincs. Csak a kuvaszkutyák és néhány nagy, vörös macska mászkál és nyávog. Furcsa igy egy falu, kihalva, elpusztulva. A felső részen, a domboldalon a falak összedőlve, ami áll is lyukak benne, lövöldözés folyt. Egy háznál rengeteg papír, írás, szétszaggatott könyvek. Leszállok, néhányat felveszek és elhozom emlékül. Úgy látszik valami hivatal lehetett, talán posta, mert felbontatlan leveleket találok. Török ákom-bákom írással írva, mint szép üssze-vissza-kor állok, úgy festnek a papiroson. És jó tintát használhatnak a törökök: az eső sem mosta el egészen a hetüket. Sternberg úr siettetett, menni kellett csakugyan, még hosszú volt az út és éjjelre nem lett volna jó fedél nélkül maradni. Ahogy aztán egy kis hegyre haladtunk fel és az alkonyat utolért bennünket, a nap már éppen lemenőben volt, csak vörös korongja látszott még egy nagy domb mögül, egyszerre ijesztő kép előtt állok. Kétszáz lépésre előttünk egy falu van. Házak, szalma- és szénakazlak, oldalt egy nagy majorság körülkerített kőfala. Üres az egész falu, felülről jól lehet látni, csak közvetlen előttünk, a szélen hat bolgár katona jár le és fel egy tűz körül. Szalmacsóvát fonnak, meggyújtják a tűznél és viszik a szalmakazalhoz. Szél fút Odrin felől. Hallom a dörgéseket, látom a katona a csóvát már odatartotta, letette a kazalhoz, egészen közelébe érünk. Ügyet sem vetnek reánk. Hordják a tüzet, szólok Sternbergnek, hogy kérdezze meg, minek gyújtogatnak, hiszen ez már az övék, Sternberg nem kérdezi. Lángot vet a kazal, ott állok, nézem, társaim nem tudnak elhívni. Szürke füst alatt piros tűz aztán befelé ég egy ideig, oldalt kicsapnak a lángok, akkor az egész összeomlik. Lángot vet a ház is. A katonák nevetnek, vad nevetés , felgyújtják a szomszéd házat is és intenek felénk, hogy mindet felgyújtják. Fel is gyújtották. Egy órán belől lángolt az egész falu, rettenetes füst és hőség, ragyogó világosság a sötét estében. Távolabb kellett menni. Utoljára a major, a kőfallal körülvett nagy, néma major vetett lángot a szél segített a katonáknak. Sötét éjszaka lett, hideg szél fújt a fennsíkon, előttünk messze Adrianápoly, onnan szüntelen hangzott a dörgés, itt közelben, száz lépésre tőlünk egy egész falu égett, lángolt. AZ ÚJSÁG Vasárnap, 1912. deczember 15. színben van, hogy legjobb ismerősei is alig ismernek reá. A király rettenetesen megöregedett, haja és szakálla hófehér lett és tartása hajlott, mint egy megtört aggastyáné. Nehéz gondjai vannkk a jövőre nézve, amelyek álmát is elviszik. Környezete nagyon aggódik állapota miatt.