Az Ujság, 1924. november (22. évfolyam, 232-256. szám)

1924-11-25 / 251. szám

■? _____ *AZ ÚJSÁG* KEDD, 1924 NOVEMBER 2. Ungár Margit, az első magyar ügyvédjelöltnő elmeséli egyéves tapasztalatait ügyvédi működéséről Tizenkilenc szavazattal, tizenhét szavazat ellen, engedték az ügyvédi pályára. „Mindent megérteni és mindent megbocsátani." Hogyan hálálja meg a cigány, ha felmentik? Ungár Margit utcai ruhában jár a törvényszéki tárgyalásra. Kitűnő gazdasszony az első magyar ügyvédjelöltné. Körülbelül egy esztendővel ezelőtt beszá­molt Az Újság arról, hogy a debreceni Tisza István gróf­ tudományegyetem jogi doktorrá avatta Ungár, Marsitól. Ez magában véve még nem egyedülálló jelenség Magyarorszá­gon, mert csaknem ugyanekkor a pesti egye­temen is doktorrá avattak két hölgyet. Csak­hogy Ungár Margit dr. a doktorátus után azzal a szokatlan kérelemmel fordult a debre­ceni ügyvédi kamarához, hogy engedjék meg neki, hogy működhessen mint ügyvédjelölt a bátya, Ungár Ferenc dr. ügyvédi irodájában. Kérelmét nagyon furcsálották nemcsak Debre­cen, hanem egész Magyarország jogászai. Nő­m mint védőügyvéd? Mindenesetre furcsa elgondolni, hogy egy hő keljen védelmére erős, bűnös férfiaknak. De ha a dolog mé­lyére tekintünk, nem is annyira furcsa, mint amilyen természetes. Hiszen a nő egyik leg­szebb hivatása a szomorúak megvigasztalása, a betegek istápolása, a gyöngék pari­fogolása. És aki ott ül bírái előtt, szomorú beteg, mert a társadalom rendjét megbolygatta és gyenge szemben a törvény hatalmával. NAGY A KONKURRENCIA. De az ügyvédek egy része a konkurrencia miatt ellenezte Ungár Margit ügyvéd­jelöltsé­gét. Ugyanekkor a doktorkisasszony legköze­lebbi kollégái, az ügyvédjelöltek szövetsége, pártfogolta kérelmét. A fiatalok utat enged­tek Ungár Margitnak, nem féltek a konku­renciától. Végül a debreceni ügyvédi kamara 19 szavazattal 17 ellenében teljesítette Ungár Margit kérelmét és megnyitott az első ma­gyar ügyvédjelöltné előtt a tárgyalóterem ajtaja. Közel egy esztendeje tehát ügyvéd­­jelölt Ungár Margit doktorkisasszony és azóta már egy sereg büntető és magánperben látott el ügyvédi teendőket. Sőt — mint büsz­kén meséli — a legtöbb ügyben sikerrel ope­rált. Néhány nap előtt Ungár Margit Buda­pestre jött barátnője, Soós Éva hangverseny­­énekesnő látogatására. Felkerestük az ügyvédjelöltnőt és hossza­san elbeszélgettünk vele. Megvallom, amikor megindultam a lépcsőn szállása felé, azt hit­tem, hogy valami rendkívül csúnya, szemüve­ges, férfias­ külsejű­ nőhöz lesz szerencsém. Ehelyett azonban egy egészen rendes külsejű hölgyet találtam­ magammal szemben. Nincs is doktoros külseje. De amint beszélni kezd, nem is kell ahhoz doktori diploma, rögtön megismerni benne az ügyvédjelöltet. Már a­­bemutatkozásnál egész formás kis dikciót vág ki. Latin és francia idézetek csak úgy röpködnek a szájából és közben a törvény­­könyvből is idéz. — Mi vitte rá az ügyvédi mesterségre? — kérdezem. „ÉDES ANYÁM EMLÉKE.*1 — Mi vitt rá? — feleli — Megmondhatom: Az édes anyám emléke. Ő tanított meg az ember­­szeretetre és arra, hogy az elbukottakban is a szenvedő embert kell nézni. Még egészen kis leány voltam, amikor egyszer egy havas téli délutánon az édesanyám lábai előtt kuporogtam a földön. Anyám újságot olvasott és hirtelen le­eresztette a kezét. — Gyerekek — sóhajtotta — borzalmas, a Juliska megölte a férjet. — Juliska egyszerű parasztasszony volt, aki minden reggel tejet hordott nekünk és megbor­zadva gondoltam arra, hogy ezentúl véres kéz­zel feji a teheneket. A vér vörös és a fej fehér színe összekavargott szemem előtt. El is hatá­roztam, hogy többé nem iszom a Juliska fejé­ből és nagyon megharagudtam Juliskára. De az anyám most mélyet sóhajtott és szinte magának súgta: — Szegény Juliska, hogy szerette az urat és a férje megcsalta. Nem is olyan bűnös, mint amilyen szerencsétlen! _ Én ekkor felemelkedtem a földről és cso­dálkozva néztem az anyámra. Nem értettem, ho­gyan sajnálhatja a Júliát. De megpillantottam jó­ságos szemét, megbocsájtó tekintetét és kis gyer­mekszívem nagyon örült, hogy nekem ilyen jó anyám­ van. Sokszor eszembe jutott később is ez a jelenet, amely határozottan az első impulzust adta arra, hogy ügyvéddé legyek. Úgy érzem mindig, ha Juliska bírái hallották volna akkor az anyám sóhajtását, megértették volna szegény asszonyt és megbocsájtottak volna neki. Sőt úgy éreztem, hogy ha az anyám kiállana és a világ előtt védelmére kelne Juliskának, senki se haragudna rá és a többi sok Juliskára. „MINDENT MEGÉRTENI ÉS MINDENT MEG­­BOCSÁJTANI.** — Az anyám tanított meg erre a mondásra is: mindent megérteni és mindent megbocsájtani. Ez jut eszembe, valahányszor védelemhez fogok és az édes jó anyám emléke ad erőt arra, hogy síkra szálljak a megvételt, gyűlölt, bűnös vádlott érde­kében. Szeretem a védenceimet. Ezt viszont a bá­tyámtól tanultam, aki mikor először küldött el a bíróságra, figyelmeztetett, hogy szeressem az em­­bert, szeressem, ha bűnös is. Lámpalázzal indul­tam először a törvényszék felé. Egy betöréses lo­pással vádolt parasztlegény volt a védencem. Mi­kor a védői emelvényről megpillantottam, email éleimben a vér. Soha, de soha még ilyen gonosz arcú embert nem láttam. Egy pillanatig úgy érez­tem, hogy ezt az embert nem lehet védeni. Aztán mikor felém fordult és megláttam égszínkék sze­meit, egyszerre úgy éreztem, hogy ez az ember sem lehet testestől-lelkestől bűnös. A bíróság kü­lönben bizonyítékok hiányában felmentette, de én a magam részéről még sokáig meg voltam győ­ződve, hogy ezúttal bűnöst mentett fel. Később el is felejtettem ezt a legényt, amikor egy szép verő­­fényes májusi napon az iroda ajtaján kopogtatott. Hatalmas gyöngyvirágbokrétát hozott nekem. Le­sütötte a szemét és szinte hebegve mondta: — Nagyságos ügyvédkisasszony, hálából hoz­tam, tessen elfogadni. Nem a más jószága, a nagy­anyám kertjében szedtem. — Megörültem ennek a csokornak, ügyvédjelöltné szebb honoráriumot nem kaphat. De más esetben is értek védenceim részéről kellemes meglepeté­sek. Egy ízben tolvaj cigányt védtem, ezt is fel­mentették. A tárgyaláson ott volt az egész cigány­sor, köztük sok muzsikus. Hajnalban aztán arra ébredek, hogy az ablakom alatt muzsikálnak. „Nem ütik a jogászt agyon...“ — húzták a hálás cigányok, akiknek védői szereplésem, úgy látszik, annyira megtetszett, hogy szerenádot adtak érte. — Nagy érdeklődéssel­ figyelem védenceimet Akad köztük néhány valóban megfigyelésre érde­mes alak. Például van a bátyámnak egy régi kliense, világcsavargó, szélhámos. Bejárta egész Európát, talán nincs is olyan ország, ahol meg nem büntették. Mindig hazatoloncolják Debre­cenbe, de itthon se nyughat, itthon is­ meggyűlik a baja a törvénnyel. Pedig gazdag ember, intelli­gens ember. Hét nyelven beszél, a büntetőtörvény­­­könyvet egy ügyvéd sem ismerheti jobban. Ez az ember, mióta ügyvédjelölt vagyok, mindig engem kér fel a védelemre. — Boktoresz — szokta mondani — magában jobban bízom, mint a doktorban. — Szeretnek a védenceim és nem hiúság, ha büszke vagyok arra, hogy Debrecenben és a vi­déken már egy kis hírem van. Mielőtt most fel­utaztam Pestre, egy asszony, akit sikkasztással vádolnak, a fogházba hivatott és megkért, hogy védjem. A fogházban megmagyarázták neki, hogy legfeljebb a bátyámat­­bízhatja meg képviseleté­vel, de ő úgy üzent ki, hogy az ügyvédkisasszonyt választja védőül. Nagyon jól beszél Ungár dr. kisasszony és igen kellemes a hangja. — Maga olyan jó ■ szónok — kockáztatom meg —, hogy még meglátja, képviselő lesz. — Gondolja? — kérdezi és felcsillan a szeme. — Egész biztos, hogy Ungár Margit — hiszen minden fiatal ügyvéd ambíciója ez — titkon a parlamentbe vágyik. Aztán a debreceni bírákról beszél. Nagyon dicséri őket. — Kérem, — mondja — ezek az urak bennem sohasem a nőt, hanem az ügyvédet nézik. Majd hirtelen — nem is volna igazi nő — a ruhákról kezd beszélni. — Tudja, sokan azt kérdezik tőlem, hogy mi­lyen ruhában megyek a tárgyalásra. Csodálkoz­nak azon, hogy egyszerű utcai ruhában tárgya­lok. Nekem is sok gondot okozott eleinte, hogy milyen ruhát vegyek fel, ha tárgyalásra megyek. Végül is beláttam, hogy kár ezen törnöm a feje­met, hiszen nem ruha teszi az embert. Azt persze természetesnek veszi, hogy aktatáskával járok. Utóvégre enélkül el sem képzelhető még az ügy­védjelölt nő sem. Viszont, ha haza megyek és le­teszem az aktatáskát, egyszerre nem érzem ma­gam jogásznak. — Mondja csak doktor kisasszony — kérde­zem — tud-e főzni? , A — Hogy tudok-e? — fortyan fel. — Nohát jöjjön csak Debrecenbe, meghívom ebédre. Olyan jó pörköltöt még sohasem evett! Minden máso­dik héten én főzök odahaza, felváltva a húgom­mal. Sőt nagyon szeretek főzni. A kedvenc ételem­ a kásás tészta. Nem ismeri? És ezzel máris hozzákezd, elmondja a kásás­­tészta receptjét, mint a kisleány a leckét a ház­tartási iskolában. Most azután már komolyan nem tudom, kit­ tárásak nagyobbra, Ungár Margi­­tot a gazdasszon­yt vagy az ügyvédjelöltet? Szokoly Endre. Paul Wegener volt az első expresszionista színész és hamarabb látta meg a nyugati kultúra bukását, mint Oswald Spengler. „Megértésre és szeretetre van szüksége Európának Hatan ülnek a szobában. Előrefigyelő szemek­kel, mereven, mint valami mágikus titokzatos gyülekezet. A középen hatalmas karosszékben óriási test nyújtózkodik el, búzavirágszínű házi­kabátba burkolva. Kezében hosszú, borostyán­­végű pipa, hangja sötéten dübörög, integet, ma­gyaráz. Paul Wegener és társulata próbát tart. Feláll és a gyülekezet szétoszlik. Úgy néz ki, mintha a titokzatos germán mítosz sötétségéből szakadt volna ide közénk. Valami súlyos rejtély fzubbaszkodik a szemei mögött, kiálló arccsontjai a borzalom vonalait hordozzák magukon, teste mintha hatalmas darab bazaltból lenne kifa­ragva. Mély öblös hangja kivág, szétterjed a szo­bában, belopózik, belefurakodik az ember lel­kébe és ott dörömböl, zakatol tovább. Már sötétkék zakkó feszül rajta. Pipája kezé­ben van, néha végigsimítja a haját és beszél. Oldalzsebéből fehér zsebkendő csücske kacérko­dik elő. —­ Talán sokan nem fogják elhinni nekem, a színésznek, azt, amit most mondani fogok. Élesen látom, hogy válság fenyegeti a szín­padot és a mai drámát és nagyon jól tudom, hogy ez mind csak kis epizódja a nagy nyugati kultúra összeomlásának. Nem vagyok tudós és nem vagyok filozófus, mégis bátran merem mondani, hogy sok-sok évvel ezelőtt meglát­tam már a bomlást, a pusztulást, mikor Oswald Spengler még nem is gondolt erre. A tekinte­tem mindig Ázsia és főleg Kína felé fordítot­tam, tanulmányoztam irodalmukat, művésze­tüket és világnézetüket és higgje el nekem,, Ázsia fog új eszméket adni, ő fog jó példával előljárni és ha nem követjük ezt a példát, Európa elpusztul. Paul Wegener küzd magával, szaggatottan beszél, keresi a szavakat, úgy látszik, érzi, hogy talán sohasem volt ilyen roppant tragédiának az interpretátora. Hatalmas kezei idegesen döngetik az asztalt. Hangja úgy zúg, mint valami ret­tentő, bizonyos jóslat. — Európának el kell pusztulnia, romlásba kell dűlnie, ha az emberek észhez nem kap­nak és meg nem állanak a szörnyű lejtőn. Friss, egészséges eszmeáramlatokra, erős, új generációra van szükségünk és békére, meg­értő testvéri szeretetre. — Ismétlem, látom és láttam a válságot. A színpad hazug kufárok koncává sülyedt, akik selejtes árut termelnek és a reklám nagydob­jával szereznek erre piacot. Az utóbbi időben már érezhető némely javulás és főleg a fiatal generáció igyekszik az emberiséget kissé ki­emelni a durva és szélsőséges materializmus­ból. Már alkotnak új hitet és új ideálokat. A baj azonban az, hogy a fiatalság nem tudja, vagy nem akarja mérsékelni magát és gyak­ran nem tudni, hogy politikai szónoklatot olvas-e az ember vagy új színdarabot. — Az expresszionizmus komoly és figye­lemreméltó jelenség, egyelőre azonban nem tartom csak tapogatózásnak. Sokan vannak, akik ezt a komoly dolgot is traminu­mnak használják fel, szélsőséges dogmatikákat al­kotnak, vagy pedig expresszionizmus címén értelmetlenségek mögé rejtik tehetségtelenségü­­ket. Sokan kompromittálták így az expresszio­­nizmust és művészi zsurnalizmust csináltak be­lőle. — Én voltam talán az első színész, aki expresszionista voltam. Igaz, hogy ezt öntudat­lanul csináltam és sohasem lett belőlem szín­padon mozgó báb, mert mindig szem elött­­ártottam azt, hogy a színésznek naturaliz­musra is szüksége van, hogy hatni tudjon a közönségre. Nem vagyok ritmikusan üvöltő (rythmisch brüllender) expresszionista, de nézze meg, hogy hogy játszom a Strindberg -Kísértetek­ című darabjában és akkor meg­látja, hogy mi az igazi expresszivitás. — A mi korszakunk nem alkotott igazi nagy drámát, pedig kevés olyan tragikus korszaka van a világtörténelemnek, mint a mienk. Ezeket a tragikus elemeket azonban csak talán húsz vagy harminc év múlva fogja meglátni az irodalom és akkor aztán új Shakespeareek és új Skrindbergek fognak szü­letni. — Hiába, nem tudok már igazi, jó színda­rabot találni. Elfogadom, sőt vallom, hogy minden irodalmi vagy művészeti alkotásban kell lenni valami etikumnak, kell, hogy a szín­darab felvessen vagy megoldjon bizonyos kér­déseket, de nem tartom elfogadhatónak, hogy a színpadnak kellessen feleletet adni a világ összes örvénylő problémáira. — A fiatalok között egy ragyogó tehetsé­get látok. Ez Arnold Strecht, akinek­­ Éjszakai dobszól című darabjában látom azt a kielégítő dualizmust, amit az előbb kifejtettem és ami igazán naggyá tehet egy drámai alkotást. Georg Kaiser-t is nagyon erősnek tartom (selír stark), Ernst Toller-be­n nagy a belső pátosz, kevesebb az igaz művészet. Walter Hasen­­clever-t nagyon szeretem, színészkorában Hol­landiában együtt játszottam vele. „Der Sohn“ című darabjában az apa szerepe kedvenc sze­repeim közé tartozik. — Budapesten háromszor vagy négyszer jártam. Most Münchenben, Nürnbergben és Bécsben vendégszerepeltem, innen Hollandiába és Dániába megyek. Most ar a kér, hogy magyarázzam meg neki, hogyan lehetséges az, hogy Magyarország király­ság és még sincsen királya, mondjam el, hogy milyen volt itt a kommunizmus. A kialudt pipát a szájába teszi és figyelmesen hallgat. Rövid felkiáltásokkal szakít meg néha és aztán elgondolkozik. Tekintete némán fut vé­gig a rendetlen szkllodai szobán. Egy nő nyit be. Wegener feláll. Meghajlik és csontjaim meg­roppannak hatalmas germán markában. Demeter Ödön. — A hercegprímás az egyház és a tudomány közös célkitűzéséről. Csernoch János bibornok­­hercegprímás ma, hétfőn délben utazott vissza székhelyére, Esztergomba. Az egy hétig tartó ün­neplésnek, mely aranymiséje alkalmából érte, méltó befejezése volt az a hódolat és rdegtisztelés, mely vasárnap délelőtt vette körül a Szent István­ Akadémia rendes ünnepi ülésén, mely tartalma szerint az ő személyének és érdemeinek ünnep­lése volt. Apponyi Albert gróf ült az elnöki szék­ben s a főváros társadalmának, az egyházi és Vi­lági közéletnek legelőkelőbb emberei tanúsították megjelenésükkel, hogy mennyire áthatja őket a tu­dat, hogy mit jelent Csernoch János hercegprímás nemcsak egyházának, hanem hazájának is. A kö­zönség soraiban fu­t Ravasz László református püspök is. Megnyitó ünnepi beszédében Apponyi Albert gróf reámutatott azokra az okokra, hogy miért kellett ünnepelni az aranymisés főpapot. Nem mondhatott le a magyar közönség éppen magyar volta miatt sem egy oly ünnepről, mely fényes világításba helyezte alkotmányos életünk­ fontos tényezőjét: a prímási méltóságot. Az ősi jogszokás a prímást teszi egyik közbenjáróvá a nemzet és a király közt s ifjú korának emlékei közé tartozik, hogy mikor a király szive elfordult a nemzettől, egyedül a primás által tudott a nem­zet, szava el­jutni a trónhoz. Apponyi azzal végezte szavait, hogy Csernoch, bár azt jövendölték neki, hogy mint egyszerű tót szülők gyermeke, nem remélheti magasra való emelkedését, nem igyeke­zett­ előretörtetéssel hazudtolni meg ezt a jósla­tot. Zajos tapssal köszöntve állt fel Csernoch János dr. bibornok-hercegprimás és elmondotta ünnepi beszédét. Azért járult hozzá — igy szólt — félszázados papi jubileumának bizonyos mértékű külső megünnepléséhez, mert forrón szeretett nemzetének és a katolikus egyháznak alkalmat vélt szolgáltatni azoknak az igazságoknak és er­kölcsi erőknek hangoztatására, melyeket ő állásá­nál fogva hirdet és képvisel, önök — mondotta — a tudomány eszközeivel ugyanarra az eredményre jutottak, melyet a megtestesült örök igazság a földön kinyilatkoztatott és az anyaszentegyház ál­tal tovább tanít. Az ész és a hit köt út ugyanahhoz az igazsághoz. Ugyanazért nem lehet eltérés az egyetemes egyház és az egyetemes tudomány közt. Ha az emberiséget ismét egységes szellemmel, vi­lágnézettel akarjuk betölteni, akkor a tudományos hierarchiának ugyanazokra az alapokra kell he­lyezkednie, amelyeken a katolikus egyház hierar­chiája áll. A nagy tetszéssel fogadott beszéd és Apponyi Allóért gróf köszönő szavai után Reiner János terjesztette elő főtitkári jelentését, melyben kiemelte a hercegprimás jubileumának azt a nagy tudományos momentumát, hogy a bíboros főpap, negyvenkét évi szüneteltetés után, kiadta a Mo­­numenta Ecclesiae Strigoniensis újabb harmadik kötetét, melyet ezután Decek Crescens Lajos esz­tergomi prelátus-kanonok, a kötet szerkesztője ismertetett. Még egyszer felszólalt aztán Csernoch hercegprímás, hogy Apponyi szavaira reflektálva, kijelentse, hogy püspöki kinevezésénél sem Ap­ponyi, sem a későbbi kultuszminiszterek semmi­féle oly nyilatkozatot nem kívántak tőle, mely­­lyel lekötelezte volna magát bármely politkai rendszernek bármely tekintetben. S áll ez általá­ban a magyar püspöki kinevezéseknél. Apponyi­­nak a hercegprímás kijelentéseivel egybehangzó nyilatkozata után az ünnepi ülés véget ért s a kö­zönség sokáig éltette a bíboros főpapot. Az ünnepi ülésen Apponyi megemlékezett a gyászról, mely Fraknói püspök elhalálozásával érte a Szent Ist­ván­ Akadémiát s melynek külön ülést fognak szentelni. A főtitkár pedig bejelentette, hogy a Fraknói-nagyjutalmat­­Székely­­István és Mihályfi Ákos teológiai művei közt osztották meg. — Orvosi dír. Pista Bollsi dr. fogorvos rendelését IV., Duna-utca 3. szám alatt újból megkezdte. Uj telefon­­száma: József 39—10. — A Kudcsik-pár gyásza. Széll Farkas volt deb­receni táblai tanácselnök özvegye, özv. Bessenyey Széli Farkasné, Abbáziában a Trubelik-villában hirtelen elhunyt. Az elhunyt nevelőanyja volt Széll Mariannénak,­ akit Kubelik hegedűművész Debre­­czenben ismert meg és vett nőül. Széli Farkasné férje elhunyta után a Kubelik-pár abbáziai indá­jába költözött, hol szombaton délután rövid be­tegség után elhunyt. Holttestét Debreczenbe szál­lítják.­­ Huszonöt éve áll a Tanítók Ferenc József Háza. A Magyarországi Tanítók Ferenc József Háza, mely Péterff­y Sándor kezdésének köszöni létét, szombaton és vasárnap ünnepelte fennállá­sának negyedszázados jubileumát. Szombaton az internátusban most elt­ ifjúság Eötvös­ Köre tar­tott diszkózgyűlést. Vasárnap délelőtt az inter­­nátus volt lakói megalapították a Péterffy Sán­dor Szövetséget, melynek célja a bajtársi együtt­érzés ápolása a volt növendékek közt. Azután az­ Eötvös-alap tartott díszközgyűlést, melyen fel­szólalt Bárczy István is, arra intve a hallgató­ságot, hogy továbbra is Eötvös József báró szel­lemében munkálkodjék. A díszgyűlésen, Rákos István elnökölt, Havas Antal ismertette a ház negyedszázados történetét, Móra István pedig al­kalmi költeményt adott elő. — Elveszett vizsla. Szmrecsányi György (Semmelweis­­utca 4.) vizslája a Károly-körúton elveszett. A kutya Dolly névre hallgat, nőstény, német vizsla, barna-szürke foltokkal. A megtaláló megfelelő jutalomban részesül. — Nyilatkozat. Az Országos Magyar Úri Club elnöksége annak megállapítását kéri, hogy klubja életéhez sem Mitzger dr.-nak, sem Püspöky Sán­dor volt detektívfelü­gyelőnek már nincs köz. A klub vezetősége arra törekszik, hogy az alap­szabályok adta keretek között az itri társaság­nak kellemes otthont teremtsen. — Házasság. Zucker Henrik nagykereskedő leányát Arankát (Budapest), eljegyezte Lőig Endre (Budapest). (Minden külön értesítés he­lyett.) — Angol divatharisnyák. Varga,­ Kossuth Lajos­ utca 11.

Next