Halászat, 1944 (45. évfolyam, 1-10. szám)
1944-01-15 / 1. szám
A tógazdaságok jelentősége közélelmezésünkben Ismeretes, hogy a Duna és Tisza egykori, ma már szinte „mesés“ halbősége folyóink szabályozása következtében erősen megcsappant. A folyók haltermésében keletkezett hiányt ma a mesterséges halastavak pótolják. Pontos statisztikai adataink — sajnos — nincsenek, de aligha kétséges, hogy a mintegy 23.000 kát.holdat kitevő hazai tógazdaságainkból több hal kerül a piacra, mint összes szabadvízi halászatainkból. Jól tudjuk, hogy a mesterséges halastavaknak kétféle termését különböztetjük meg, éspedig a halastónak, mint hallegelőnek természetes hozamát és a takarmányozással elért mesterséges hozamot. Halastavaink természetes hozamát országos átlagban kát. holdanként 120 kg-ra becsülhetjük. Mivel pedig tógazdaságaink területe kereken 23.000 kát. hold, ez a természetes hozam évi 27.600 q halhozadéknak felel meg. Ha feltételezzük, hogy holdanként 4 q csillagfürtöt etetünk és az értékesítést 4:1 arányban számítjuk (vagyis 4 q csillagfürtből lesz 1 q halhús), további 23.000 q halterméssel számolhatunk. Vagyis tógazdaságainkból évenként mintegy 50.600 q hal kerül piacra. A természetes álló és folyóvizek évi átlagos össztermését 45.000 q-ra becsülik. Végeredményben tehát az ország évi haltermése mintegy 95.000 g. Ha ezt a mennyiséget az export tízévi átlagával (13.218 q) csökkentjük, marad hazai fogyasztásra — lefelé kerekítve — 82.000 g. Próbáljuk összehasonlítani, hogy ezzel szemben a szarvasmarhatenyésztés és sertéstenyésztés milyen mennyiségű élő állatot tud a piacra hozni. (Az alábbi mennyiségi adatokat, valamint a természetes álló- és folyóvizek évi 45.000 g-nyi termésének adatát ÚJLAKI NAGY ÁRPÁD „Élelmiszertermelésünk és ellátásunk“ c. most megjelent tanulmányából vettem.) Szarvarmarhatenyésztésünkből 1,412.000 q szarvarmarha kerül vágásra. A vágásra kerülő sertések súlya pedig 2,520.000 g. Ha összehasonlítjuk ezt a két legfontosabb húst szolgáltató termelésünket a haltermeléssel, láthatjuk, hogy a szarvasmarha élősúlyának 5,8%-át, a sertéstenyésztésnek pedig 3,2°/o-át kitevő mennyiségű halat termel a halászat. Sarvasmarha- és sertéstenyésztésünkből együttesen 3.932.000 g élősúlyú állat kerül a piacra. Ha hazánk szántóföldi területét 11 millió holdra becsüljük, azt kell látnunk, hogy a szántóföld egy holdjára 35 kg hús esik. Ezzel szemben 1 hold tógazdaság 220 kg halat termel, vagyis 6,3-szer több húst ad közfogyasztásra, mint a szántóföld. A juh-, kecske- és baromfihúst, mint súlyban számot nem tevő tételt, figyelmen kívül hagytam. Minthogy a szarvasmarha- és sertéshús kb. felerészben a rét és legelő hasznosításával készül, nem lesz érdektelen, ha összehasonlítjuk a tógazdaságok húshozamát az összes mezőgazdaságilag hasznosított területen termelt húsmennyiséggel. Ha az összes mezőgazdasági területet 18 millió kát. holdra becsüljük, 1 kát. holdra 21 kg piacra kerülő élősúlyú állat esik. Ezzel szemben a tógazdaságban kát. holdanként termelt halhús 220 kg, tehát tógazdaságaink több, mint tízszer annyi húst termelnek, mint az egyéb mezőgazdaságilag hasznosított területeink. Természetes azonban, hogy az egyéb mezőgazdaságilag hasznosított terület viszont más termékekben ad le tetemes mennyiséget. Ezt adatok hiányában, tisztán csak az országos átlagtermések alapján — 4—5 g búza ellenértékére becsülöm. Az eddigiekből nagyon is nyilvánvaló, hogy tógazdaságainknak a közélelmezésben, húsellátás szempontjából, nagyon fontos szerepük van. De vegyük tekintetbe azt is, hogy a legtöbb tógazdaság olyan területeken létesült, amelyek teljesen értéktelenek voltak, amelyek után tehát az állam adót alig-alig szedhetett. Ezért a nemzeti vagyonszaporulat szempontjából is, de közgazdasági tekintetben is komoly értéket jelentenek tógazdaságaink. Mivel pedig a tógazdaságok után tulajdonosaik nem földadót, hanem az összehasonlíthatatlanul súlyosabb kereseti adót fizetik, vagyis az állam a tógazdaságok létesítésével — magánvállalkozás útján — nem várt adóalanyokhoz és jelentős adótöbblethez jutott, egészen természetesnek látszik az a kívánság, hogy a tógazdaságok létesítését helyénvaló lenne adókedvezményekkel elősegíteni. Nagyon is indokolt volna, ha az állam 5—15 éves adómentességet nyújtana azoknak, akik tógazdaságot létesítenek. Ez egyáltalában nem túlzott kívánság, mert hiszen voltak — és valószínűleg újból elkövetkeznek a szomorú, ráfizetéssel járó évek is, amikor a tógazdák üzemeiket a jobb jövő reményében a ráfizetés ellenére is fenntartották. Amikor tógazdaságainknak rosszul ment (az 1931—1935-ös években), a fogyasztóközönség járt jól, mert olcsó halhoz jutott. Az akkor jelentéktelenre zsugorodott kiviteli lehetőség ellenére elkelt haltermésünk, vagyis belföldi fogyasztásunk fokozódott. A mai idők megint kedveznek a halfogyasztás elterjedésének, így remélhetjük, hogy tógazdaságaink a háború utáni években sem fognak különösebb értékesítési nehézséggel küzdeni. Természetesen tógazdaságaink holdankénti mesterséges hozamát tetemesen fokozhatnók, ha kellő mennyiségű takarmány állna rendelkezésünkre. Most a kát. holdankénti 4 q takarmányra sem számíthatunk, holott 10 q takarmány is feletethető holdanként. Reméljük, hogy közellátásügyi kormányzatunk is meglátja a halnak, mint a háborúban különösen jelentős közélelmezési cikknek jelentőségét, és biztosítani fogja tógazdáink takarmány-szükségletét. Ifi á * ■ O K L E V JíaláMcz ILSŐ MAGYAR ORSZÁGOSI SZAKSAJTÓKIÁLLÍTÁSON, Axi mu m ixi mm,*** sajtok ***** * MA&YA# CSCROAO* 8a«£2*n BRONZÉREMMEL TMHRTTÜK U i, MELYNEK HITELÉül EZT AZ OKUVSiS* KIaDNI RENDELTÜK. i #t »■&***"*« A imi / J&g Lapunk kitüntető oklevele. Fotó: Pietsch. Ha pedig az új tógazdaságoknak nyújtandó többévi adómentesség kívánalma teljesülne, olyan mezőgazdasági beruházásokra kerülhetne a sor (magánvállalkozásokból!), amelyek nemcsak a nemzeti vagyon gyarapodását jelentenék, hanem az annyit emlegetett „fölös vásárlóerő“ egy részét is levezetnék. Manninger G. Adolf az Országos Halászati Egyesület alelnöke, kir. gazdasági főtanácsos. Szaklapunk bronzérmének képe. Fotó: Pietsch.