Az Épitési Ipar, 1877 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1877-01-14 / 2. szám
A kajdacsi emlék-kápolna. (2. sz. melléklet.) YBL MIKLÓS ÉS NEY BÉLÁTÓL. A mellékleten látható emlék-kápolna Tolna megye Kajdacs községében. Sztankovánszky János úr parkjának szélén áll, s említett megye elhunyt főispánjának, Sztankovánszky Imrének emlékére, gyermekei által emeltetett. Sír-kápolnának nem mondható, a mennyiben a koporsó-fülkék (számszerű itt) rajta kívül vannak elhelyezve, s a 3 apsis oldalfalaihoz támaszkodnak. Benne oltár és imaszékek elhelyezvék s évenként kétszer szokott ott mise mondatni. Az építmény nem nagy kiterjedésű, de legnagyobbrészben sóskúti kőből és sajtolt téglából állván, mégis kerekszámban épen 20,000 írtba került. A kápolnahajó belső négyszögének mérete 2°, a magasság pedig a keresztig 7°-t tesz ki. — Stylje — miként a mellékelt rajz mutatja — a dél-franciaországi román, hanem kissé modernizált idomokkal. A portikusban, az ajtó fölött, aranyozott alapon a keresztet emelő Krisztus remekül sikerült domborművé van el- s helyezve,mely Sommer szobrász műve, s alatta e szavak állnak: »A legjobb atyának.« A kápolna 3 ablaka üvegfestményből áll, melyek egyike sz. Imre alakját mutatja I színgazdag pompában és Kratzmann müncheni műterméből került ki, minthogy hazánkban ekkoráig ilynemű munka nem készül. Oltár és a többi szobrászati ékítmények Mucli szobrász készítményei, míg az oltár-edényeket, gyertyatartókat stb. Oberbauer szállította. A kőműves- és elhelyezési munkákat Geiger Flóris tolnai építőmester teljesítette, a kőfaragó-munkát Szavek, a bádogos munkát Ze 11erin, az ácsmunkát Strolloffer Budapestről szállították. Az asztalos- lakatos- és festő munkák Neuschloss J. fiai, Jungfer Gyula és Schorcz Róbert szintén budapesti iparosoktól valók, a palafödést és üveges munkákat pedig Volkmann, illetőleg Roth eszközölték. (A m. mérn. és épitész-egylet közlönyéből.) utóbbiak előnyei és hátrányaival és többnyire minden tekintet nélkül a lényegesen más égalyi és egészségügyi viszonyokra. Akkor még általános volt ama téves felfogás, hogy minél nagyobb valamely kórház, minél több beteg lelhet abban menedéket, annál nagyobb jótéteményben részesül az illető város közönsége, újabb időben pedig evvel épen ellenkező meggyőződés jut mindinkább érvényre. A kórházak nagy terjedelme ellen beszél mindenekelőtt azon tapasztalás, hogy nagy kiterjedésű ily intézetekben könnyebben támadnak úgynevezett kórházbetegségek, melyek olykor járványalakot is öltenek a ben lévő sok beteg nagy veszedelmére. A londoni nagy kórházaknál pl. alig lehet 10 évnyi időszakra utalni, hogy ilyszerű kórház-betegségek, kisebb-nagyobb mérvben, elő ne fordultak volna, sőt néhány évvel ezelőtt volt rá eset, hogy a Charing Crotz-féle kórházat egészen ki kelle üríteni, az abban járványszerűen fellépett hagymáz miatt. De rendes körülmények közt is a kórházi levegő káros hatása, az ily nagyobb kiterjedésű intézetekben, a lakók arcszínén — még a különben egészségeseknél is — észlelhető úgy, hogy igen gyakran fordulnak elő olyan esetek, hogy benlakó orvosok egészséges színüket elvesztik, s azt ismét visszanyerik, amint néhány héten át a kórházon kívül tartózkodnak A nagy kórházak eszméjének védői különösen azon előnyökre hivatkoznak, melyekkel az ily, minden fajú gyógykezelést magukba foglaló kórházak az orvosi tudomány fejlesztésére és az orvosok kiképzésére nézve nyújtani képesek, pedig ezt kisebb kórházak mellett is el lehet érni, mit újabb időben a párisi, londoni és berlini egyetemi kórodák — alig 100-100 ágygyal — fényesen bizonyítnak. A helyes építési rendszer és belkezelés által nagy kórházaknál is sok hátrány mellőzhető, ámbár a legújabb időben a legjobbnak elismert pavillon-rendszer sem képes azokat egészen elhárítani. A nagy kórházak azon hátránya azonban mindig különösen előtérbe lép, hogy járványok esetén azoknak kiürítése, sőt egyes részek lebontása is elkerülhetlenné válik, ami mindig nagy nehézséggel jár, vagy ha meg nem történhetik, ez esetben természetesen annál nagyobb az áldozatok száma, minél több a bennlévő beteg. Az elmondottak alapján mint fő elvet elfogadhatjuk , hogy az építendő kórház lehetőleg kisméretű legyen, s ha a helyi szükséglet sok beteg számára kíván elhelyeztetést, inkább építsünk két kisebb, mint egy nagy kórházat. A helyi szükséglet nagyságának előre való meghat, a rétty nem válogat, beleüt az építésbe is, ez is az ő mesterségéhez tartozik. Ott a Sugárút. Mit használ neki fényes légszeszlángból szőtt báli ruhát ölteni, asfalt cipőt húzni, mikor az inge — szennyes! ? . . . Mit használ az neki, ha egy-egy fényes palotát tűz is mellére ékszer gyanánt (ez is, némelyik, csak »talmi«), mikor nappali ruhája rongyos és foltos!?... És ott van a lipótvárosi bazilika! Évek óta épült, végre büszkén állt a paloták között, kevélyen ég felé mutatott toronyujjaival, hogy olyan szép kalapja van! Mit használt a hivalkodás, elverte a rétty. Ott áll ma is büszkén, négy tornyát kevélyen szögzi ma is az égnek, de koronája, belseje nincs. Olyan ő, mint a sorsüldözött, ki büszkén emeli fel fejét az élet harcai között, de szíve üres, nemes érzelmeit tönkretették a küzdelmek. »Van, mert lenni muszáj !« És ott van az Ördög-árok ! Hiában iparkodott az emberi kéz: rongyait eltakarni, sebeit bekötözni, a rotty nem ismer kíméletet. A kórházakról és azok építéséről. II. Ha közelebbről szemügyre veszszük a múlt század folytán Németország és Ausztriában (Berlin, Hamburg, és Bécsben) épült nagyterjedelmű kórházakat, azt fogjuk tapasztalni, hogy azok olasz minták után készültek, az Szépen indult a dolog, s kétségtelenül szépen is halad, de nehézkesek a milliók, nem igen hallgatnak a jó szóra ! — Mossi! alszol ? — Nem. — Kölcsönözz száz forintot. — Alszom. Említettem a Sugárutak — A haza áldozatot hozott, dédelgette szeretett leányát, a fővárost, és mi lett a vége ? Egész utcabosszant áldozatul estek a házak, ... de csak itt-ott emelte fel fejét egy új palota; a legnagyobb rész csak jőni fog, föltéve, hogy »jőni kell.« Egyelőre csak a volt házak közfalainak és kéményeinek nyomai uralkodnak benne gyászos jeléül a szomorú rottynak. Mi az a rotty ? Az, ha az ember pénzt tesz a zsebébe, s azon veszi észre, hogy ha volna sincs! Mikor a zsebbe beleüt az istenadta lapos ménkő, és az ember még csak sírni sem tud, hanem hallgat, hallgat . . . s végre elkeseredett megadással nyögi: »Krach! Volt-------nincs!«