Az Út, 1955. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1955-01-02 / 1. szám
1955. január 28. ___________ EGYHÁZUNK ÚTJA A dunamelléki egyházkerület háromnapos igehirdetési konferenciája A dunamelléki egyházkerület igehirdetési bizottsága december 6—9-ig az egyházkerületi közgyűléssel kapcsolatosan igehirdetési konferenciát tartott. A konferenciát Bereczky Albert püspök nyitotta meg. A reggeli igetanulmányokat Adorján József nagykőrösi lelkipásztor és Pap Géza bácskiskunaáigi esperes, az esti áhítatokat Szamosközi István pécsi lelkipásztor és P. Tóth Lajos gödöllői lelkipásztor tartotta. Az igehirdetéssel három előadás foglalkozott. »Igehirdetésünk hitelessége és látóköre« címmel Farkas József konventi missziós előadó, »Elhivatottunk, földi hivatásunk az igehirdetésben« címmel Bereczky Albert és »Jézus Krisztus igehirdetésünk reménysége« címmel Fekete Sándor esperes tartott előadást. A konferencia részvevői Hajdú Péter egyázkerületi missziói előadó ismertetése alapján összegezték az egy esztendei igehirdetési Programm tanulságait, és megtárgyalták az egyes egyházmegyéknek a következő egyházi évre kidolgozott igehirdetési tervezetét. A konferencia keretében tartotta ülését a missziói és diakóniai bizottság. Ezen hangzott el P. Tóth Lajos diakóniai előadó és Deme László sajtóelőadó jelentése mellett Hajdú Péter missziói előadó jelentése, amelyből az alábbi részleteket közöljük: Az egyház bizonyságtételének a tartalma mindig és mindenütt, tegnap és ma és örökké ugyanannak a Jézus Krisztusnak az evangéliuma. Az evangélium akkor válik érthető üzenetté, ha az embereik valóságos életének eseményei között hirdettetik. Az egyház — ha jó a szemmértéke — egyszerre látja Isten országa eljövendő teljes megvalósulását és Isten országa erőinek a földi életben való megnyilvánulását. Jézus Krisztus az egyházat — a mennyei dicsőség utáni reménysége és várakozása közben — nem tétlenségben tartja, hanem szolgálatra küldi. Ezért válik mind erőteljesebbé egyházunk tudatában te tanításában a hitnek és engedelmességnek együttes hangsúlyozása. Úgy hiszünk és reménykedünk, hogy közben hitünk és reménységünk megtenni a szeretet gyümölcseit. A szeretetünk nem korlátozódik önmagunkra, az egyházra. Az egész világot szerető Isten megtanít bennünket népünk szeretetre és az emberiség közös javának munkálására. Egész életünket, minden munkánkat Isten igéjének az ellenőrzése alá bocsátjuk. Az ige hatalmaz fel a földi élet kérdéseiben való állásfoglalásra, s az ige indít az emberek anyagi hasznának a keresésére. Nem válik szét tudatunkban a mennyei haza és a földi haza. Ugyanannak a szívnek boldog reménységével teszünk hitvallást az apostollal: »A mi országunk a menynyekten van, ha imét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk...« — és ugyanannak a szívnek a szenvedélyes szeretetével teszünk bizonyságot a költővel: »Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar...« Isten az emberi nemzetség e földi életét különböző korokban, más és más együttélési rendben teszi lehetővé és viszi előre, de az anyaszentegyház minden időben és mindenn rendben megtalálja az egyház Urától kapott szolgálat lehetőségét. Népünk életében, és így egyházunk külső életére nézve is — egy évtizeddel ezelőtt — a dolgoknak új rendje következett el. Isten megítélte és romba döntötte népünk régi együttélési formáját és megkezdődött akarata szerint a romok helyén az élet új rendjének az építése. Egyházunknak az ige üzenetét az új együttélési rendben kellett megszólaltatnia. Megvolt az a kísértése, hogy ne vegye figyelembe a körülötte épülő, valóságos életet: úgy éljen és szolgáljon az új trendben, mintha nem történt volna semmi, mintha megmaradtak volna a régi körülmények. De egyházunk — hűségesen az igéhez és az ősök hitvallásához — hirdette a Jézus Krisztus halálában való bűnbocsánatot és a Jézus Krisztus feltámadásában való megigazulást, és ugyanakkor bizonyságot tett arról is, hogy országunkon Isten igazságos ítélete ment végbe. Isten ítéletére felelve, megszólalt egyházunkban a bűnbánat hangja, de ugyanakkor a hálaadásé is azért, hogy Isten visszatartóztatott kézzel ítélt, ítélete kegyelmes volt, mert megadta a megítélt múlt helyén az új lehetőséget az új életre. Isten üzenetének a megértése az egyház számára soha sem volt könnyű feladat. Isten népe általában nem fogadja szívesen Isten kijelentését: csak akkor tud engedelmeskedni, ha Isten előbb legyőzte a benne levő emberi gondolatokat és meggyőzte őt igéjének igazságáról. Az Isten üzenetéért való harc mindenestől az egyházon belül megy végbe. Az egyházon belül vannak a próféták is és a hamis próféták is. Az egyház engedelmességét vagy engedetlenségét az dönti el, hogy a benne megszólaló igaz prófécia, vagy az ugyancsak benne megszólaló hamis prófécia győzedelmeskediik-e a bizonyságtételben. Magyar református egyházunk utolsó évtizedében megvívta az Isten üzenetéért való harcot. Lelkészi konferenciák hoszszú sorozatán át, tusakodások és könyörgések közben jutottunk el arra a meggyőződésre, amit ma magyar református egyházunk útjának ismerünk. Ez a meggyőződés egyre jobban gyökeret ver a gyülekezeteik és a lelkipásztorok szolgálatában. m mintegy hetven lépcső visz fel az öreg Kollégium második emeletére, s már az ódon, kopottas lépcsők is el vannak jegyezve a történelemmel: minden debreceni büszkén beszéli, hogy ezek még azok a lépcsők, amelyeken negyvenkilencben Kossuth apánk is feljárt az oratóriumba. Mert amint a lépcsőik véget érnek, valóban az oratórium nehéz, vasalt tölgyfaajtajával találjuk szemben magunkat. Az ajtótól jobbra közel fél évszázada hirdeti egy aranybetűs emléktábla, hogy 1849. január 9-től május 31-ig itt tartotta üléseit a magyar országgyűlés képviselőháza. Alig két hete, december 21-i nagy ünnepünk óta az ajtótól balra odakerült a párja is a falra. Ez pedig az ősi debreceni Kollégium mai fiainak másik nagy büszkeségéről beszél: itt alakult meg 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés, ez a hely volt a bölcsője népünk újjászületése és felemelkedése dicsőséges új korszakának. Az oratórium most csendes: csak Rákóczi és Kossuth arcképe a szószék jobbján és balján, s egy friss rózsacsokor a szószéken — ennyi idézi a tíz évvel ezelőtti negy események emlékét. Amint a teremből kilépünk, egyenesen belátunk a hires Kollégiumi Nagykönyvtár kiállítási termébe. Kiállítás vár odabent a belépőre s ez a kiállítás is a két nagy korszak eseményeinek van szentelve. A kiállított anyag párhuzamosan szemlélteti 1849. és 1944—45. eseményeit és jelentőségüket. A bejárattal szemben két negyvennyolcas honvédzászló díszíti a főfalat s alatta a két kort egybefoglaló kossuthi mondat: »Szabadak vagyunk!« A terem balfelében a negyvenkilences idők beszédes dokumentumai, jobbfelében pedig a negyvennégyes felszabadulás, az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az ideiglenes kormány debreceni működésénekkiemelkedő emlékei. A bejáratnál negyvennyolcas honvédkardok, puskák, csákók idézik a kor hangulatát. Rögtön utána írott emlékek bizonyítják, hogy nem véletlenül választotta az országgyűlés és akormány éppen Debrecent székhelyéül. Az ősi város bátran állt ki a szabadság ügye mellett. Fegyverbe szólította polgárait, magáévá tette —sőt tovább is vitte — negyvennyolc márciusának követeléseit, s mikor a hazának nyújtandó kölcsön ügyéről volt szó, ilyen magasztos szavakkal tudta buzdítani a debrecenieket: »Gondoljátok meg, hogy e kölcsönt édes Magyar-hazánknak adjuk, amelynek jólététől függ jólétünk, bátorságától bátorságunk, becsületétől becsületünk, életétől életünk!« Tanárai buzdítására csatlakozott a szabadságharchoz a diákság is, s már a szabadságharc elején azzal dicsekedhetett Debrecen, hogy háromezer fia harcol a csatatereiben a magyar szabadságért. Kossuth fontosnak tartotta, hogy saját megfogalmazásában hangozzanak el a köszönő szavak a város népéhez (egy országgyűlési jegyző fogalmazványába saját kezével toldotta be ezeket a szavakat), s mikor az országgyűlés és a kormány Debrecenbe költözött, ünnepélyes kiáltványt intézett a város népéhez. E kiáltvány legnevezetesebb szavait választotta a kiállítás jelmondatául a rendezőség, s ezeket a szavakat most gyakran idézték népünk vezetői a december 21-e körüli napokban: »Íme, én a nemzet nevében Debreczen városát a magyar szabadság őrvárosának nyilatkoztatom s az országgyűlést és a kormányt a debreczeniek becsületérzésének rendíthetetlen sziklájára helyezem.*" Megelevenedik előttünk a honvédsereg mozgalmas élete, a fegyelemért s a hadsereg töretlen szelleméért folytatott küzdelem, rémhírek visszautasítása, az elért sikerekről szóló beszámolók. Legjobban Bem haditettei emelkednek ki valamennyi közül: olvassuk Kossuth elismerő szavait, amelyek szerint a zseniális hadvezér Besztercét szinte percnyi pontossággal »előirányzott« terve szerint foglalta el. De magunk előtt látjuk a kor emlékeiben a polgári lakosság erőfeszítéseit, amelyekkel a harcot támogatta, a kormány intézkedéseit, a debreceni újságok cikkeit, amelyekben a nagy idők nagy eseményeivel foglalkoznak. Érdekes szín az események sodró iramában: hogyan ünnepelte az első március 15-i évfordulót Debrecenben a város népe s az ország vezetősége. Szoboszlai Pap István így imádkozik március 15-én a debreceni Nagytemplomban: » ... ne legyen többé e nemzetnek java idegen népek érdekének föláldozva, de fejlődjék e nép akadálytalanul és emelkedjék magasra független önállóságában.« — Egy külön tekintélyes anyagrész tanúskodik arról az odaadó szolgálatról, amelyet a protestáns egyházak vállaltak és végeztek a szabadságharc ügyéért, s a hajdúsági ember megilletődötten olvassa, hogy Bocskai hajdúi milyen izzó lelkesedéssel vettek részt a harcokban mindenütt, — de féltékenyen őrködve a maguk sajátos hajdú-önkormányzatán és függetlenségén... Főhelyen látjuk a Függetlenségi Nyilatkozat díszkiadását, a nagyközönség számára készült példányát és — ami a legérdekesebb — fogalmazvány-példányát is, rajta a kialakulás jellegzetes nyomaival: igazításokkal, toldásokkal, átírásokkal. Nagyot fordul az idő kereke: 1944. szomorú ősze előtt találjuk magunkat a következő pillanatban. »Kiszolgáltatva a fasisztáknak«— mondja a kiállítás beszédes comiate, s a következőkben megdöbbentő írásos bizonyítékait olvassuk annak a szörnyű felelőtlenségnek, amellyel a város akkori urai sorsára hagyták Debrecent. Fokről fokra jeleníti meg a kiállítás a felszabadító Szovjetunió felénk nyújtott baráti kezének egyre világosabban jelentkező nyomait: előbb röpcédulák, azután a már Debrecenben is győzedelmeskedett Vörös Hadsereg felhívásai, amelyekkel a rendet helyreállította. S 1944. november 30-án, amikor mindenki azt hitte, hogy nem lehet itt mást tenni, mint sírni, a romok fölött, a debreceni Néplap akkori számában megjelenik a Magyar Kommunista Párt javaslata, közli Magyarország demokratikus újjáépítésének és felemelkedésének programját. Emlékezzünk: igen, innen indultunk el, így indultunk el... A kiállítás második felének súlyponti része az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásával kapcsolatos dokumentumok. Az előkészítő bizottság felhívása mellett ott láthatjuk a bizottság pecsétnyomóját. Majd jegyzőkönyvi kivonatot olvasunk a Nemzetgyűlés alakuló üléséről. Történelmi pillanatok, korszakalkotó események, ahogy ma olvassuk, világosan érezzük a súlyát minden szónak. Nemzetgyűlési tagok nemzeti színű megbízólevelei, fényképes igazolványai, majd a Nemzetgyűlés intézkedéseinek kisugárzásai, eredményei elevenednek meg. Nagy Imre, az akkori földművelésügyi miniszter a betakarítás és cséplés befejezését rendeli el, népünk hadat üzen a fasiszta, Németországnak s önkéntesek állnak be a felszabadító seregbe. A kormány szervezi az éhező Budapest megsegítését, gyermekéletek megmentését, létrehívja a Nemzeti Segélyt. 1945. február 11-én Debrecenben elhangzik Rákosi Mátyás emlékezetes beszédének három feledhetetlen szava: »Föld, kenyér, szabadság!« Az egyik odalon rombadőlt házak, gyárak felszaggatott vasúti sínek, — a másik oldalon rohamléptekben siet előre a megindult újjáépítés: megindul az első személyvonat Debrecen és Püspökladány között, a felszabadító Vörös Hadsereg üzemanyagot utal ki a MÁV-nak, kiadják az első »Tiszántúli Vasúti Kismenetrendet«, — még alig nagyobb egy kis gyermeknaptárnál az egész. De asszonyok, férfiak, munkások, parasztok, értelmiségiek már különbség nélkül csatlakoznak az újjáépítés magával ragadó munkájához, a nemzet élniakarása győz, s az új idők diáksága is megszólal: »Nemcsak várjuk a demokratikus Magyarországot, hanem harcolunk is érte!« Meginduló tudományos és kulturális életünk dokumentumai következnek s egy alig észrevehető, de annál jelentősebb röpcédula hirdeti: »Biztosítani kell a teljes vallásszabadságot. Ezt hirdeti a Magyar Kommunista Párt.« Olvassuk a magyar egyházaknak a népi demokrácia mellett való közös állásfoglalásának írott bizonyítékát. Főhelyen a Magyar Közlöny 1945. március 18-i száma adja elénk a földosztásról szóló rendeletet. Április 14-én a kormány és a Nemzetgyűlés visszatér a felszabadult Budapestre. Vége a kiállításnak. Lezárult egy Iker Debrecen számára? Nem. Megkezdődött egy új korszak az egész név számára. Aki végignézte ezt a kiállítást, pontosan tudja, mire kötelez bennünket az, hogy Isten ezt az évtizedet minden eseményével beleépítette népünk életébe- Varga Zsigmond Kiállítás a debreceni kollégium Nagykönyvtárában Fél évszázad hat egyházi szolga emlékezésének tükrében Az a történelmi méretű változásokat hozó ötven esztendő, amely 1905—1955-ig eltelt, s amelynek egy-egy jellegzetes vonását villantja meg személyes élményből elindulva az alábbi hat nyilatkozat, változatos fél évszázad volt egyházunk történetében is. Különböző egyházi törekvések, látások, irányok tűntek fel s merültek el. A változó felfogások és kifejezések, a hit és megítélt látások után is elmondhatjuk, egy közös vonása mindig van az egyház életének: közös az a bizodalom Istenben, hogy ha mi hitetlenkedünk is, ő hű marad. Ebből következik, hogy az egyház története folyamán Isten mindig ad szolgálatokat az egyháznak, amelyeket az éberein engedelmes egyház elvégez. Az első emlékezést egyik legidősebb, immár 17 éve nyugdíjban levő lelkipásztor remegő keze írta. A másodikat még szolgáló, őszhajú budapesti lelkipásztor, a harmadikat egy középkorú esperes, a negyediket egy tavaly megválasztott esperes írja. Az ötödik emlékezés írója annakidején a háborúban mérhetetlen sokat szenvedett Fejér megyei Csabdi gyülekezetének volt a lelkipásztora. Az utolsót a legifjabb segédlelkészek egyike írta. 1005 93 éves aggastyán vagyok. A halál az ajtóm előtt áll. Ha visszatekintek lelkipásztori munkám 54 esztendejére, az én igaz ítélő bírám, a mindentudó Isten színe előtt jelentem ki, hogy Isten eleve elvégzése által elválasztott minden hivatásos lelkipásztornak szószéken és azon kívül elmulaszthatatlan kötelessége Isten országának építése az anyaszentegyház egyes tagjaiban az örökkévaló, szent, erős, hatalmas Isten dicsőítésére. A bűntől és kárhozattól megváltó, megszabadító Krisztus, a mi egyetlen főpásztorunk, volt az eszményképem, a vezetőm, az útmutatóm és irányítóm, hogy soha le ne térjek arról az igaz, egyenes, de szúró és kínzó tövisekkel kirakott útról, amely végeredményében a lélekben és igazságban imádandó, bölcs te szeretetben gazdag Istenhez vezet, lelki életközösségbe csatol. (Olajos Pál, Törökszentmiklós.) IQI . 40 évvel ezelőtt, amikor ■ beköszöntött az újesztendő, teljes erővel tombolt az első világháború vihara. A magyar nép a háborús gépezet szörnyű kerekei között őrlődött, harcolt, vérzett, pusztult, és asszonyai mindig nehezebb munkát voltak kénytelenek végezni a hadbavonult, megsebesült, vagy meghalt férfi-családtagok helyett. Budapest külvárosaiban mindig komolyabb lett a munkások arca, mindig kisebb lett a kenyér a dolgozók asztalán. Már sok kisember és családja lelkében felmerült a kérdés: mindez miért? Mit véd az uradalmi cseléd, a napszámos, a gyári munkás e háborúban Magyarországon és a távoli országokban? Az egyházak vezetői nem érezték a földalatti morajlást. Nehéz volt az 1915-ös esztendő is, de a következő években még fokozatosan súlyosbodott az élet. (Patay Pál, Budapest.) 19 9 Életem első nagy egyházi I / X v . élménye a hajdúböszörményi országos lelkészegyesületi gyűlés volt. Mint kezdő segédlelkész, nagy várakozással tekintettem az összegyűlt ötszáz lelkész nagy találkozója elé. Úgy éreztem, hogy némelyekben s kisebb csoportokban megszólaló jó hang mellett az együttes a maga igazát kereső egyház jogait hangoztatta. Az elnöki megnyitó s a közgyűlési határozat az államtól más egyházakkal egyenlő elbánást követelt, sérelmek egész sorát vonultatta fel, törvényekre hivatkozott s nagyobb államsegélyt kért. Sajnáltam azt az erőt és lelkesedést, amelyet e kérdésre pazaroltak. Különösen meglepő volt számomra, hogy az, azóta jó utaknak felismert ösvényekre a konferencia ideje alatt többször is rámutatott az egybegyűltek előtt Isten igéje. De ezek az utak járatlanok maradtak. Engedetlenek voltunk a hozzánk szóló Istenhez. (Kiss József, Hajdúböszörmény.) 1Q60 Két évtizeddel ezelőtt mint vallástanár szolgáltam, s részt vettem az ifjúság nevelésének mindig kedves és nagyjelentőségű munkájában. Az ige magvetésének jó gyümölcseit többször láthattam. De emlékeim között a fénylő oldalak mellett megjelennek az árnyoldalak is. Az a körülmény, hogy az ifjúsági munkák egyesületekben folytak, elszigetelte azokat a gyülekezet egészétől. Ifjúságunk lelkét beárnyékolták a mindennapi gondok, a jövő kilátástalansága. Már érezhető volt a közelgő második világháború előszele is. Ezek mind megnehezítették munkánkat s az nem tudott igazán egyházivá, gyümölcsözővé lenni. Úgy érzem, Isten egyházunk számára, megújult életünkben azt a feladatot is adja, hogy az egyházban a keresztyén családok ige szerinti nevelésével, a tiszta erkölcsű, életben és munkában helytálló ifjúság kialakításában is részt vegyünk. A keresztyén családokból olyan ifjúság nevelődjék, amely tiszta szívvel, munkára kész lélekkel szolgálja és építi országunk és népünk jövendőjét." (Póter Sámuel, Csenget.) 1. A ^ Nemcsak az utolsó év- I . tizednek, de talán egész századunknak is legdöntőbb esztendeje. Ha visszagondolok rá, felrajzanak emlékeim. Tetőtlen, porráégett templomiban, népes gyülekezetben, agyonfáradt, alig eszmélő, halottaikat sirató emberek között, május egyik vasárnapján első gyermekemet keresztelik. A kies csabdi völgy olyan, mint egy nagy koporsó, benne minden rom, s még mindent áthat a halálszag. Miközben folyik a keresztelés, szitálva megered az eső. Langyos, éltető májusi eső hull a gyermekre, a gyülekezetre s a véráztatta földekre. Abban az órában együtt volt előttünk a háború és a béke, a halál és az élet. Lezárult egy időszak, amelyről azelőtt néha úgy éreztük, talán sose lesz vége: az esztelen rombolás, az embertelenség, a félelem és siratos gyötrelmes ideje. De ott volt abban az órában mér egy új korszak, amely életet, békét, nyugalmat, felemelkedést ígért. Abban az órában nem láttam és nem akartam mást, csak az előttem ígéretesen kitáruló, életet és békességet hozó újat és azt, hogy az a gyermek soha ne ismerje meg a régit. Ezen a keresztelőn számomra több történt annál, hogy Isten szövetségébe fogadott egy újszülöttet: egy gyülekezet, egy nép maradékával újított ekkor szövetséget az Úr, amelynek atyaként és megváltóként készített új jövendőt. (Imre Ernő, Szentes.) IQCC Néhány hónapja még csal?, • hogy gyülekezeti szolgálatban • állok. Azon az ünnepélyen, amelyen kibocsátottak és felhatalmazták az ige hirdetésére és a sakramentumok kiszolgáltatáséra, egy pillanat alatt lepergett előttem a teológián eltöltött idő. De sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lett volna a reformátorok hősi korában élni. De ezen az ünnepségen azt tanultam meg, hogy azért legyek hálás, hogy lelkipásztor lehetek a jelenben. Hogy Isten nemcsak gyermekévé fogadott, hanem arra is méltatott, hogy a változó, alakuló, fejlődő, minden korban más és más arcot mutató világban az ő érvényes igéjét hirdessem. Hármas érzés kelt életre és maradt meg bennem- az egyik a félelem, hogy miként lehet ezt a feladatot hűségesen elvégezni; a másik a bizalom, hogy Isten hívott el s maga bízott meg s ő ad erőt; a harmadik a reménység, mert jövőnk* megrendíthetetlen bizonyossággal az ő kezében van most és mindenkor. (Molnár András, Budapest.) * Hat emlékezés. Egy-egy ablak, amelyből a leírtaiknál sokkal távolabb is tekinthetünk. Valamennyi egyéni élmény alkalmas arra, hogy mindnyájan tanuljunk a múlt hibáiból s kövessük a jót. Múlt és jövő tanít az ige fényében: Isten a történelem Ura. Vegyük a ránk következő napokat, esztendőket az ő kezéből s szolgáljunk azokban mindenkor neki hálaadással. 3