Bőripari Munkás, 1931 (41. évfolyam, 1-11. szám)
1931-01-03 / 1. szám
4 o,M BORIPARI MNTIXKAS Az autónyerges, bőröndes, bőrdíszműves és szíjgyártó szakmák IQSO-ban A szakmák vezetőinek nyilatkozatai — — tVz esztendő végén vagyunk. Végigkínlódtunk ismét egy évet, így megy ez - bölcs országvezetőink jóvoltából — már jóideje. Javulás helyett állandó és fokozódó rosszabbodás. Munkanélküliség és keresetnélküliség. Rossz kereset és vásárlóképtelenség. Bezárt, tönkrement üzemek és vonagló közgazdaság. Csökkent kapacitással folyó termelés és pusztulással járó éhbérek. A fórumon pedig szavalnak, magyaráznak és hatalmi szóval csöndre, hallgatásra intenek mindenkit. Ahogy van, úgy van — mondják —, segíteni ezen nem lehet. Csodálni való-e, ha ilyen körülmények között az egyiptomi tíz csapáshoz hasonló csapások és szenvedések sújtanak bennünket. Az esztendő végével megkérdezzük és megszólaltatjuk a szakmák vezetőit. Mondják el, mai újság a szakmában, milyennek látják a közeli jövőt, lesz-e munka, lesz-e kenyér rövidesen. Orosz Péter szaktárs, az autómirgesmnkások vezetője a következőket mondja: — Autónyerges-, illetve karosszérianagyüzemeink nincsenek. A konjunktúrában életrekelt középüzemek is eltűntek a föld színéről. Az ujjainkon, számlálhatjuk össze ez évben, elkészült, vagy most készülő új autók vagy karosszériák számát. Magánosok és hatóságok egymással vetélkednek a nem dolgoztatásban. Noha jelentős, számottevő behozatalunk sincsen már, hatóságaink — jó példával elől járva — a kevés szükségletet is jórészt külföldön szerzik be. A hazai gyártás fokozása érdekében pedig ,,Magyar Het“-et rendeznek. Egyébiránt, ahol valamelyes munka folyt az esztendőben, erős kizeccelésekkel dolgoztak az aprócseprő javításokon, kiegészítéseken, mert hriszen az úgynevezett generál javítások is ritkaságszámba mentek. És mert nem volt és nincs semmi munka és nincs rendszeres foglalkoztatás, a racionális termelés szükségét hangoztatják munkáltatói körökben. Nemcsak a bélelés, hanem az egy darab hűtőtakaró vagy szőnyegbeszegés is akkordban végeztessék. Az 50— tíz—70 filléres órabérek már nem kielégítők. Az akkord kiadósabb kizsákmányolást biztosít. A közeli jövő egészen vigasztalan. 1930-ban az említett okok következtében fizető tagjaink egyharmadát elveszítettük. Ezt a veszteséget behozni csak úgy tudnánk, ha rövidesen munka akadna. De munka nincs. És nem is lesz mindaddig, amíg az országilletékes tényezői az improduktív kiadásokat nem csökkentik, komoly beruházásokat nem eszközölnek és általában józanabb gazdasági politikák nem kezdeményeznek. Ezzel helyes és bátorító útmutatást adnának a magángazdaságnak, amely ma fél és reszket munkához fogni, még ha meg is van rá a pénze. Vájjon számíthatunk-e ilyen kezdeményezésre? Aligha. Koleda Vilmos szaktárs, a bőröndösök elnöke a következőképpen nyilatkozik: —■ A bőrönd iparban van egy-két komoly gyárüzemünk. Ezenfelül néhány jól berendezett középüzemünk is. Látni is rossz, ahogy ezek az üzemek vegetálnak. Mondhatnék, agóniában él mindegyik. A munkabéreké, fillérekre nyomták le, mondanunk sem kell, nem sokra mentek vele. A bérlenyomás nem bizonyult célravezetőnek. Nincs munka és nincs termelés, noha majdnem ingyen dolgoznak már a munkások és úgyszólván ingyen adják az árut is. A dolog nyitja igen egyszerű. A rosszul fizetett ipari munkás az olcsó tömegcikkek megvásárlására is képtelen, így azután az áruraktárakban hever, vagy el sem készül az áru. A finomabb bőröndmunkán az egész fővárosban néhány munkás dolgozik csupán. A munkanélküliség nőttön nő, a kiheccelés viszont mindenütt állandósíttatott. Nincs munkás az iparban, aki egy egész évet végigdolgozna. Az olcsó fibrét és hardpappet a gép úgyszólván egyedül készíti. Szaktudás itt nem fontos, a betanított olcsó nő- és férfimunkásoknak szépen paríroz a gép és maár-már tetszés szerinti teljesítményt nyújt. A munkások java már régebben elszéledt a szélrózsa minden irányában. Noha másutt sem fenékig tejfel minden, a kenyeret megkeresik. Idehaza már ez sem lehetséges. Mi, bőröndösök is csak azt mondhatjuk, hogy amíg vásárlóképessé nem teszik a tömegeket, addig nincs és nem lehet, kellő foglalkoztatás és munka a bőröndiparban sem. Hogy ennek a vásárlóképességnek a megteremtése nem várható és nem remélhető a mai kormányzati rezsimtől, az több mint bizonyos. Ez a rezsim, komoly gazdasági politika helyett katasztrofális uralmi politikát űz, ettől viszont sem munkát, sem kenyeret nem remélhetünk. Böhm Zsigmondi szaktárs, p, bőr dísz művescsoport vezetője elöljáróban megállapítja, hogy :i foglalkoztatási erény a mostani karácsonyi szezonban ,intenzívebbnek látszott az elmúlt évinél. Tudni kell azonban, hogy ez a szezon rövidesül is volt, voltaképpen tehát nem jelentett többet. Egyébiránt, a számokban is megmutatkozó visszaesés visszatükrözi az egész esztendő sivár képét Az esztendő utolsó heteiben — tagtoborzó akciónk révén — kissé megjavítottuk és kikorrigáltuk az évben szenvedett veszteséget. Sajnos, be kell hogy valljuk, hogy a szakmában számos a dolgozó és szervezetlen munkás. Persze, ez a szervezetlenség nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elsőrendű, jó szakmunkások 60—70 fillér órabérért kénytelenek dolgozni. És ezek a munkások ma nemcsak szép munkát végeznek, de olyan mennyiségű termelést adnak, amilyenről ezelőtt álmodni sem lehetett. Sietünk megállapítani, hogy az utóbbit nem a tökéletesebb gépek segítették elő és tették lehetővé, hanem az olyan hajósárrendszer megteremtése, amely egyaránt, lepipálja Ford, Tantor és Bedeaux termelési rendszerét. Már csak egy lépés választ el attól, hogy a bőrdíszművesüzemekben levegőt szívni is csak a mester vagy művezető engedelmével és stopperóra segítségével lehet majd. Nem is vitás, hogy a szennykonkurrencia a bőrdíszműiparban vandál állapotokat teremtett. Kétségtelen az is, hogy az általános gazdasági válság az értékesítést, az eladást hallatlanul megnehezítette. Fogyasztóképes belföldi piac nincs. Noha lehetne, ha az órabér nem 50—60 fillér volna. És a munkástömegek a ma már olcsó bőrdiszmóárut megvehetnék. A munkáltatók egymás ellen is ádáz harcot folytatnak. Ezért a munkásokén kívül a maguk helyzetét is egyre rontják. Úgy vélem, nincs kiút e kataklizmából mindaddig, amíg a munkáltatók és munkások össze nem fognak és szívós kitartással nem veszik föl a küzdelmet mindazon tényezőkkel szemben, akiknek tudatlansága vagy lelkiismeretlen önzése, könnyelműsége következtében ma nincs munka és elegendő kenyér az iparban foglalkoztatott munkások számára. Kánok János szaktárs, a szíjgyártó- és gépszíjgyártó munkások helyzetéről az alábbi felvilágosítást nyújtja. — A szíjgyártóipar — eléggé ismeretes — már régtől fogva halódik. Az autó kiszorította a közlekedés területéről a lovaskocsit. Néhány évvel ezelőtt bejártuk a fővárost és fölkerestük az összes szíjgyártó„üzemeketA meglátogatott pincékben és szobakonyhai lakásokban talált „üzemekben“ még véletlenül sem találtunk munkást. De munkát is alig. Azóta a helyzet — ha lehet ezt mondani — még roszszabbodott. A szíjgyártásnak egyik mellékága a gépsziíjgyártás, sajnos, szintén visszahanyatlott. Ebben az iparban már aránylag jelentős exportunk volt, amely megromlott, a belföldi fogyasztópiac viszont válságosra fordult. A dolgozó gépszíjgyártó munkások száma az 1960-ik évben erősen megcsappant, ugyanígy a foglalkoztatás ideje is. A megrövidített munkahét — a kizeccelés — a gépszíjgyártó üzemekben is divatba jöttt. Ezidő szerint például alig is dolgoznak valahol. Csak az általános gazdasági helyzet megjavulása hozhatna javulást és kedvező változást ebben az iparágban is. Szólni kell még a hadifölszerelés szíjgyártómunkáiról. Ma úgyszólván minden szíjgyártómunkás reménysége ebben van. Várjuk a hadimunkát. Mi tagadás benne, várjuk és lessük ezt a munkát, noha magunk is minden erőnkkel küzdünk a háború ellen. De az úgyszólván éveken át nem dolgozó szíjgyártómunkások tömegei végül mégis csak dolgozni szeretnének és valamicske keresetre szert tenni. Sajnos, a hadimunkák tekintetében a legviszánsabb állapotok alakultak ki. A kisiparosok a hadimunkát privilégiumként maguknak követelik. Tudjuk viszont, hogy a kisiparos, ha munkához jut, ezt a munkát — éjjelt is nappallá téve — a családtagok segítségével egyedül végzi el. Ebből a munkásoknak tehát semmi hasznuk sincs. Ismeretes, közel kétesztendős a küzdelmünk, amelyet azért folytatunk, hogy a munkásokat a hadimunkából ki ne semmizzék., Úgy vagyunk értesülve, hogy rövidesen ismét lesz hadimunka. Illetékes helyen ígéretet kaptunk, hogy — az általunk kívánt formában — munkástársaink is részesülni fognak ebből a munkából. Talán mondanunk sem kell: nem a tuíború — amely sok hadimunkát ígér — a megoldás. A sok szíjgyártómunkás dolgozhatna gépszíj-, sport- és üzemi munkán, ha a gazdasági helyzet nem volna olyan, mint amilyen. Leromlott, 1ezüllött és az illetékesek jóvoltából még egyre romló, egyre züllő gazdasági helyzetben a mi helyzetünk sem lehet jobb a többi tízezerénél. A szakmák vezetőinek nyilatkozataihoz igazán nem kell kommentár. ■^d,i»'llJjfA! J1..011J1..1 1,!..11 —gg!.. .......... A központi vezetőség közleményei Megjelent a Szövetség új alapszabálya. Közöljük szaktársainkkal, hogy az elmúlt, közgyűlés alapszabálymódosítása, amelyet annak idején a belügyminisztériumban fölterjesztettünk, december havában jóváhagyva Szövetségünkhöz is érkezett. Az új alapszabályt a belügyminiszter 249.417/19150. VII. szám alatt hagyta, jóvá. Ezenlis alapszabályok a szakosztályokban és csoportokban díjtalanul szaktársaink rendelkezésére állanak. A központi vezetőség, Oktatás A Bőripari Munkások Szövetségében a következő előadások tartatnak: Január 9-én, Kolácskovszky L.: A föld és élet története. Január 16-án, Propper L.: Az osztályok kialakulása és az osztályharc. Január 23-án: Az orosz forradalom történetének jelentősége. Január 30-án, Kertész Miklós: A szakszervezetek és a gazdasági demokrácia. AJ!1-1.'1—EÜÜ.JI ............. Aktuális problémák a szakiparban (Hozzászólás.) E címen a Bőripari Munkás novemberi és decemberi számában megjelent cikkek arra kész,telnek, hogy — mint érdekelt — hozzászóljak e nagyfontosságú kérdéshez. Azon kéréssel fordulok tehát a 1. szerkesztőséghez, hogy véleményemnek a legközelebbi lapszámban helyet, adni szíveskedjék. Állandó és megoldásra váró probléma a szak-témában dúló és évről évre fokozódó munkanélküliség enyhítésének a kérdése. A munkanélküliség időtartama, és az általa sújtottak arányszáma egyre sötétebb és reménytelenebb képet mutat. December elején sohasem volt még annyi munkanélküli, mint most. És a nagy munkanélküli tömeg sohasem dolgozott még egy-egy esztendőben olyan rövid ideig, mint ez évben. Vájjon lehet-e ezt egyszerűen az általános gazdasági válságnak betudni? Fölfogásom szerint nem. Mert a leromlott viszonyok ellenére is minden túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy aszőrmeviselet minden formában egyre nagyobb teret hódít. Finom szűcsáru és tömegcikk egyaránt. És ha még hozzávesszük, hogy szűcsi porunk igen tekintélyes mennyiségű készárut is exportál, úgy csakis az lehet a magyarázata ezen abnormális állapotnak, hogy a szakmában túltermelés következett be. Túltermelés pedig nemcsak áruban,hanem munkaerőben is. Bizonyság erre a következő : 1924-ben az egyik budapesti nagykonfekciós cég egy seal-electric bunda elkészítéséért 80 pengőt (1.000.000 koronát) űzetett. 1930-ban, ugyanaz a cég lö—20 pengőt űzetett csupán. A kismester és az akkor még e munkán dolgozói munkás, amellett hogy rendes munkát végzett keresetéből emberségesen meg tudott élni. De abban az időben már kezdett mutatkozni annak a határtalan beözönlésnek a következménye, amelyet a korlátlan tanonctenyésztés idézett elő. A munkássá lett tanonctömegek számára egyre nehezebbé vált az elhelyeződés és csökkent a munkalehetőség. Az országból való kivándorlás — bár igen sokan éltek ezzel a lehetőséggel — nem oldotta meg az indokolatlanul, fölszaporodott munkás fölöslegből származó bajokat. Ellenkezőleg! Az itthonmaradottak elhelyezkedési lehetőség hiányában kisiparosokká lettek. A munka, sajnos, nem szaporodott ilyen mértékben. Az újdonsült kismesterek pedig, hogy mégis munkához jussanak, a meglévő áron alul vállaltak munkát. A régebbiek, hogy alul ne maradjanak, még olcsóbb ajánlatot tettek a kereskedőnek. És így fokról fokra eljutottunk a 80 pengős munkabértől a16—20 pengőig. Joggal kérdezhetjük, miképpen lehetséges négy bundának az elkészítése ugyanolyan összegért, mint amennyit 5—6 évvel ezelőtt egyért fizettek? Talán a technikának szakmánkban való térhódítása, avagy újabban alkalmazott munkametódus tették ezt lehetővé? Nem, egyik sem! Hanem, az éjjel-nappal dolgozás, a családtagok bevonása és az 5—6, sőt helyenként az ennél is több tanonc alkalmazásai révén sikerült elérni a gyönyörű eredményt, Hymodon a munkások csaknem egészen kiszorultak a termelésnek ezen területéről. De a kis- és középmestereknek e nemes versengése a szolid nagy cégekre sem maradhatott hatás nélkül. Amikor tehát azt látjuk, hogy nem is egy évtized alatt az iparban a termelés szinte megnégyszereződött, az áruraktárak túl vannak halmozva, eljutottunk itt is a túltermelésnek ahhoz a fokához, amely maga után vonja a munkaidő leszállítására való törekvést A termelésnek ilyen arányú fölfokozásai nemcsak a kismesterek érték el a föntebb említett módon, hanem olyan üzemek is, ahol rendes bérek mellett 8 órás munkanap keretében nagyobb számban dolgoznak munkások. És ez a körülmény nagyon is indokolttá teszi, azon fölfogást, amely egy jól fölszerelt munkásüzem létesítése mellett szól. Jelenleg az a helyzet, hogy azon tömegű mnkák, amelyeknek a munkásság részese, exportra készül. Míg a belföldi szükségletet kisiparosok, jórészt szakmunkások mellőzésével, illetéktelenek bevonásával jólrosszul végzik el. Márpedig az lehetetlen, hogy egy nagy munkásüzem, amely nem törekszik másra, mint észszerű munkamegosztással rendes munkabérek elérésére, még a mai rossz viszonyok mellett is ne volna versenyképes. És ily módon nemcsak a konfekció, hanem egyéb tömegmunka (városi és állami közszállítások) révén is jelentékeny módon sikerülne enyhíteni 3. A mánca nélküliséget. Egy érdekelt.