Molnárok Lapja, 1922 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1922-06-24 / 25. szám

338 szág valaha is meg tudott volna emészteni. A kor­mány végül mégis engedett, de nem egészen. De nemcsak itt volt ilyen a helyzet. A háború alatt részben a kormányintézkedések, részben a termelés előnyös volta következtében állatállományunk nagy mér­tékben felszaporodott annyira, hogy annyi volt az állat Csonka-Magyarországon, hogy valaha az egész Magyar­­országon sem volt annyi. Ennek természetes folyománya az volt, hogy a külföld felkeresett és megvette drága pénzen állatainkat. A budapesti piac­ felhajtása heten­ként 10—12 000 marha volt, ebből az állam, illetve Magyarország kapott 6 —700 millió bevételt. Egyszerre minden átmeneti intézkedés nélkül betiltották a kivitelt. Ez őrült kár lett az államnak, elmaradt haszna miatt. Hiszen Budapest volt Európában a legnagyobb állat­­piacz, akkor volt a felhajtás 10—12.000, ma 5—600 drb. A kormány ezzel azt akarta, hogy a hús olcsóbb legyen, hát olcsóbb lett? kérdezem. Drágább lett ! Én azt tartom, 1200 marhából könnyebb választani, mint 600 drb-ból. Azt hitték, hogy az ántántot félre tudják vezetni azzal, hogy nem viszünk ki több marhát. Bocsánatot kérek, az antánt jobban van informálva afelől, hogy X vagy Y az istállójában hány marha van, mint az igen tiszteletreméltó kormány. Az egyik czélt sem érte el, azt azonban elérte, hogy ott, ahol a magyar piac­on 6-700 millió koronáért vásárolt a külföld, azt most nem teszi meg, így a valutánk leromlik, le is romlott, a leromlással pedig együtt jár a drágaság. Az volt a baj, hogy nem volt egyöntetűség a kormány közgazdasági politikájában, hogy úgy mondjam, ötletszerűen intézkedtek, hangu­latok szerint. Eszébe jutott valakinek valami, vagy itt egy igen tiszteletreméltó újságíró egy kis czikket, másnap a kormány már nagyfon­­tosságú elhatározásra szánta el magát, így — engedelmet kérek — nem lehet kormányozni. Passzív kereskedelmi mérlegünk az alapja rossz gazdasági helyzetünknek, ameddig kereskedelmi mérlegünk passzív, addig a pénzünk nem javul. Tehát amit a belső érdekek sérelme nélkül ki­vihetünk, azt vigyük is ki. Az volt a baj, hogy sohasem a betegséget, hanem a tüneteket próbál­ták gyógyítani. Ha valakinek csak mindig a lázát akarják leszállítani, de a betegséget magát nem gyógyítják, akkor a beteg nem gyógyul meg soha. Én remélem, hogy a kormány át­alakulásával és a helyzet tisztázódásával az állapot ezen a téren javulni fog. Vádolják a gazdát és a molnárt, hogy milyen drága a búza és a liszt. Hát én kérdezek min­denkit, mondja meg nekem azt, mikor kérdez­ték meg a gazdát vagy a molnárt, mennyibe kerüljön a búza, meg a liszt. Ez nemzetközi dolog, az ármegállapításhoz se a gazdának, se nekünk molnároknak semmi néven nevezendő szavunk nincsen. A nagyközönséget félrevezetik, hogy a drágaság azért van, m­ert a búza drága, hát megkérdezték a gazdát, mikor a búza 6 fo­rint volt és neki kézbe került, hogy elég-e ez? Nem kérdezték bizony! Általános közgazdasági törvény ez, mely alól senki ki nem vonhatja magát, ennek alá van vetve a gazda is, a mol­nár is és se az egyik, se a másik nem hatá­rozza meg a liszt árát. Szidták azután a malmokat, hogy 15°/6 ért őrölnek. Hát tudjuk nagyon jól, hogy ez nem a mi vágyunk volt, hanem a kormány éppen az őrlési adótörvényben mondta ezt ki. Mi tökéle­tesen megelégszünk a régi 10% vámmal, míg tulajdonképpen 5­0/0-ra nézve az államnak adó­szedői voltunk. Erre nézve azt mondom, hogy szívesen gazdálkodom, mint gazda, szívesen őrölök, mint molnár, de arra én nem vagyok hivatva, hogy kormányfunkc­iókat végezzek. Én mint molnár jelenleg tulajdonképpen rekvirálom az őrlési adót és az államnak vagyok alkal­mazottja. Hogy azután az állam miként hono­rálja ezt, nem akarom kritizálni. Annyi bizo­nyos, hogy mi azzal a kényszerhelyzetben adott kontingenssel és az időközben horribilisan, vá­rakozáson felül felment búzaárak következtében az államnak több mint kétmilliárd tiszta hasz­not hajtottunk. Én tényeket konstatálok és el­várom a kormányhatóságtól, hogy honorálni fogja ebben a nehéz esztendőben azt, hogy a malmok ilyen óriási hasznot adtak a köznek — igen sok malom a saját kárára, — hogy a jövőben ezt nekünk erkölcsileg javunkra írja, s hogy nem fog tőlünk többé olyat követelni, ami tulajdonképen nem ránk tartozik. Ebben a reményben zárom szavaimat és bocsánatot kérek, ha egyes uraknak azzal a kis közgazdasági kép­pel, amit én nem tartottam itt feleslegesnek előadni, idejüket raboltam. Ezzel az ülést megnyitom és átadom a szót Bárczay társelnök úrnak. (Éljenzés és taps.) * Dr. Bárczay Gábor : Az elnöki megnyitó sza­vakhoz volna hozzáfűzni valóm. Hogy a kon­­tingentálás miként sikerült, azt mindannyian tud­juk, az elnök úr már elmondta és vázolta nagy­jából, én azonban konstatálom azt, hogy akkor, amikor a kormánynak annak idején azt a pro­­pozíc­iót tettük, hogy kontingentálunk, akkor segítettünk rajta, mert ha a kontingentálás meg nem történik, az eredmény a közhatóság szem­pontjából rosszabb lett volna. Tehát igenis, a kontingentálás sikerült. Én merem állítani, hogy bár nagyon sok baj és vesződség volt vele, hi­szen természetes, hogy tökéletesen és igazsá­gosan minden egyes egyénre­ nézve nem lehe­tett végrehajtani, mégis nagyjából és egészében jobban megfelelt a czélnak, a közellátás szem­pontjából, mint az eddigi rendszer. Ezzel leszö­gezem viszont azt, hogy a mi részünkre sajnos még nagyobb áldozatokat jelentett, mert akkor, mikor a kontingentálást elfogadtuk, még min­­­dig abban a friszemben voltunk, hogy az a mennyiség, amelyet a vámmalmok őrölni fog­nak, kb. az lesz, ami az elmúlt évben volt. Ez a csalódás nekünk nagyon sokba került. Azon­ban nem hibáztathatunk érte senkit, azokat sem, akik proponálták, azokat sem, akik elfo­gadták. Ebben a reményben írtunk alá a kezes­ségi okiratnak, azonban nagyon jól tudjuk, hogy a várt mennyiség igen megcsappant. A vezető­ségnek van egy bizonyos mentsége és ez az, hogy olyan adótörvény hatálya alá helyeztet­tünk volna, amely ennél a helyzetnél még rosz­­szab, tehát két rossz közül a kisebbet kellett választani. A kormány mindig azzal felel és ma is — úgy tudom — az az álláspont, hogy bár beismeri, hogy a lisztellátás terén igenis a mai intézkedések rendszere nem megfelelő, hogy az őrlési adótörvény egyenesen rossz és igaz­ságtalan, (ezt maga a szakbizottság megállapí­totta a közélelmezési tanácsban), de mert job­bat nem tudnak, marad minden a régiben. Én belátom azt és erről a helyről nem egyszer han­goztattam évek óta, hogy igenis ebben az or­szágban mindenkinek, úgy a háborúban, mint a háborút követő időkben és ma is minden áldozatra készen kell lenni a hazáért, a közért. Ezeket az áldozatokat a molnárság meghozta. Ma már a háború elmúlt, az azt követő felfordu­lás után is évek múltak el s ma már bizonyos mértékben a konszolidác­ió útján vagyunk. Lát­juk azt, hogy semmiféle téren ilyen megszorí­tások nincsenek, bár a kormánynak a kivételes hatalomról szóló törvény még mindig rendel­kezésére áll, de ezt nem gyakorolja, rövidesen le is jár, csak a molnárság az, amely még min­dig a kivételes rendelkezések hatálya alatt áll. Nagyon sokszor halljuk, hozzáteszem, jogosan azt a panaszt az őröltető­­közönség részéről, hogy „miért panaszkodik az a molnár, hiszen 18%-ot vesz ki minden mázsa terményből!“ Ez tényleg megfelel a valóságnak, de elfelejti az ország közönsége, hogy ezt a 18%-ot nemn mi szedjük, hanem a kormány szedeti velünk kivételes hatalmánál fogva. A molnár a mai átalakulások folytán és amiatt, hogy annak ide­jén jóhiszeműen fix 600 korona árt fogadtunk el, nem 18%-ért, hanem csak 3°/o-ért őröl. Előrebocsátottam, egyáltalán semmiféle áldozat­tól vagy teherviseléstől vissza nem riadunk, azok alól magunkat nem akarjuk kivonni, de azt igenis leszögezzük, hogy mi molnárok, en­nek az országnak legjelentősebb és legfonto­sabb iparága igenis azt az áldozatot meghoz­zuk, amit más ebben az országban meghoz, talán valamivel többet is, de hogy a közellátás­nak minden terhét, amely a múltban számszerű­leg kimutathatóan több milliárdra rúgott, to­vábbra is mi viseljük, erre hajlandóak nem va­gyunk. (Taps.) Mindezek alapján — azt hiszem — mind­­annyiunk véleményét fejezem ki, amikor azt mondom, hogy mi igenis a 18 százalékot tovább szedni nem óhajtjuk és nem vagyunk hajlandók és amennyiben a kormány ezt az intézkedést továbbra is fenntartaná, ennek minden ódiumát és a teljes felelősséget viselje ő, mert mi a 18 fál­ból úgysem kapunk, csak csekély részt, mégis minket szidnak, mi vagyunk tulajdonképen a bűnbakok és bűnösök. A valóság pedig az, hogy ma az ország molnársága szívesen haj­landó 10°/v­ért őrölni úgy, mint régen és a maga részéről azon közterhekben, amelyek a közellátásból erednek, arányosan minden más állampolgárhoz vagy foglalkozási ághoz képest részét kivenni. (ügy van!) Az ellátatlanok száma a legfontosabb kérdés, ettől függ, hogy mi lesz a szükséglet. Nagyon jól látjuk , a kormánynak az az intenc­iója, hogy évről-évre lejebb szállítja az ellátatlanok szá­mát. Természetes is az, hogy átmenet kell, enélkül nem lehet ezt a dolgot helyesen elin­tézni. Én azonban úgy látom a dolgot, hogy Magyarországon ellátatlanok — olyan értelem­ben, mint azelőtt voltak — ma már nincsenek. Magyarországon igenis vannak szegény em­berek, akiknek nincsen betevő falatjuk, ezekről gondoskodni kell és úgy az állam, mint a tár­sadalom s minden molnár szívesen is áll azok rendelkezésére. Az ellátatlanok legfőbb kate­góriája a fix fizetésnek, a közhivatalnokok. Ezek­nek ellátásáról természetesen az államnak kell elsősorban gondoskodnia. Azonban méltóztassa­­nak megengedni, nem én mondom azt, hanem az illető érdekeltség is kijelentette, nem egy ízben, nem egy ankéten, hogy a természetbeni ellátást maguk sem tartják megfelelő módnak, mert maguk is látják, hogy az államnak ez a rendszer nagyon sokba kerül és az eredmény az, hogy mégis rossz és kevés lisztet kapnak. Másrészt az ellenőrzés sem lehet tökéletes ezen a téren, aminthogy tökéletes ellenőrzés egy­általában nincs, ennek folytán nagyon sok visszaélés volt és az olcsó lisztből, amely a mi áldozatunk árán a kormány vagy hatóság kezébe jutott, igen sok eltűnt és olyan helyre került, ahova nem szabad lett volna kerülnie. Én tehát még egyszer hangsúlyozom, hogy a teljes szabadságot követeljük. (Éljenzés.) Azt jelenti ez, hogy nekünk éppen annyi jogunk van élni és dolgozni ebben az ország­ban, mint bárki másnak. Nem tudom belátni azt, hogyan lehetne helyes, hogy más iparághoz tartozó munkásnak nem állapítják meg hatósági rendelettel a munkadíját, a molnárnak pedig elébe írják a munkadíját. Én ez ellen a felfogás ellen mindig harc­oltam, hogy nem szabad a mi keresményünket úgy beállítani, mint őrlési díjat. Mi nem ezt akartuk, mi 10 °­0 vámért akarunk dolgozni, őrlési díj kiszámításába nem megyünk bele, mert minden iparágnak, minden előállításnak az összege függ attól, hogy mi az ára annak a produktumnak, az az ára, amely a forgalomban magától előáll. Ha szabad for­galom lesz a­ malmoknak is, merem állítani és ezért erkölcsi felelősséget is vállalhatunk, hogy szabad forgalom mellett Magyarorszá­gon a liszt olcsóbbodni fog. Minden meg­kötöttség az ellenkezőt szokta elérni, mert tág teret nyit a visszaéléseknek és panamázásoknak. Az a felfogás, hogy kiszámítják nekünk, mi az üzemköltségünk és olyasmik, amik óráról-órára változnak s akkor azt mondják, hogy: neked molnárnak elég ennyi és ennyi, az én felfogásom MOLNÁROK LAPJA Budapest, 1922. junius 24. MALOMÉro KREISLER JENŐ malomépitő és berendező vállalata Iroda, raktár és műhely: Budapest, VI., Váczi­ út 69. szám. (Hungária-új sarok). Telefon: 128-99. Raktárról szállít, bármilyen malomgépet.

Next