Czipész Szaklap, 1916 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-01 / 1. szám

XIX. évfolyam CZISZ-SZAKI Ae mények között nem volna-e lehetséges, hogy a talp- bőrgyárak ennek a czikknek előállításával imenzívebben foglalkozzanak? Amit eddig csak sejtettünk, az most már világosan kiderül : egész sor olyan bőrgyár és timárság, amely azelőtt talpbőr előállítással erősen foglalkozott, egyszerűen kijelenti: „Olyan árukat állítunk elő, amelyek több hasznot juttatnak nekünk, mint a talpbőr és amelyek a különféle elnevezések útvesztőjében jobban eladhatók.“ A Vidéki Bőrkereskedők Országos Szövetségének elnöki gyűlése a kormány elé azzal a kívánsággal járult, hogy mindazok a gyárak, amelyek 30 kgnál nehezebb nyersbőröket kaptak kiutalva, a kormány részéről sürgősen arra szoríttassanak, hogy e nyersbőröknek egy megállapítandó részéből talpbőröröket állításának elő, mert belátható időben csakis ez a rendelkezés tudna véget vetni a mai természetellenes állapotnak. Ilynemű rendelkezés által később annak idején könnyebben lehetne az árak leszállításához fogni. Mert ha ma mindenki épen annál az oknál fogva, hogy minél több gyártassák, szívesen látná az árak drágítását, nem lehet az a czélunk, hogy a külfölddel szemben való diszparitásunk fokozódjék. A kormánynak kezében van minden hatalom, hogy a magyarországi és ausztriai bőrgyárakat talpbőrök gyártására kényszerítse. Nyersbőrök, cserzőanyagok, kivonatok, és mint halljuk, már nemsokára zsiradékok is, a borközpont kezén mennek keresztül, s ez anyagoknak kiutalását olyan feltételekhez kell és lehet is kötni, amelyek az általánosságnak javára vannak.Ús drágán (ha kap ugyan bőrt), a közönség meg a czipőért, lábbeliért ad ki nagy pénzt. De legalább kap , amilyet csak akar. Igen, amilyet csak akar, csak a pénzt ne sajnálja. És — ne farizeáskodjunk, hanem beszéljünk egész őszintén — se szeri, se száma azoknak, akik a legdrágább czipeket akarják, akik mint elegáns hölgyeink — rövid szoknyáikhoz most a legdivatosabb (magas) és a legdrágább czipőket akarják. Elegáns hölgyeinkről mondjuk ezt, tehát csaknem minden jól öltözködő nőről. Nem azt mondtuk: a gazdag hölgyek! Ebből pedig az következik, hogy: a jól öltözködő magyar hölgyek nem ismernek drágaságot, nem hökkennek vissza a magas áraktól, ha divatos czikkekért követelik azt tőlük. Megadják a nagy árakat a divatos czipőkért is. Mindenesetre szerencse volna ránk, czipészekre, ha mindnyájan ilyen hölgyközönséggel rendelkeznénk. De ne mókázzunk. Annyit azonban mégis csak megjegyezhetünk, hogy a drágaságnak ilyen lekicsinylése, fel sem verése idejében mégis kissé furcsa — a faczipőkről beszélni, mint a drágaság gyógyszeréről. Míg a méltóságos asszony nem visel faczipőket, addig semmiféle nagysága, de még egyetlen tésasszony se bújtatja lábacskáit az otromba „klumpákba“. No, de megint csak mellőzzük a faczipők méltatását. Nem beszélünk azokról sem czipészipari, se közgazdasági, de még csak esztétikai (szépészeti) szempontból sem. Hagyjuk a kérdést érni, vagy elfonnyadni. Az élet majd megmutatja, hogy van-e a faczipő-problémának magva. Ha van , akkor megtanulunk faczipőket csinálni, ha nincs, mi is a faképnél hagyjuk azokat, mint azt bizonyosan tenni fogják, illetve teszik is már — a magyar tésasszonyok, nagyságuk és méltóságuk. Nem térhet ki azonban a Czipész Szaklap a legújabb faczipő-irodalom megfigyelésének kötelessége elől. Hiszen bizonyos tekintetben e szaklap „történetírója“ is szakmánknak. Meg kell hát emlékeznünk Ádám Éva úrhölgyről is. Ez a nagy históriai duplanevű okos nő igen okosan irt az Újság czímű előkelő Ismét ... a faczipőkről. Persze, hogy: ismét! A hallatlan bőrdrágaságban nemcsak a czipészek feje „fej“, hanem a közönségé is. Ez természetes, mert a czipész a bőrt fizeti teli izgalmas éjszakákról, orosz invázióról . . . Amott tarka asszonysereg dolgozik az utczán, kapával és ásóval szépítik és egyengetik az utat. És az utczák gondozottak, szépek lesznek újra, ez nem oly nehéz munka. Azonban a házak, a leégett és lerombolt családi fészkek mikor épülnek fel újra? Ez már nehéz munka lesz, ehhez már szegény és tehetetlen az itteni lakosság. Hiszen minden vagyonuk az a kis házacska volt, amely most egy leégett s elpusztult romhalmaz. Megállok egy összedőlt ház előtt és elgondolom: Istenem, e házban nem is oly régen egy kis család élt, megelégedetten és boldogan, bár szegények voltak de este mikor mindnyájan otthon voltak, beszélgettek sok-sok szépet, örültek és mosolyogtak. Talán nem így volt? ... Ki tudja. Ha kicsiny szobájukban sokszor felhangzott a jaj, ha a nyomorúság keserű kenyeret kellett enniök, ha szomorúak voltak és fájt nekik az élet, oh, akkor is . . . akkor is ez elpusztult ház falai közül álmodoztak egy szebb és egy boldogabb életről, és most ide, ledőlt s lerombolt falak, eltemetett s elpusztult remények . . . Mellette egy másik lerombolt ház, csak az utcza felől áll még egy darab fal, az ajtó elégett, azonban az ajtó felett még ott van a czégtábla, az írást nem lehet elolvasni, de a tábla szélén egy festett női czipő szárát lehet látni. Egy kisiparos, egy szerencsétlen czipészmester lakott e helyen. Vájjon él-e még? Vagy elpusztult mint — hajdan— virágzó üzlete. Ha él, mihez fog kezdeni? Tudom, minden vagyonát az üzletbe fektette. Az üzlet elpusztult s vele együtt elpusztult minden ... A kertben sírok domborulnak, szomorú katonasírok, mellettem asszonyok és lányok egyengetik az utat, és az utczák szépek lesznek újra, ez nem oly nehéz munka. Azonban a házak, a lerombolt családi fészkek, mikor épülnek fel újra ? Ehhez már szegény és tehetetlen az itteni nép, a vagyonától megfosztott kárpáti lakosság. Most orosz földön menetelünk. Az eső szakad, elázva és fáradtan érünk egy kis faluba. Itt egy órai pihenőnk van, aztán megyünk tovább, előre, mindig előre. A menekülő oroszok után, ki tudja hová, s ki tudja meddig? (Folytatjuk.) ______________ _ __________