Magyar kalapos ujság, 1938 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1938-01-01 / 1. szám
A MAGYAR KALAPOS ÚJSÁG bérmegoszlás“ című ismeretes tanulmányának adatait soroljuk fel. Fellner adatai szerint, bár a kisipar 561 millió pengőre tehető adóalapja csak 11 százaléka a 4,9 milliárd pengőre becsült nemzeti adóalapnak, mégis a közterhekből a kézművesiparosság adóalapja után 26 százalékot visel, ugyanakkor a gyáripart 16 százalék terheli, bár adóalapja a kisipar 11 százalékával szemben 16 százalék. Még nagyobb az aránytalanság — szintén Fellner frigyes adatai alapján — a mezőgazdaságnál, amely mindössze 15,5 százalékát viseli az össztehernek, bár adóalapja az ország adóalapjának 52 százaléka. Saját adóalapjához igazodva tehát a kisipar lényegesen nagyobb százalékot visel a közterhekből, mint a gyáripar vagy a mezőgazdaság. Az előzőekben előadottakból világosan látszik, hogy a kisegzisztenciákból álló kisipari társadalom nemcsak a termelésben elfoglalt értékes szerepénél és nemcsak munkaerőket foglalkoztató és kenyéradó jelentőségénél, hanem közteherviselő képességénél fogva is megérdemli, hogy a törvényhozás az ő ügyeit ugyanolyan figyelemmel, szeretettel és megértéssel kezelje, mint azt más termelési ágak kérdéseivel teszi. A kézművesiparosság sokirányú és igen értékes munkaköre mellett mégis a mai gazdasági viszonyok között igen nehéz és küzdelmes életet él. A kisiparosok frontján a panaszok egész tömegével találkozunk, melyeknek orvoslására az ipari érdekképviseletek a legnagyobb erőfeszítéssel igyekeznek. Megnyugtatókig hat, hogy az iparügyi miniszter úr részéről sok megértéssel és jóakarattal találkozunk. Történtek már eddig is figyelemreméltó intézkedések a panaszok orvoslására, a kisipar problémáinak gyökeres megoldása azonban még a jövő feladatai közé tartozk. A magyar kézművesiparosság a múltban mindig becsületes és tisztességes foglalkozás volt. A szorgalmas kézművesiparos mindig jó megélhetést tudott magának teremteni, sőt vagyont is tudott gyűjteni. Így volt ez évszázadokon keresztül, amíg meg nem jelent a gazdasági életben a gép és ennek nyomán a nagyobb tőkekoncentráció. A kézművesipari úgy érezte, mintha elvesztette volna gazdasági létjogosultságát. Az ipari termelés súlya átterelődött a gyárakra, melyek kereskedelmi szervezettségük folytán is maguk alá gyűrték a kézművesipari üzemeket. Sok komoly közgazdász volt már azon a véleményen, hogy ennek a folyamatnak során a kézművesipar is elvész, nincs többé jelentősége. Van-e tehát létjogosultsága a kézművesiparnak, van-e rá szükség? Az előbb elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy mind társadalmi, mind nemzeti szempontból van létjogosultsága. A kézművesiparnak megvan és mindig meglesz a létjogosultsága, ha egyes területeken a gyáripar gépi termelésének előnyt is kell adni, mindig nyúlnak olyan területek, melyek megbecsülendő megélhetést nyújtanak az iparosságnak. Ha az iparüzem oly méretet ölt, hogy elvesz az áttekintés akkor gyakran elvesz a tőkes termelés koncentrációjában rejlő erő is. A közép és kisüzemekben, ha közvetlen kapcsolat van a vezető és alkalmazott között, különösen ha az alkalmazottnak oka van arra, hogy szívvel-lélekkel segítőtársa legyen a mesternek, sokkal nagyobb motorikus erő van az üzem prosperitása érdekében, mint a könnyen át nem tekinthető nagy gyári üzemben, ahol gépiesen folyik a munka. Ha azokat a problémákat nézzük, ameyek ma a kézművesipari társadalmat foglalkoztatják és keressük az eszközöket, melyekkel ezek a problémák legjobban megvalósíthatók, elsősorban a szervezeti kérdésekre kell rámutatnunk. A kézműves társadalomnak, a legkisebb községben működő iparosnak is, valamely életképes iparterstülethez tartózónak kell lenni, amely megvédi és a céhektől átveszi lajzt a feladatot is, hogy emelje az iparosság erkölcsi színvonalát és visszaszerezze számára azt a megbecsülést, melyben a múltban részesült. Az iparosság s szellemi színvonalának emelése csak az ipartestületeken keresztül oldható meg, mert amikor azt látjuk, hogy az iparosságnak alig 10 százaléka tett érettségit, akkor még nagyon sok ,ai tennivaló. Az iparosság azért iskoláztatja ma gyermekeit, hogy tanulult szakemberek legyenek, mert ha így lesz, másszínvonalon fog állani a magyar kézművesiparosság és sokkal biztosabb és nyugodtabb lesz anyagi léte is. Az értelmiszínvonal emelését célozzák a továbbképző tanfolyamok, az ipari szakkönyvtárak örvendetes elterjedése, a mestervizsga bevezetése. Itt mindjárt meg kell állapítani annak a vádnak helytelenségét, mely az ipartestületek ellen irányul, hogy a mestervizsgát az ipari zártszám elérése érdekében használják fel. Viszont kétségtelenül egyetemes érdeke nemzetgazdaságunknak, hogy az utánuk következő nemzedéktől több tudást és felkészültséget kívánjunk. Amikor a munkabér és munkaidő rendezésének kérdésével foglalkozott a kormány, sok kifogás hangzott el elsősorban a kézművesipari társadalom részéről olyan értelemben, hogy ennek terhét elsősorban ez a társadalmi réteg viseli. Ez többé-kevésbbé így is van, de csak így lehet eredményesen küzdeni a kontárokkal és árrombolókkal szemben és a kézművesiparnak csak úgy tudunk megbecsülést szerezni, ezt a pályát csak úgy tudjuk vonzóbbá tenni, hlát lehetővé tesszük és biztosítjuk a kézművesiparban is azokat a jóléti intézményeket, amelyeket a gyáripar már széles vonalon bevezetett. Az iparosság gazdasági problémái közüli talán legfontosabb az árrombolás kérdése, amely ma már odafajult, hogy az iparosság minden kereset nélkül vállalkozik, a pusztulásba rohan és nemcsak önmagát pusztítja, hanem az egész ipart is, mert nemcsak az árromboló által végzett munka jelent kárt, hanem az a munka is, — melyet dacára az árrombolásnak — nem ő kapott meg, de az általa lerontott árakat volt kénytelen a másik szállító is vállalni. Az egyik legutóóbb kiadott rendelet: hathatós eszköz az iparosság kezében az árrombolás leküzdésére. Az árromboló mindenképpen közérdekellenes ténykedést folytat, tehát ezért a kormány elhatározta, hogy megkísérli az árrombolók elleni küzdelmet. De csak igazolt és bizonyítható eseteket hozzanak a bizottságok elé és akkor meg is lesz ennek a rendelkezésnek a foganata.