Magyar Czipész-Ujság, 1901 (11. évfolyam, 1-24. szám)

1901-01-01 / 1. szám

1900. MAGYAR CZIPÉSZ-UJSÁG. nem képes vevőit a viszonyoknak megfelelően kiszol­gálni. És ennek bizony nem a szövetkezet az oka, mert ha az nem volna, akkor azok az ön rendelői, a­kiket ön nem tudott kiszolgálni, elmentek volna a mödlingi, karlsbadi, vagy más e fajta raktárba venni, és az ak­kor kevésbbé bántaná önt. Tessék azért küzdeni, hogy azok a raktárak ne készíthessenek mérték után czipőt de ne bántsa önöket hogy szaktársaik boldogulnak. • Azt is szemére hányják a szövetkezeteknek, hogy kevés munkabért fizetnek munkásaiknak. Hát ez a ki­fogás sem jogosult, mert a szövetkezet folyton foglal­koztatja munkásait és így ha egy hatossal kevesebbet kapnak egy darab munkánál, sokkal jobban van meg­élhetésük biztosítva, mint ott, a­hol heti 3—4 pár után­­­ár szünetel a munka. Nincs szándékomban valamely egyes szövetkeze­tet megvédelmezni, de a szövetkezetet általánosságban elítélni ma, a­midőn a gyárak gomba módra nőnek ki a földből, valóságos öngyilkosságot jelent. Avagy akkor lesz csak jó, ha Magyarországon annyi lesz a czipőgyár, hogy a kisiparos egyáltalán nem tudván többé megélni, mindnyájan a gyárba jutunk munkásoknak ? Persze, akkor hallgatni fogunk és lelki megnyugvással fogjuk nézni, hogy olyan egyének rakják zsebre a hasznot, a kik nem is tudják, milyen fán te­rem a czipészet. Arad, 1900. decz. 25-én. Oláh Jusztin az aradi czipészek termelő szö­vetkezetének v. igazgatója, mint mondák a medvék itt egészen kiveszhettek, mert már hónapok óta nem láttak egyet sem. Falunk mint­egy 2 órányira feküdt a városisától, tehát elhatároztuk, hogy gyalog tesszük meg az utat, mert szép szárazidő volt. Korán reggel, még sötétben indultunk el és úgy 8 óra tájban már ott is voltunk Míg bevásárlásainkat el­végeztük, megebédeltünk és egy kissé megpihentünk, dél lett. Ekkor még elmentünk keresztanyámat meglátogatni, ki szintén e városkában lakott, és ott úgy­ eltöltöttük az időt, hogy már alkonyodni kezdett, mire elindultunk haza felé. Alig hagytuk el a város utolsó házait mö­göttünk, irtózatos hóvihar támadt, ilyen időt még nem értem. A szél úgy sivitott és úgy sirt, hogy ijedtemben a vér is meghűlt bennem Azután a hegy tetejéről olyan hógomolyokat gurított lefelé, hogy­ egy házat is bete­methetett volna. Esdve­­ kértem apámat, hogy for­duljunk vissza, töltsük az éjét keresztanyámnál, de édes­apám kemény székely volt és azt felelte : „Édes lányom én megígértem otthon anyádnak, hogy estére otthon leszünk, nekem a szavamat be kell váltani, mert ő is­mer engem, tudja, hogy vissza nem tarthat semmi sem és ha én nem érnék ma veled haza, megijedne és fel­lármázná a falut, hogy bajunk történt az utón. Imád­kozzál édes lányom mindkettőnkért, hogy szerencsésen túlérjünk a hegyen, ki az erdőből és aztán már­­otthon leszünk.“ „Akkor hát előre Isten nevében“ mondom és sírva fakadtam, de apám előtt nem mertem könnyeimet mutatni, mert megdorgált volna gyávaságomért. Mire az erdőbe értünk teljesen besötétedett. A szél a havat arczunkba csapkodta és hogy el ne veszítsük egymást, apám a kezemet megfogta. Jó ideig botorkáltunk már, nekem egész örökké­valóságnak tetszett, de az erdőből még mindig nem ér­tünk ki. Egyszerre apám rémülten felkiáltott és megállott. „Eltévesztettük az utat, nem tudom hol vagyunk, azt hiszem, az erdőnek ezen részén még nem is jár­tam soha.“ Sírva tördeltem kezeimet, de nem mertem szegény öregnek szemrehányást tenni, hogy miért nem hallga­tott rám, hisz úgyis oly nagyon meg volt ijedve miattam. Már most nem tehettünk egyebet, minthogy egy barlangot, vagy üreget keresni, a­hol meghúzódhassunk és ott majd tüzet gyújtunk és megvárjuk a reggelt. Nagyon fáradt voltam már, de azért tovább men­tünk menhelyet keresni. Soká bolyongtunk össze-vissza, de nem találtunk semmit s én félig aléltan dűltem neki egy fa törzsének. Szegény jó apám, a­ki attól félt, hogy megfagyok, bár ő is fáradt volt már, ölébe kapott s úgy vitt to­vább a hóban, sötétben. „Végre végre­“, hallom apámat kiáltani és kinyitot­tam a szemem. „Isuczám, édes lányom, ébredj, itt embereknek kell lenni, világosságot látok.“ Már nem voltam fáradt, édes apám letett és én kö­rültekinthettem. (Folyt, köv.) is kapta alakja oldalról nézve. Ha a gyakorlati czipészet azt követeli, hogy a láb­beli minden körülmények a láb alakjához alkalmazkodjék, ez természetesen arra is vonatkozik hogy a láb mes­terséges előkészítés következtében állandóan olyan hely­zetbe hozható, a­mely nem egyezik az ő függőleges helyzetével. Ez utóbbi beáll, pl. akkor, a­mikor a lábon olyan czipő van, a­mely alatt sarok van. A láb ezáltal az ő nagyobb hátsó felével, a­mely hosszának 3/4-ét képezi, állandóan a sarok magassága szerint nagyobb vagy kisebb mértékben ferde alakba jut. A láb középcsontok fejei képezik a járásnál a tám­pontot és hátrafelé a saroknál emelkedik a láb. Hogy azonban a lábnak ehhez a tartós helyzetének megfelelő lábbelire szert tehessünk, szükséges, hogy a kapta is ennek az állásnak megfelelő alakot kapjon. A kapta hátsó s/4 részének ezt a viszonyát, a­melynél a szerint magasabb, vagy alacsonyabb sarok szükségeltetik, álta­lánosságban „állás" szóval jelezzük. Hogy a kapta állása a tervbevett sarokmagassággal lehetőleg pontosan megegyezzék, azért szükséges, mert a­mely felsőrész nem erre való tekintettel szabatik, a kaptára nem fog illeni és egy szabályellenes czipő fog készülni. A mondottakból következik, hogy minden tetszés szerinti kaptára — ha különben egyébb részeiben az alak és méret viszonyok megfelelők volnának — nem készíthetünk megfelelő czipőt, hanem, hogy egy bizo­nyos sarokmagassághoz ezzel a magassággal egybe­hangzó állású, vagy legalább azt megközelítő van szük­­­ségünk. Továbbá, ha a járásn­­ a lábnak ivalaku működése a saroktól előre a bütyök felé annyira jutott, hogy a­­ földről felemelkedjék, akkor a lábtalp hátsó s/4 része, 3

Next