Az Ujság, 1918. november (16. évfolyam, 256-281. szám)
1918-11-10 / 264. szám
.. . . 14 AZ itisze 'Vasárnap, 1918. november 10. A HÉT, írja A. L. . Holt nyelvek alkonya.. A forradalmi idő nemcsak a politika terén érezteti hatását, de behatol az még az iskolai tantervbe is. Még pedig éppenséggel s nem konzervatív irányzattal. A közoktatásügyi minisztérium új államtitkárja, Juhász-Nagy Sándor állásának elfoglalásakor már kijelentette, hogy a holt nyelvek — a latin és a görög — eddigikultuszának véget kell vetni és kötelezővé kell tenni a franczia, fakultatívvá az angol nyelv tanítását. Voltaképpen minálunk csak a görög nyelv az igazi holt nyelv. A latin csak afféle felnőtt nyelv. Múlt századbeli táblabiráink és társasköreink még folyékonyan beszélték, a mai nemzedék már csak keveri vele a mondatait. Néha helyesen, többnyire hibásan. Ellenben csodálatos, hogy ifjú generácziónk mekkora antipátiával dédelgette évtizedek óta a görög nyelvet. Haragszik a görögre még az is, aki ezt a nyelvet a görögpótló rajz mellőzésével önként választja. A filológus professzor urak annál forróbb atyai szeretettel bánkódnak üldözött gyermekük, a görög nyelv miatt. A nemesszivü Kempf József Barcsay-utczai professzornak például meg kellett érnie azt a lesújtó csapást, hogy amikor egy vecsési polgártárs nála,, érdeklődött a fia tanulása és magaviselete irántete Kempf professzor elmondta az öregnek, hogy* a fia nem volna éppen rossz gyerek, a kosztadója is dicséri, de az a baj, hogy a fiú nem szereti a görögöt, az aggódó apa ezzel mentegette a fiát: — Igazán csodálkozom, hogy a fiú nem szereti a görögöt. Mert otthon pedig a sárgát nem eszi. Melanchóliával búcsúztatjuk a holt nyelveket, örömmel üdvözöljük a franczia és az angol nyelvet. És nagyon boldogoknak fogjuk magunkat érezni, ha mindama testvéreink, akik magyarul beszélnek és magyarul írnak, egyszersmind tudni is fognak magyarul. *§3 Zenei tanítás elemózsiáért. Mikor az egész világ forrong, akkor Ausztria sem maradhat nyugodt. Ott, ahol egy gondolattal rendszerint el szoktak késni, most egy jó gondolat bukkant fel. Persze a háború befejeztével. Tehát szintén elég későn. Az idők fele czímén könyvelik el a bécsi lapok az ausztriai zenepedagógiai szövetség, a bécsi zenei tanárnők és a bécsi zongoraiskolák grémiumának a nagyközönséghez intézett és közösen aláírt ama felhívását, amelyben közhírré teszik, hogy a zenei tanítás árát a nagy drágaság folytán ismét 30 százalékkal, tehát a múlt évi árakhoz viszonyítva 60 százalékkal felemelték és kérik a közönséget, hogy a leczkék árát egészben vagy legalább is részben élelmiszerek nyújtása által egyenlítsék ki, mert ez a mai viszonyok között a kari tekintélyt nem érintheti. Denique — és sajnos — Ausztriában immár minden muzsika csakis Esz-durban megy ezentúl. Sajnáljuk a szegény osztrák muzsikusokat, hogy istenadta zenei tehetségüket naturáliákra kénytelenek felváltani. De azt magunk is velük együtt valljuk, hogy ezen nincs mit restelkedniük. Ezt ajó ötletet minálunk Magyarországon — tehát az ő általuk annyiszor Kánaánnak nevezett agrár hazában — is realizálták már a régi jó békeidőkben is. Szolgáljon az osztrák zenetanároknak megnyugvásul, hogy Magyarország vidéki városaiban régi jó szokás és talán még ma is divik, hogy kedvelt primadonnák és rosszul táplált „bonvivant“-ok jutalom játékán koszorúk és csokrok helyett a kötélszínpadról a kitüntetett jutalmazandónak virslikoszorúkat, sonkákat bocsátanak le a közönség lelkes tapsai kíséretében. Jeléül annak, hogy vannak idők és körülmények az életben, amikor a babérnak is csak akkor van értéke, amikor az a babér a babfőzelék tetején úszkál. Igyekezzünk megegyezni egymással. Ausztria bomlása közben — illetve immár annak befejeztével — egy derűs epizód, összegyűltek Karlsbad vezető polgárai és egyhangúlag nagy lelkesedéssel kimondottál, hogy noha ők Csehország területén vannak, de azért ők. Karlsbad, német-psztrtikok ki vannak lenni. Bocsánat, de Karlsbadhoz minekünk magyaroknak is van némi jussunk. A népek önrendelkezési joga alapján Karlsbadot magunknak reklamáljuk. A magyar töltött káposzta és a tűpartyús túrós csusza évszázad óta gondoskodik arról, hogy Karlsbadban télen-nyáron hangozzék a magyar szó és hogy a Sprudel előtt minden tiz pohár közül legalább is nyolcz pohár magyar ember kezében legyen. Ellenben német-osztrák testvéreink Csehországban kárpótolhatják önmagukat Karlsbadért olyan módon, hogy talán ebben még a legvadabb cseh hazafi is mosolylyalnyugodnék meg. Ejtsék el Karlsbadot és ne ott igyekezzenek német fészket verni. Hanem inkább mondják ki német-osztráknak a szomszéd Marienbadot Ez a német-osztrák politikai befolyás és jelentőség szempontjából stilszerűbb aspiráczió lenne. Lévén Marienbad a „monarchiai* legelismertebb fogyókúra gyülhelye* SZÍNHÁZ, zeke. Pletykálkodás. Annyit már meg lehet állapítani, hogy a tataházaknak, eddig legalább, nem tett jót a forradalom. Különben sem úgy indult ez a szezon, mint a tavalyi, amikor, méltóztatik emlékezni, ácsorogtak az emberek a színházi jegyekért és a pénztárak körül rendőri kordont vontak. De hát ha nem is csurrant, cseppent és estére mégis megteltek a színházak, már azok, amelyek nem válogatás nélkül csinálták meg repertoárjukat. Mert az is elmúlt, hogy a közönségnek elég volt tudnia, hogy előadás van és tódult befelé. Ez a konjunktúra nem tartott soká, a háború vetette fel és fejlesztette ki a végletekig, nem volt egészséges fejlődés, ekként nem is tarthatott soká. A régi közönség visszavonult és átengedte helyét egy egészen új publikumnak, mely vetélkedett abban, hogy ott éktelenkedjen minden érdekesebb színházi estén és feszenkedett az ötszörös áron megvásárolt páholyokban, zsokéken. A színházjegyekkel való üzérkedés elérte zenitjét, új alakulatok esploitálták a szórakozást, a sok-sok vidéki, aki eljött télire mutatni a fővárosba és az a töméntelen katonaság, amely átutazóban volt Budapesten az egyik frontról a másikra. Mindez megszűnt már az idei színháznyitásokkor, a pénztárosok lesték a tolakodást, mint gazda az esőt, de csak nem akart megindulni. A tavalyi, fellendülésnek nyoma sem maradt és lassanként ismét a régi törzsközönség szállta meg a színházakat. Az idei bemutató-előadásokon már viszontláttuk azokat, akik két év óta kiszorultak, a régi nobilis és hozzáértő közönséget, mely készséggel lemondott arról, hogy könyökével meg uzsorával verekedje ki a jegyeit. Ezt a közönséget pedig nem lehet félrevezetni, mert ez nem néz meg, csak jó darabokat, jó előadásban, ennek nem mindegy a minden és ellenértékét akarja kapni a pénzének. Szóval a színházi viszonyok ha nem is jelentették többé a tavalyi tumultust, konszolidálódtak erre a szezonra, amikor a spanyol járvány miatt, két hétre betiltották az előadásokat. Hogy közben mi történt, tudjuk. Fájdalom, a színházak újból való megnyitása nem a legjobb körülmények között indult. Emlékezetes, hogy azt az estét, amelyen a diadalmas forradalom örömére a színházak díszelőadást rendeztek, teljességgel feldúlta az a rémmese, mely a Budapest ellen felvonuló orosz foglyok felvonulásáról szólott és amelyet lelketlenül ott hirdettek vagy emlőttek meg a színházakban. Ebből a rémületből még máig sem ocsúdott fel teljesen a közönség, mely, valljuk be nyíltan, nemmer színházba járni. Áll ez különösképpen az előkelő, helyesebben gazdag népekre, mely nem teszi ki magát feleslegesen izgalmaknak, amikor van amúgy is elég. A héten bejártam az összes színházakat és láttam igen sivár nézőtereket. A reálczió legszembeötlőbb az Operában, amelynek nézőtere, ahogy mondani szokás, tátong az ürességtől. Pedig ugyanazokat az operákat adják ugyanabban a kitűnő előadásban, mint tavaly vagy a spanyol nátha előtt. Üres, mégis üres. A páholyok mindenekfelett, az első széksorok, az erkély. Az olcsó helyeknek most is megvan a közönsége, persze ezek kevésbé nehézkesek és nem zavarja meg mulatságukat az az aggodalom, hogy előadás után hogy fognak hazajutni, pláne az elmúlt héten majd minden este szakadt az eső. Lesz-e konflis vagy villamos legalább ? És biztos, hogy nem lesz. A Nemzeti Színházban már jobbak a viszonyok, itt jó fél házra lehet tenni az átlagot. A páholyok azonban itt is gazdátlanok, az erkélynek alig van közönsége, de földszinti, másodemeleti és karzati jegyekből eladnak négyezer koronányit. A Városi Színház egészen üres volt a Hédi, hasonlóképp a Király Színház a Pillangó főhadnagy előadásain. A Magyar Színház az aktuális Császár katonáit jó fél házak mellett játszotta, a legtöbb közönsége még a Vígszínháznak volt, ahol az esti bevétel a múlt héten hathétezer korona között váltakozott, úgy látszik azonban, hogy ez a másik véglet nem lesz hosszabb tartamú, sőt mintha már Szünőben is volna. A Király Színház új operettjének első négy, a Magyar Színház újdonságának első öt előadására elővételben keltek el a jegyek és szorongásig, megtelt a Városi Színház a Szép Ssskra czhny új operettjének első előadására. Kitűnő ház volt a második estén is. Ez előadásokra nincs egy szál jegy a holnapi, vasárnapi, előadásra sem, a Vígszínház vasárnapi előadása is elővételben kelt el és nagy az elővétel az Opera vasárnapi előadására is. v." Megkérdeztem Faludi Sándort, a Vígszínház igazgatóját, hogy mit gondol, milyen hatással lesznek a jelenlegi viszonyok a színházak láto-,gatottságára "!.. ' r f" '— Az elmúlt hét nem volt rossz. — mondotta — sőt felülmúlta várakozásainkat. Ártott nagyorr sokat, hogy a színházakat a spanyol miatt be kellett csukni, aminek alig volt értelme. A forradalom utáni első napokban érthető, hogy a közönség nem mert a színházba menni, nemcsak a közlekedési nehézségek, de a tüntetések miatt, amelyektől tartott. Ma teljes rend van a fővárosban, ennek leghívebb kifejezője a pénztári kimutatás. A bevételek napról-napra javulnak, és a jövő héten ismét meglesznek a táblás házak. Viszont az elővétel alaposan megcsappant. A közönség az adott viszonyok között nem csinál előre programmot, hanem aznap veszi meg a jegyét, amelyen el akar, menni a színházba. Meg is kapja. Az egész változás most már csak ennyi. Tudtommal így van a többi színháznál is, a vasárnapokat kivéve, amikor egy héttel előre adjuk el úgyszólván az egész színházat. A rend stabilizálásával egyidejűleg, bizonyos, hogy ismét fellendülnek a színházak, — ehhez azonban most már jó darabok, kifogástalan előadások kellenek, mert a régi, háború előtti közönség sokkal, az sokkal pretenziózusabb, aminek színház és művészgárdájacsak örülhet. ' 1 Sorr&~ * Majd a Victa ! A Magyar Színházban ma játszották először Gábor Andor új darabját, amelynek Majd a Vicza ! a czíme. Egészen egyszerű, rendkívül mulatságos történet, hősnője a Vicza, az operett-primadonna ragyogó szobalánya, aki mindent a legnagyobb körültekintéssel és szakértelemmel intéz el úrnője helyett. A legelső személy a házban, az ő kegyein keresztül lehet csak hozzáférkőzni a primadonnához, aki módfelett ideges és szeszélyes dáma lévén, minden ügyét, dolgát, kalandját, szerelmét, az egész életét a szobalányával végezteti. Majd a Vicza ! beszél a szerzőkkel. Majd a Vicza ! a direktorokkal, az udvarlókkal, szóval mindent mindenkivel majd a Vicza, fog ellátni, úgy és olyan formában, ahogy azt a drága Vicza a leghelyesebbnek, legbölcsebbnek találja. Így történik, hogy Vicza fogadja a fiatal amerikai milliárdost, aki Budapestre jön szórakozni és aki a teljhatalmú szobalányt nézi az ünnepelt primadonnának. És mivel Vicza nemcsak okos, hanem rendkívül szeretetreméltó, kedves, közvetlen és kifogástalan erkölcsű, az amerikai fiatalember halálosan belészeret és ragaszkodik ahhoz, hogy feleségévé tegye, még azután is,, miután kiderült róla, hogy nem primadonna, hanem csak szobaleány. Ezt az ártatlan és mindenekfelett erkölcsös históriát Gábrii Andor teleaggatta ötleteinek egész fegyvertárával és zajos sikert aratott vele. A közönség szívesen belement a komédiába, melynek lelke természetesen Faiák Sári, aki úgy dirigálta a hallgatóságát, ahogy parancsolta .Régi, változatlan szeretettel ölelték keblükre és teljes odaadással tapsolták énekszámaiért is. A gyönyörű Báthory Giza, Oray, Virányi, Körmendy, Réthey, Kardos, Gere, a nagyszerű Gyárfás és a kitűnő Z. Molnár tökéletessé tették az est sikerét; őket is, a szerzőt is, minden felvonás után lelkesen tapsolták a lámpák elé. (Sze.) * Opera. Uj Amáliája és új Ricardója volt az Álarczosbál ma esti előadásának : Medek Anna és Székelyhidy Ferencz. Mind a ketten remekeltek. Különösen Medek egészen csodálatos finomságú árnyalatokkal énekelte szerepét, de Székelyhidynek is legelőnyösebb oldaláról csillogott tudása. Medek hangja diadalmasan győzte a drámai kitöréseket, mígSzékelyhidy tenorja néha egy kissé lírainak bizonyult. * Lhevinne József zongorázott ma este a Zeneakadémia termében, természetesen zsúfolt széksorok előtt. A népszerű orosz zongoráknak mai estéjén is csak olyan volt művészete, mint már annyi hangversenyén. Megközelíthetetlen technikája, tökéletes tudása, de egy kissé hűvös, egy kissé lélek nélkül való. A Waldstein-szonátát közömbös unottsággal, de Liszt apróságait azután annál ragyogóbban, annál kápráztatóbban adta elő.