Műszaki Élet, 1963. július-december (18. évfolyam, 14-26. szám)
1963-07-04 / 14. szám
HÁLOM MIRNÖK Az ország figyelme — nagyon helyesen — mind fokozottabb mértékben a mezőgazdaság felé fordul. A figyelem, az érdeklődés tehát megvan. Annál több baj van az ilyen irányú „lehetőségekkel”. Az elmúlt esztendőkben ugyanis „sikerült” számos olyan rendelkezést a világra hozni, amelyeknek hatása szinte lehetetlenné teszi, hogy tervező mérnökök, kutatók hasznosnak ígérkező újításaikat, elképzeléseiket a mezőgazdaságban meghonosítsák. Aggódva nyúlunk ehhez a mezőgazdasági „dzsungelhez”. Sem időnk, sem kedvünk nincs ahhoz hogy minden ilyen irányú rendelkezést áttanulmányozzunk. Egyetlen példát vetítünk magunk elé, és ezen keresztül igyekszünk az illetékese- Egy „túl jól Eddig rendben is lett volna minden, ha... ha az újítás nem sikerült volna várakozáson felül. Mert mit tesz isten, azaz a tv, a rádió és a sajtó? Elviszi a hírét a csodálatos növényháznak, túl Eger, túl Heves megye határán. És itt kezdődnek a problémák. Mert a mérnökök, ha mindenki szemet huny, akkor saját megyéjükben még csak csak építkezhetnek. De más megye területén, más tsz-nél ezt az újítást már nem valósíthatják meg, mivel csak típustervek szerint szabad építkezni, illetve csak ilyen tervekhez kaphatnak a mezőgazdasági egységek bankhitelt. Már GONDJA E két jobb belátásra bírni. Nézzük a példát: Lemperger József és Bayer József gépészmérnökök — mindketten az Elger Tsz Beruházási Iroda dolgozóia, Angyalosi Zoltánnal, a Nagykanizsai Földgázüzem igazgatójával figyelemre méltó újítást dolgoztak ki. Az újítás címe: „Földgázfűtésű légkaloriferes új szerkezeti megoldású növényház (üvegház)". Megvolt a cím, megvolt az elgondolás, amit tettek követtek. A három újító az egri Dobó István, a Rákóczi és a Nagy József termelőszövetkezetekkel együttműködve az elképzelést meg is valósították. Tehát a légkaloriferes növényház testet öltött, s alkotóik, valamint a tsz dolgozóinak nagy örömére bőségesen beváltotta a hozzáfűzött reményeket, sikerült" újítás pedig tsz legyen a talpán, amelyik bankhitel nélkül hozzákezd egy építkezéshez. A tsz-parasztok messze földről vándorolnak Egerbe, hogy megnézzék ezt a különleges, gazdaságos, nagy termelékenységet biztosító növényházat. Azt mondják, hogy ezt a megoldást gyorsan és országosan el kellene terjeszteni. Hasonlóképpen vélekedik a három mérnök is. Tehát igazuk van a tszparasztoknak, igazuk van a mérnököknek, és mégis... A kaloriferes növényház nem lépheti át semmiképp, bármilyen hevesen is kérik Heves megye határát. Hol az akadály? Nincs végrehajtási utasítás Vegyük sorra a kérdéseket. Talán mindjárt azzal kezdeném, hogy annak idején, amikor megjelent az újítókra és feltalálókra vonatkozó rendelkezés, akkor a Földművelésügyi Minisztérium „elfelejtette” a rendelet végrehajtási utasítását a tsz-ek számára is kidolgozni, így most ezen a téren a legnagyobb bizonytalanság uralkodik. Ebből adódnak a problémák, innen a három mérnök gondja. Mert: nem tudjuk hogy a tsz-ek köthetnek-e újítási kísérleti, megvalósítási szerződést kívülállókkal (és ha köthetnek, akkor a Nemzeti Bank akceptálja-e ezt). A rendelet szerint az újítót meg lehet bízni a terv kidolgozásával. De vajon tsz esetében is fennáll-e a rendelkezés? Probléma az is — mondta a három mérnök —, hogy a tsz miből fizetheti ki az újítási díjat megvalósítás esetén. (Eddigi gyakorlatunk szerint ez a kérdés már nem probléma, mert számos tsz fizetett ki már újítási díjat a főkönyvileg kimutatott megtakarítás után.) És hogyan kaphat a szóban forgó újítás megvalósítására bankhitelt a tsz? A kérdéshalmaz egyik érdekes része az, hogy az ilyen természetű újításokat (vagy más megoldásokat) valamelyik állami tervirodának adaptálni kellene. Azaz — jó magyarsággal — „típustervesíteni”. Mivel — legalábbis így mondják — Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, így minden valószínűség szerint a típustervesítés is pénzbe kerülne. Tehát, amit a nagyszerű tervnél nyernénk a réven, elveszítenénk a vámnál. S ennek a kérdéskomplexumnak az egyik mellék — és nem is elhanyagolandósága, hogy mi történik az újítók jogaival és kötelességeivel, ha újításukat valamelyik tervezőiroda adaptálja? Nem sorolom tovább a kérdéseket (pedig van még legalább tíz is, inkább a lényeget szeretném hangsúlyozni. A mérnökök ezrei így vagy úgy kapcsolatba kerülnek a mezőgazdasággal. Nagyüzemi mezőgazdaságunk kialakítása feladatokat ró a mezőgépészeti, vegyipari, építőipari stb. mérnökökre. Elkerülhetetlen tehát — sőt, nagyon is kívánatos —, hogy a műszakiak, a mérnökök, kutatók, tervezők minél szorosabb kapcsolatot építsenek ki a mezőgazdasági üzemegységekkel akár állami, akár csoporttulajdonban vannak azok. Ha a műszakiaknak ez a szoros kapcsolata létrejön — mert előbb-utóbb létrejön —, akkor kézenfekvő, hogy az említett három mérnök esetében felmerült problémákat és más hasonló kérdéseket sürgősen és országos szinten meg kell oldani. Végső soron mi volna a teendő? Először is fel kellene számolni az FM-nek azt a passzív magatartását, amit a termelőszövetkezetek szervezett újítómozgalmának kialakításával szemben tanúsított. Másodszor: az FM a Találmányi Hivatallal és a MEDOSZ-szal kialakíthatná — minél előbb — azokat az irányelveket, amelyek útmutatást nyújtanának a termelőszövetkezeteknek, hogy miként kell az újítómozgalmat szervezetten meghonosítani a szövetkezetekben. Harmadszor: az FM az Építőipari Minisztériummal, a Pénzügyminisztériummal és más illetékes szervekkel felülvizsgálhatná a típustervek megvalósítására kiadott rendelkezéseket, hogy ezeket összhangba hozzák az újítók és feltalálók mozgalmának igényeivel, szabadabb teret biztosítva az alkotó kezdeményezésnek, bárhol is jelentkezzék az. Befejezésül, de nem utolsósorban azért is szükség van a termelőszövetkezetek szervezett újítómozgalmának kialakítására, mert már jelentkeznek a mezőgazdaság területén is a műszaki fejlesztés „cagliostrói”. Ezek az ügyeskedők visszaélnek az emberek jóhiszeműségével, az újítók és feltalálók mozgalmának nemes célkitűzéseivel. El kell érnünk, hogy a termelőszövetkezetekben is csak olyan megoldásokat emeljenek a műszaki fejlesztés rangjára, amelyek valóban a haladást, a fejlődést szolgálják. Az ilyen újításokat pedig — legyen alkotójuk mérnök, tsz-paraszt, vagy bárki más — a lehetőség határain belül sürgősen, országosan el kell terjeszteni. Ezt kívánja a népgazdaság és az egyén érdeke. És így a három mérnök gondja is megoldódik TOKÁR PÉTER A Vosztok 5. és a Vosztok 6. repülése A közelmúltban, 1963. június 14 és 19 között zajlott le az újabb nagyszabású szovjet űrkísérlet, amelynek világvisszhangja ismét az ember űrrepülésének aktuális problémáira terelte nem csupán a szakkörök, de a nagyközönség figyelmét is. Az előzmények Távirati stílusban emlékeztetünk a Vosztok-sorozat korábbi eredményeire: öt szputnyik űrhajó kísérlet után, amelynek folyamán növekvő sikerrel élőlényeket (kutyákat stb.) hoztak vissza földkörüli pályáról, megindult a Vosztok-űrhajókkal az ember űrrepülésének rendszeres programja, amely Gagarintól immár Bikovszkijig öt férfi és Tyereskova személyében az első űrrepülőnő útját adta a tudománynak. E kísérletsorozat értékelésekor látnunk kell annak tervszerű jellegét. Éppen ezért kell arról is szólnunk, hogy ami a műszaki nehézségeket és a teljesítmények nagyságrendjét illeti, ott a Vosztok 5. és Vosztok 6. repülése csupán viszonylag kismértékű, mindenesetre nem nagyságrendi jellegű változást jelent az előző páros űrrepüléshez, a Vosztok 3. és Vosztok 4. 1962 augusztusi repüléséhez képest. Itt tehát valójában egy nagyszabású kísérletsorozat újabb eleméről, pontosabban egy korábbi kettős kísérlet számos új mozzanattal tarkított megismétléséről van szó. És ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a világűr meghódításának nehéz és körülményes feladatához egy vagy néhány kísérlet nem szolgáltathat kellően meggyőző bizonyítékokat, tehát a kísérletek megismétlésével és legfeljebb kismértékű módosításukkal, kibővítésükkel kell a feltételezések helyességéről, a különleges berendezések használhatóságáról meggyőződni. Tulajdonképpen az utóbbi feladatok tükrében kell a legfrissebb páros űrkísérletet is megítélnünk. A Vosztok-pályák Az utolsó négy Vosztok pályája névleges adataiban teljesen azonos. Mindaz az eltérés, amit e pályák adatai között észlelhetünk, tehát a perigeum és apogeum kismértékű változása, a légkör pillanatnyi állapotváltozásaitól ered, amelyek normális körülmények között a rakéta programozásában szinte figyelembe sem vehetők. A rakétát vezérlő szerkezet ugyanis a gyorsulások méréséből meghatározott sebességet, illetve ehhez tartozó utat (koordinátapontokat) számít ki, és az így kapott értékek kismértékű változékonysága csupán a légkör pillanatnyi változásainak eredménye, azt mondhatnék, hogy a „számítógép számára” teljesen azonos névleges értékek. Ez tulajdonképpen jelenleg a sebesség nagyságának és irányának ilyen autonóm kivezérlése során elérhető legnagyobb pontosság. Rendkívül érdekes és tanulságos, hogy az, amit a Vosztok 3. és Vosztok 4. pályájának változásával kapcsolatosan a szovjet COSPAR-bizottság jelentésében a varsói űrkutatási konferencián közölt, minimális módosításokkal helyesnek bizonyult a mostani kísérletre is. Igaz ugyan, hogy Földünk légköre egy kissé gyorsabban fékezte Bikovszkij pályáját, mint ahogyan ez az előző két repülés fékeződési adataiból várható volt, és az is igaz, hogy Tyereskova valamivel magasabbról induló pályájában a leszállás idején még 3—4 napi repülésre elegendő magassági tartalék volt, mégis nagyjából megállapítható, hogy az űrhajók légellenállás okozta perigeum- és apogeumcsökkenésére vonatkozó adatok eléggé megbízhatóak. Ezekkel kapcsolatosan azt kell megemlítenünk, hogy a perigeum, tehát a pálya földközeli pontja kb. fele olyan gyorsan közeledik Földünk felszíne felé, mint a pálya legkülső pontja, az apogeum. Ennek a magyarázata egyszerű: a legerősebb fékeződés a perigeum körül, a légkör sűrűbb rétegében lép fel; az űrhajó kinetikai energiájában eközben fellépő csökkenés nyilvánul meg abban, hogy a nehézségi erőtér ellen, kifelé haladva kisebb apogeum-magasságot ér el. Egyébként ennek a változásnak a mértéke körülfordulásonként az első nap végének mintegy 150—170 m értékétől (a perigeumban) a 4. nap folyamán kb. 250 m-ig növekedett. A perigeum csökkenése még rohamosabb lett volna, ha netán Bikovszkij továbbra is fennmaradt volna. Eddig a legkisebb magasság, ahonnan embert épségben sikerült visszahozni, 140 km volt (Glenn). Bikovszkij visszatérésének idején pályájának perigeuma kb. 150 és 154 km közé esett, érthető tehát, hogy a kísérletet irányító tudósok nem akartak még egy napot várni, és így a pályának egy viszonylag instabil, kevéssé előre jósolható szakaszát megkockáztatni. A sajtótájékoztatón elmondották az űrhajósok, hogy a Vosztok 5. és Vosztok 6. űrhajó azonos volt elődeivel. Ezt már közvetve is igazolta az a tény, hogy a Vosztok 3. és Vosztok 4. pályáinak változásából megjósolt értékek helyeseknek bizonyultak a Vosztok 5. és Vosztok 6. számára is. Ezenkívül azonban — ismét a korábban elmondottak szellemében — azt is figyelembe kell vennünk, hogy ezekben a kísérletekben teljesen értelmetlen, sőt veszélyes lenne egy aerodinamikailag jól megismert, tulajdonságai tekintetében egyértelműleg programozható (és költséges) berendezést valami újjal és így bizonytalanabbal felváltani. Nagyon valószínű, hogy mindaddig, amíg kétüléses vagy többüléses Vosztok-űrhajók felbocsátására nem kerül sor (sőt esetleg még akkor is), ragaszkodni fognak a jelenleg ismert, jól bevált konfigurációhoz, hiszen ennek aerodinamikai tulajdonságait akár a szabályozott, akár a szabályozatlan aerodinamikai fékezésű viszszatérés esetére igen jól ismerik. Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy ezek a fülkék szabályozatlan aerodinamikai fékezéssel, tehát csupán a légkör növekvő sűrűségéből adódó ellenállásnövekmény felhasználásával a fékezőrakéta begyújtásának pontjától kb 11 000—12 000 km távolságban érnek földet, míg a szabályozott, változtatható aerodinamikai fékezéssel (mint a korábbi Vosztokok esetében kivétel nélkül) kb. 7000 km-re és 35—38 percre van szükség a visszatéréshez. „Női" Vosztok Az a tény, hogy a Vosztok 6. utasa nő volt, csupán minimális értékű módosításokat igényelt az űrhajó berendezésében. Természetesen tekintettel kellett lenni a férfi és a nő közötti anatómiai különbségkre. Minthogy a nő pszichológiája alapvetően különbözik a férfiétől és a szóbanforgó kísérlet célja éppen e különbségek felderítése volt, igen valószínű, hogy az élettani megfigyelések programját is kiegészítették a nőre vonatkozó specifikus észlelésekkel. Az ilyen pszichikai jellegű megfigyelésekben nagyban közrejátszik az űrhajóba épített televízió rendszer, de ezenkívül a pszichológiai tesztek és a hozzájuk tartozó átviteli rendszerek megalkotásánál is valószínűleg figyelembe kellett venni a nő specifikumát. Egyébként Tyereskovától kaptunk első ízben konkrét adatot arra vonatkozólag, hogy milyen módon kell az űrhajót kormányozni. Ma már tudjuk, hogy a Vosztokhoz hasonló űrhajók kormányzása, helyzetstabilizálása és az esetleges kézi vezérlésű visszatéréshez való előkészítése során a három főtengely körüli kormányműveletek helyes sorrendje a következő: 1. először a kereszttengely körüli előre-hátra billenő mozgást, az ún. bólintó mozgást kell kiegyenlíteni, és ebben az irányban kell az űrhajó pontos térbeli helyzetét beállítani (ez megfelel a repülőgép magassági kormányzásának). A következő lépés a jobbra-balra, ún. legyező mozgás stabilizálása, aminek analógja a repülőgép vezetésében az oldalkormány használata. Végül a harmadik és egyben utolsó művelet a hossztengely körüli orsózó mozgás megszüntetése és a helyes kereszthelyzet beállítása (ezt a repülőgépen a csűrőkormányok használatával végzik). Ebből a hiteles leírásból megtudhatjuk azt, hogy egy űrhajó kormányzása eltér a repülőgép kormányzásától, mert hiszen a repülőgép esetében az oldalkormány (a legyező mozgást szabályozó berendezés) alárendelt szerepet játszik, és tulajdonképpen bármely jól megépített repülőgépet csupán a magassági kormány és a csűrök használatával minden fontosabb mozdulatra rá lehet kényszeríteni. Az űrhajó esetében, ahol aerodinamikai hatások gyakorlatilag nem lépnek fel, és ahol a légerőkkel működő kormányfelületeket gázfúvókák vagy mikrorakéták helyettesítik, az oldalkormány és a csűrőkormány jelentősége megcserélődik, és az orsózó mozgás kiegyenlítése játszsza a leginkább alárendelt szerepet. Néhány szó az űrhajósokról Mindenekelőtt álljunk meg egy pillanatra a Vosztok mikroklímájánál, belső környezeti adatainál. A belső hőmérséklet 14 és 20 C fok között változott, tehát lényegesen kellemesebb volt, mint amit e cikk olvasása közben az olvasó elszenved. A levegő nedvességtartalma 50 és 60 százalék között változott. A kabin levegőjében az oxigéntartalom elérte a 29 százalékot, tehát valamivel nagyobb volt, mint földközelben. Egyébként a kabin nyomását 760 és 775 Hg mm között tartották. (A fenti adatok közül a fontosabbakat az űrhajós maga állíthatja be a legkényelmesebb értékre.) Nyilván a fokozódó fáradtságnak és az éberség fenntartására irányuló szándéknak tudható be, hogy az űrhajó belső hőmérsékletét általában hűvös értéken, 15 C fok körül igyekeztek beállítani. A repülés során minkét űrhajós veszélytelenül kis sugárdózist (Bikovszkij 5 nap alatt 35 —40 mrad, Tyereskova pedig 3 nap alatt 25 mrad dózist kapott. Egyébként a kísérletek során rendkívül nagyszámú élettani adatot regisztráltak és juttattak el Földünkre. Ezeknek teljes értékelése — elektronikus adatfeldolgozó rendszerek használatával — még folyamatban van. A kísérletnek volt még számos technikailag érdekes vonása, a többi között az élettani szempontból is fontos televíziós közvetítéssel, a híradástechnikai berendezésekkel stb. kapcsolatban. Lényeges újdonság, hogy e kettős kísérletben az űrrepülők észlelési programját vizuális megfigyelésekkel kapcsolt speciális feladatokkal nagyarányban bővítették. Az a tény, hogy Bikovszkij a kabinjából látható Vosztok 6 helyzetéből és csillagok, valamint a látóhatár elhelyezkedéséből saját térbeli helyzetét ki tudta számítani, bizonyos mértékig egy későbbi űrrandevú kísérlet előkészítésének is tekinthető. Nyilvánvaló, hogy erre is csakhamar sor kerül. NAGY ERNŐ " MŰSZAKI ÉLET 3