Magyar Vaskereskedő, 1914. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1914-07-05 / 27. szám

A Magyar Vaskereskedő­ sek és kisiparosok kapkodtak egy darabig fühöz-fához, amíg a családi kölcsönökből futotta, aztán jöttek a fizetésképtelenségek és csődök. Nagyon sok érdemes vaskereskedőnek nem kel­lett volna önállóságát elveszítenie, ha a nagybankok a koc­kázat legelső fuvallatára meg nem vonták volna a kis- és középbankoktól a kölcsönöket. De ez sem volt elég. A pénzhiány tulajdonképpen megszűnt, a közön­ség bizalma visszatért s különösen a nagybankokban újra szaporodtak a betétek. Mindenki joggal hihette, hogy a hosszú böjt után a nagybankok újra segítsé­gére sietnek az­­ iparnak és a kereskedelemnek azzal, hogy az általuk életre keltett s az iparral, kereskede­lemmel összeköttetésben álló kis pénzintézeteket támo­gatni fogják. Ehelyett a nagybankok az állami kölcsö­nöket finanszírozták, száz és száz milliókat adtak az államoknak, de veszni hagyták a kis- és középbankokat. Igaz, hogy ezek a kis intézetek hazárd üzletekbe is belementek s a legtöbbnek vezetőit magával ragadta a könnyű vagyonszerzés vágya, így sodorta válságba néhány kis- és középbankot a pénzbő időkben ki­tünően jövedelmező telekspekuláczió és parczellázás. Az állam kötelessége azonban, hogy törvénynyel határolja a pénzintézeti tevékenységet s a közérdeket megóvja, a kis- és középbankok pusztulását azonban nem lehet a túltermeléssel magyarázni s megérthetővé tenni. Akármilyen hibák is voltak a kis- és középban­kok vezetésében, annyi bizonyos, hogy a kisvaskeres­kedővel ezek álltak szóba s ezekben a nehéz időkben a kisvaskereskedők például teljesen tanácstalanul áll­nak, honnét szerezzenek néhány korona kölcsönt, ha erre szükségük van, mert azok a bankok, amelyek adtak, sorra buktak, amelyek élnek s különösen a nagybankok szóba se állnak a kisvaskereskedővel. Az Osztrák-Magyar bank kötelessége, amelyik hatalmi súlyával a nagybankok pénzügyi szellemét is irányíthatja, hogy a kiskereskedők és kisiparosok köl­csön szükségletén segítsen. Ha ma nincsenek bankok, amelyek ennek eleget tudnának s akarnának­ tenni, teremteni kell ilyeneket. Az ország s a dolgozó polgár­ság, a kisvaskereskedők élete meg nem állhat, mert a pénzügyi hatalmasságok becsukták a szemüket s be­dugták a fülüket. 1914. A vaskartelek új programmja. A német vasipari kartelek megújítása iránt meg­kezdett tárgyalásokról ellenmondó hírek érkeznek: teg­nap kedvezőknek mondták a kilátásokat, ma nagy nehézségek merülnek fel, holnap ismét javul a helyzet. Ez a hullámzás érthető, mert ha egyrészről ma égető szükség van a kartelekre, viszont másrészről nagy ér­dekek forognak koczkán és az érdekelteknek nagyon meg kell fontolniok, hogy a pillanatnyi előny kedvéért nem-e hoznak túl nagy áldozatot. És feszült érdeklődéssel várják a tárgyalások me­netét és kimenetelét a kereskedők és a vasfogyasztók, mert tudják, hogy a kartelek megújítása messzemenő következményekkel járna. Ezekről a lehetséges követelményekről meglehe­tős tiszta képet nyújt az a programm, melyet Eich kereskedelmi tanácsos, a Mannesmann-csőgyárak vezér­­igazgatója terjesztett az alkudozó felek elé és mely az egész német vasiparnak egységes szervezetet akar biztosítani És ez a szervezet sokkal szilárdabb jellegű volna, mint amilyet a német Aczélműkötelék szervezői szem előtt tartottak, amikor a karteleszme diadalról diadalra haladt. Eich kereskedelmi tanácsos az ökröt a szarvánál fogja meg, a döntő jelentőségű kvóta­kérdést akarja tisztázni, mert jól tudja, hogy ezen a kérdésen leg­könnyebben hiúsulhatnak meg a tárgyalások. Az egyes nagyvállalatok, amelyek igen nagyszabású új telepeket létesítettek, olyan arányú kvótákat igényelnek, hogy ezek megadása esetén 10—40%-kal többet gyárthat­nának, mint eddig. Ezzel szemben a régi gyárak mit­­sem akarnak engedni az eddigi kvótáikból. Az új tele­pek tehát azzal fenyegetődznek, hogy alákínálják a régi telepeket és kierőszakolják maguknak a foglalkoztatást, amelyet a régiek nem akarnak nekik átengedni. A Mannesmann-csoport vezérigazgatója most egy­aránt ki akarja elégíteni a régi és az új telepeket. Két­féle kvótát akar megkülönböztetni. A birtokkvótát (Besitzquote) úgy állapítanák meg, hogy alapul vennék az összes aczélgyártmányokból eddig elért forgalmat (beleértve a hozzávásárolt félgyártmányokat, de levonva a vásárolt B. gyártmányokból való forgalmat). Ezen­ ♦ Gróf Csáky László ♦ Prabfalvi Vas- és Aczélgyár­ Részvénytársaság Budapesti IX., Csillag­ utcza 4. Gyárt­ó kőmegmunkáló szerszámokat öntött arzélból, mint p. o. malom-! kőbánya-! kőszénbánya-! kőfaragó-! vasúti szerszámokat stb. i. Kész kőzetfúrókat bármely rendszerű fúrógépekhez. Kovács- és lakatos-szerszámok. — Különleges szerszámok rajzok vagy minták alapján.

Next