Magyar Czipész-Ujság, 1901 (11. évfolyam, 1-24. szám)
1901-01-01 / 1. szám
1900. MAGYAR CZIPÉSZ-UJSÁG. nem képes vevőit a viszonyoknak megfelelően kiszolgálni. És ennek bizony nem a szövetkezet az oka, mert ha az nem volna, akkor azok az ön rendelői, akiket ön nem tudott kiszolgálni, elmentek volna a mödlingi, karlsbadi, vagy más e fajta raktárba venni, és az akkor kevésbbé bántaná önt. Tessék azért küzdeni, hogy azok a raktárak ne készíthessenek mérték után czipőt de ne bántsa önöket hogy szaktársaik boldogulnak. • Azt is szemére hányják a szövetkezeteknek, hogy kevés munkabért fizetnek munkásaiknak. Hát ez a kifogás sem jogosult, mert a szövetkezet folyton foglalkoztatja munkásait és így ha egy hatossal kevesebbet kapnak egy darab munkánál, sokkal jobban van megélhetésük biztosítva, mint ott, ahol heti 3—4 pár utánár szünetel a munka. Nincs szándékomban valamely egyes szövetkezetet megvédelmezni, de a szövetkezetet általánosságban elítélni ma, amidőn a gyárak gomba módra nőnek ki a földből, valóságos öngyilkosságot jelent. Avagy akkor lesz csak jó, ha Magyarországon annyi lesz a czipőgyár, hogy a kisiparos egyáltalán nem tudván többé megélni, mindnyájan a gyárba jutunk munkásoknak ? Persze, akkor hallgatni fogunk és lelki megnyugvással fogjuk nézni, hogy olyan egyének rakják zsebre a hasznot, a kik nem is tudják, milyen fán terem a czipészet. Arad, 1900. decz. 25-én. Oláh Jusztin az aradi czipészek termelő szövetkezetének v. igazgatója, mint mondák a medvék itt egészen kiveszhettek, mert már hónapok óta nem láttak egyet sem. Falunk mintegy 2 órányira feküdt a városisától, tehát elhatároztuk, hogy gyalog tesszük meg az utat, mert szép szárazidő volt. Korán reggel, még sötétben indultunk el és úgy 8 óra tájban már ott is voltunk Míg bevásárlásainkat elvégeztük, megebédeltünk és egy kissé megpihentünk, dél lett. Ekkor még elmentünk keresztanyámat meglátogatni, ki szintén e városkában lakott, és ott úgy eltöltöttük az időt, hogy már alkonyodni kezdett, mire elindultunk haza felé. Alig hagytuk el a város utolsó házait mögöttünk, irtózatos hóvihar támadt, ilyen időt még nem értem. A szél úgy sivitott és úgy sirt, hogy ijedtemben a vér is meghűlt bennem Azután a hegy tetejéről olyan hógomolyokat gurított lefelé, hogy egy házat is betemethetett volna. Esdve kértem apámat, hogy forduljunk vissza, töltsük az éjét keresztanyámnál, de édesapám kemény székely volt és azt felelte : „Édes lányom én megígértem otthon anyádnak, hogy estére otthon leszünk, nekem a szavamat be kell váltani, mert ő ismer engem, tudja, hogy vissza nem tarthat semmi sem és ha én nem érnék ma veled haza, megijedne és fellármázná a falut, hogy bajunk történt az utón. Imádkozzál édes lányom mindkettőnkért, hogy szerencsésen túlérjünk a hegyen, ki az erdőből és aztán márotthon leszünk.“ „Akkor hát előre Isten nevében“ mondom és sírva fakadtam, de apám előtt nem mertem könnyeimet mutatni, mert megdorgált volna gyávaságomért. Mire az erdőbe értünk teljesen besötétedett. A szél a havat arczunkba csapkodta és hogy el ne veszítsük egymást, apám a kezemet megfogta. Jó ideig botorkáltunk már, nekem egész örökkévalóságnak tetszett, de az erdőből még mindig nem értünk ki. Egyszerre apám rémülten felkiáltott és megállott. „Eltévesztettük az utat, nem tudom hol vagyunk, azt hiszem, az erdőnek ezen részén még nem is jártam soha.“ Sírva tördeltem kezeimet, de nem mertem szegény öregnek szemrehányást tenni, hogy miért nem hallgatott rám, hisz úgyis oly nagyon meg volt ijedve miattam. Már most nem tehettünk egyebet, minthogy egy barlangot, vagy üreget keresni, ahol meghúzódhassunk és ott majd tüzet gyújtunk és megvárjuk a reggelt. Nagyon fáradt voltam már, de azért tovább mentünk menhelyet keresni. Soká bolyongtunk össze-vissza, de nem találtunk semmit s én félig aléltan dűltem neki egy fa törzsének. Szegény jó apám, aki attól félt, hogy megfagyok, bár ő is fáradt volt már, ölébe kapott s úgy vitt tovább a hóban, sötétben. „Végre végre“, hallom apámat kiáltani és kinyitottam a szemem. „Isuczám, édes lányom, ébredj, itt embereknek kell lenni, világosságot látok.“ Már nem voltam fáradt, édes apám letett és én körültekinthettem. (Folyt, köv.) is kapta alakja oldalról nézve. Ha a gyakorlati czipészet azt követeli, hogy a lábbeli minden körülmények a láb alakjához alkalmazkodjék, ez természetesen arra is vonatkozik hogy a láb mesterséges előkészítés következtében állandóan olyan helyzetbe hozható, amely nem egyezik az ő függőleges helyzetével. Ez utóbbi beáll, pl. akkor, amikor a lábon olyan czipő van, amely alatt sarok van. A láb ezáltal az ő nagyobb hátsó felével, amely hosszának 3/4-ét képezi, állandóan a sarok magassága szerint nagyobb vagy kisebb mértékben ferde alakba jut. A láb középcsontok fejei képezik a járásnál a támpontot és hátrafelé a saroknál emelkedik a láb. Hogy azonban a lábnak ehhez a tartós helyzetének megfelelő lábbelire szert tehessünk, szükséges, hogy a kapta is ennek az állásnak megfelelő alakot kapjon. A kapta hátsó s/4 részének ezt a viszonyát, amelynél a szerint magasabb, vagy alacsonyabb sarok szükségeltetik, általánosságban „állás" szóval jelezzük. Hogy a kapta állása a tervbevett sarokmagassággal lehetőleg pontosan megegyezzék, azért szükséges, mert amely felsőrész nem erre való tekintettel szabatik, a kaptára nem fog illeni és egy szabályellenes czipő fog készülni. A mondottakból következik, hogy minden tetszés szerinti kaptára — ha különben egyébb részeiben az alak és méret viszonyok megfelelők volnának — nem készíthetünk megfelelő czipőt, hanem, hogy egy bizonyos sarokmagassághoz ezzel a magassággal egybehangzó állású, vagy legalább azt megközelítő van szükségünk. Továbbá, ha a járásn a lábnak ivalaku működése a saroktól előre a bütyök felé annyira jutott, hogy a földről felemelkedjék, akkor a lábtalp hátsó s/4 része, 3