Műszaki Élet, 1967. július-december (22. évfolyam, 14-26. szám)

1967-07-13 / 14. szám

Az optimális üzemnagyság problémái Akik újabb és újabb vetüle­­teiben vizsgálják az új mecha­nizmus bevezetése során felme­rülő kérdéseket, önkéntelenül szembetalálják magukat a két­séggel: vajon a jövőben legna­gyobb számban megvalósuló vállalati beruházásokkal lehet­séges lesz-e optimális nagyságú ipari üzemeket létrehozni? A kétséget persze az a feltételezés váltja ki, mintha az eddigi — döntően központilag irányított — beruházási rendszerben maga a központi irányítás, az egyes ágazatok termelésének közpon­tilag meghatározott üzemegysé­gekre való lebontása több lehe­tőséget nyújtott volna ezek opti­mális méreteinek kialakítására. Kétségtelen, hogy ha biztosan ismerjük az optimális nagyság kritériumait — és biztosítani is tudjuk, hogy ez az optimum lét­rejöjjön —, akkor a központi irányítás elvileg nagyobb lehe­tőséget biztosít erre. Viszont az is igaz, hogy ha az új mecha­nizmus ösztönzői jól fognak mű­ködni, akkor éppúgy el kell tud­nunk érni a helyt­ megoldást, mintha az utasításra jönne létre. Az optimális nagyság kritériumai A probléma egyelőre inkább az, hogy maguknak a kritériu­moknak a nem teljesen egyértel­mű tisztázottsága teszi bizony­talanná, hogy tulajdonképpen milyen nagyságrendek elérésére törekedjünk. Valljuk be őszin­tén, hogy eddig ebben a kérdés­ben két ellentétes irányzat ural­kodott. Az egyik — ez volt a leggyakoribb — minden új ter­melési igényhez hozzárendelt egy (vagy több) új beruházást, illetve üzembővítést, mégpedig oly módon, hogy a terméktöbb­let a legkisebb összes beruházási költség árán jöjjön létre. Ez nemcsak azért nem vezetett cél­hoz, mert a beruházási költség­minimum általában nem azonos az optimummal, hanem azért sem, mert a költségminimum — a központi irányítás ellenére is — csak ágazati költségminimum volt, de sohasem vette figyelem­be azokat a kapcsolatokat, ame­lyek más ágazatokban, különö­sen a városfejlesztés, illetve kommunális ellátás terén me­rültek fel. A másik irányzat pe­dig, amely a tudományos elem­zés álláspontjára helyezkedett, kivételes esetektől eltekintve a problémát leegyszerűsítette a technológiai költségek minimali­zálására, ami pedig az esetek nagy részében csak egyik össze­tevője az optimális nagyságot meghatározó népgazdasági rá­fordításoknak. Azokban az esetekben ugyan­is, amelyekben a nyersanyagok tetszőleges helyről (esetleg im­portból) származnak, a terméke­ket tetszőleges fogyasztók között osztják el (esetleg expor­tálják), ezek szállítási költsé­ge jelentéktelen a termelési ér­tékekhez képest, a szükséges víz és energiahordozók is irreleváns ráfordítások árán biztosíthatók, s van elég munkaerő is a hely­színen, eléggé egyértelműen fel­rajzolható a termék egységére eső termelési költség görbéje a kapacitás nagyságának függvé­nyében. Akkor azonban kiderül, hogy ebben az esetben sem ál­lunk teljesen egyértelmű válasz­szá. Az első probléma, hogy — az üzem profiljától függően — a görbe lehet parabolikus jellegű, vagyis van olyan csúcsértéke, amelynél kisebb és amelynél nagyobb termelési volumen ese­tén egyaránt emelkednek a faj­lagos költségek. Ez tehát az — első megközelítésben — tiszta optimumnak látszó eset, amely­ről általában kiderül, hogy a csúcs kívül esik a nálunk érte­lemszerűen megvalósítható ka­pacitás-nagyságrenden. (Közis­mert adat pl. az autógyártásban az évi 2500­ 000—300 000 jármű.) De ha belül is esik a hazai le­hetőségeken, akkor olyan mun­kaerőkoncentrációt igényel, amekora tartalék a figyelembe vehető telepítési, helyeken nin­csen, és olyan telepítési, ingázta­­tási stb. költségek lépnek fel, amelyek már erősen eltolják helyéből a csúcsot. Ennél azonban gyakoribb, hogy a görbe degresszíven ugyan, de folyamatosan süllyed, csúcsa — a mi gyakorlati szem­pontjaink szerint — valahol a „végtelenben” van. Így tehát op­timum helyett csak kedvezősé­­gi fokozatokról beszélhetünk, ami már nem egyértelműen meghatározható optimális nagy­ság elérésének lehetőségét veti fel, hanem az adott beruházási cél kielégítése szempontjából ésszerűen figyelembevehető minden változat átfogó, komp­lex összehasonlítható elemzését teszi szükségessé. Ezen belül pe­dig az üzemnagyság már csak egy tényező a sok közül. Már jobban kidomborodik az üzemnagyság optimalizálásának lehetősége azokban az iparágak­ban, ahol akár az anyagszállítás, akár a dolgozók közlekedése je­lentős tényező, így pl. konzerv­gyár vagy cukorgyár esetében a nyersanyag, cementgyár, panel­gyár vagy műtrágyagyár eseté­ben a termék, manufakturális jellegű kézműipar esetében pe­dig a dolgozók utazási-szállítási költségei a kapacitás függvényé­ben növekednek, és bizonyos ha­táron túl meghaladják a terme­lés tömegszerűségéből eredő megtakarításokat. Ebben az esetben tehát — ha nincs is a görbének reális csúcsa — a technológiai és a szállítási költ­ségek közös optimuma már szá­mítható adat. Ez azonban oly­annyira függ a helyi adottsá­goktól, hogy tulajdonképpen az üzemnagyság és a telepítési hely közös optimuma ad gyakorlati­lag hasznosítható eredményt. Van még egy harmadik kate­góriája is az üzemeknek, ahol az üzemnagyságot a nyersanyag vagy a termék szállítása köz­ben bekövetkező használati ér­tékcsökkenés korlátozza (ke­nyérgyár, tejüzem). Ezeknél az optimum — egészen nagy váro­sok kivételével, ahol az árunak a városon keresztül való szállí­tása okozhat helyi nehézségeket — azonos az adott fogyasztói körzetben elérhető maximum­mal De ezzel még nem jutottunk túl a problémán. Még meg kell birkóznunk azzal a ténnyel, hogy a termelőeszközök műsza­ki fejlődése jelentősen hat az üzemnagyság optimumának konkrét mértékére. A technoló­giai berendezések egységeinek növekedése, az anyagmozgatás gépesítése, az automatizálás fo­kozódása és ezáltal az üzemek nagyságával fokozatosan növek­vő szervezési-irányítási problé­mák kiküszöbölése egyre inkább a végtelen felé tolják el a jel­leggörbe csúcspontját. Ugyan­így: a szállítási eszközök fejlő­dése is fokozatosan csökkenti a kapacitás növekedéséből e téren keletkező többletköltségeket. Az optimum tehát ez esetben nagyon is történelmi kategória, hiszen bármikor kiszámított ér­téke 5—10 év alatt biztosan megváltozik, sőt jelentős válto­zások következhetnek be már a beruházás megvalósításának időtartama alatt is, így a gon­dosan számított optimum is leg­feljebb normatív jellegű i­ány­adat szerepét töltheti be. Az ipari koncentráció optimális nagysága És ezzel eljutottunk az utolsó — a legegyedibb, legbonyolul­tabb és eddigi gyakorlatunkban még alig vizsgált — problémá­hoz: az ipari koncentrációk op­timális nagyságának kérdéséhez. Ez idő szerint ugyanis már ott tartunk, hogy a technológia gaz­daságossága mellett megfelelően szem előtt igyekszünk tartani a termelő tevékenységet kiszolgáló közlekedési, közmű- és energe­tikai hálózat, lakótelep és min­denfajta közösségi feladat meg­oldásának gazdaságosságát is. Végre már mi is felismertük, hogy minden egyes üzemünk önmagában gazdaságos megol­dása még korántsem jelenti a népgazdasági optimumot ahhoz a lehetőséghez viszonyítva, hogy az üzemeket tápláló infrastruk­­turális rendszer optimumát is létrehozzuk. A közös iparvá­gány, vízmű, fűtőerőmű stb., sőt, újabban már közös igazga­tási, szociális, tárolási létesítmé­nyek, tömbösített műhelycsarno­kok olyan megtakarítási lehető­ségeket rejtenek magukban, amelyek messze meghaladják az egyedi optim­umtól való elté­rés költségkülönbözeteit. Itt már belép a technológiai koope­rációból eredő megtakarítások lehetősége is, amelynél egyik üzem nagysága a másikénak függvényévé válik. Ennek kapcsán most már egy­re jobban előtérbe kerül a terü­letrendezés gazdasági hatékony­sága, amelynek keretei között — a nálunk ma már mindenütt csak korlátozott mértékben ren­delkezésre álló ipartelepítési adottságok (terület, szállítási kapcsolatok, munkaerőtartalék stb.) legkedvezőbb felhasználá­si lehetőségeit elemezve — meg­állapítja az adott helyen gazda­ságosan kialakítható ipari kon­centráció felső határát, és ezzel determinálja az ennek keretei között kialakítható, összességé­ben optimális együttes elemei­nek telepítés szempontjából lé­nyeges feltételeit. Néhány ilyen ipartelepítési re­gionális vizsgálat az OT és az ÉVM együttműködésével már elkészült. Ezek folytatása és tar­talmuknak az új mechanizmus feltételeit is figyelembe vevő to­vábbfejlesztése lehetőséget fog adni az optimális koncentráció kialakulását szolgáló ösztönzők meghatározására is. DR. GERLE GYÖRGY I­sS 3­ o­a­o 0 X 2 *0 Az érdekelt szakmák részéről évek óta temérdek panaszt hallottunk a vegyipari gépgyártással szemben, mivel igényeiket nem tudták kielé­gíteni. Amikor most a vegyipari gépgyártásban dolgozó szakembe­rekkel beszélgettünk, óhatatlanul is ezek a kérdések kerültek előtérbe. Kicsi a szellemi kapacitás A vegyiparban általában­­egyedi, vagy csak egészen kis szériában gyártott gépeket és készülékeket használnak. Ez gyakorlatilag azt je­lenti, hogy a gyárak a tervezőinté­zetektől sokkal több tervet követel­nek, mint más iparágakban. Egy­­egy terv alapján ugyanis csak egy, vagy legfeljebb néhány gépet vagy készüléket gyártanak, tehát a terve­zőintézetek, illetve részlegek a más ágazatokban szokásosnál nagyobb szellemi kapacitást kell, hogy képvi­seljenek, ha ezt az újra és újra je­lentkező igényt ki akarják elégíteni. Ez a lehetőség nálunk pillanatnyi­lag nincsen meg. Az iparág szakem­berei úgy vélik, hogy a szükséges terveket akár szellemi import útján is biztosítani kell, hiszen a vegyipari készülékeket külföldön is csak igen kis szériában tudják gyártani, jó esé­lyeink vannak a versenyben is. Ép­pen ezért azt sürgetik, hogy akár li­cencia- vagy dokumentáció-vásárlás­sal is biztosítsuk a hazai kapacitá­sok legmegfelelőbb kihasználását, s ne készülékeket, hanem legfeljebb néhány olyan szerelvényt vásárol­junk, amelyet itthon nem tudunk beszerezni. Ez a módszer lehetővé tenné a hazai igények nagyobb mér­tékű kielégítését anélkül, hogy több devizára lenne szükség, mint eddig. Az anyag, az anyag, az anyag... A vegyipari gépgyártásban elég szigorú előírások vannak a felhasz­nált szerkezeti anyagokra. Sajnos, a szállított anyag ezeknek a követel­ményeknek nem mindig felel meg. Sőt, — ezzel bizonyos mértékig el­lentmondásban — a megfelelő anya­gokra sem tud a felhasználó üzem a kohászattól műbizonylatot kapni. A probléma tehát eléggé bonyo­lult. A kohászat már eleve nem szí­vesen vállalja például azoknak az ötvözött lemezeknek az elkészítését, amelyek a vegyipari gépgyártás szá­mára nélkülözhetetlenek (pl. saválló, rozsdamentes lemezek), s ez önma­gában is gyártási bizonytalanságot teremt. Arra viszont csak felár elle­nében vállalkoznak, hogy a meglévő lemezkészletből kiválogassák azt, amire a vegyipari gépgyártásnak szüksége van, mivel az anyagvizs­gáló kapacitás kicsi. Ennek az anyagvizsgáló kapacitásnak a kiépí­tése pedig csakis a kohászat felada­ta lehet, hiszen teljesen illogikus lenne, hogy minden felhasználó ma­ga valósítsa meg ezeket az egyéb­ként elég drága beruházásokat. A gépgyártók remélik, hogy az új gaz­dasági mechanizmus önmagában is érdekeltté teszi a kohászatot e spe­ciális kérések teljesítésében, de ad­dig is olyan intézkedésekre várnak, amelyek biztosítanák — mégpedig megfelelő minőségben — a folyama­tos anyagellátást. E kérdéssel kapcsolatban felvető­dött az ötvözött anyagok ára is. Amíg ugyanis külföldön ezek mintegy 6— 10-szer annyiba kerülnek, mint a normál szénacélok, nálunk 20-szor annyiba. Ez a kérdés különösen a jövő esztendőben lesz érdekes, hi­szen befolyásolhatja az egész ipar­ág gazdaságosságát. Szerelvény, szerelvény szerelvény... Sok tekintetben hasonló a helyzet a szerelvényellátást illetően is. A vegyipar az esetek jelentékeny ré­szében különleges szerelvényeket igényel, a többi között szelepeket, folyadékállás-mutatókat, feszmélő­­ket, s különösen sok robbanásbiz­tos szerelvényt. Sajnos, a tervezők az ellátás bizonytalansága miatt nem tudják, hogy milyen típusokat vegyenek figyelembe a tervek elké­szítésekor, s emiatt igen gyakoriak a tervváltoztatások. Ez persze pénz­be is kerül, időbe is. A gyárak természetesnek veszik, hogy a külkereskedelem igyekszik az árban kedvezőbb megoldást ke­resni, szeretnék azonban, ha tekin­tetbe vennék az üzemi szakembe­rek véleményét is, a minőséget ille­tően, s ha már egyszer egy típus mellett kikötöttek, akkor feltétle­nül maradjanak is meg emellett, mert az állandó változtatás műsza­ki és gazdasági nehézségeket okoz a gyártás során. Vegyipari gépgyártás ­t­öbb felől hallottunk olyan panaszt, hogy a gyárak nem­­ szívesen garantálják a minőséget, még akkor sem, ha a megfelelő minőségű áru szállítása nem is okoz különös gondot. Természetesen elsősorban azok a szállítók helyezkednek erre az álláspontra, amelyek vagy monopolhelyzetben vannak, vagy olyan terméket szállítanak, amelyek kapósak, magyarán mond­va: hiánycikkek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy visszaél­nek előnyös helyzetükkel, és saját feltételeiket kényszerítik a vásárlókra. Ez a magatartás azonban népgazdasági szempontból rend­kívül káros. A feldolgozó üzemek ugyanis gyakorlatilag csak két eshetőség között választhatnak. Vagy maguk végzik el a szükséges vizsgálatokat, ez pedig fölösleges többletberuházást és többletköltséget jelent, vagy már a konstrukció elkészítése­kor olyan túlméretezéseket visznek keresztül, amelyek a több­letköltségen kívül még esetleg az áru piaci értékét is veszé­lyeztetik. Maradna persze egy harmadik megoldás is, amely szerint egyszerűen feltételezik, hogy a bizonylat nélkül érke­zett anyagok és alkatrészek megfelelő minőségűek, véleményünk szerint azonban ez a legveszélyesebb, mert lehetővé teszi a köny­­nyelműség, a felelőtlenség elharapódzását. Tít problémán persze az új gazdasági mechanizmus beveze­­tése sokat változtathat, de aligha valószínű, hogy egy­­csapásra minden nehézséget elhárít, már csak azért sem, mert lesznek egyes üzemek, amelyek majd önállóságukban érzik sértve magukat, ha a műbizonylatokat követelik tőlük. Éppen ezért már most fel kellene tárni a jelenlegi helyzetet, és hatá­lyos rendelkezésekkel kellene biztosítani, hogy ok nélkül senki se tagadja meg a megfelelő minőség bizonyítását. Mikor lesz meg a rekonstrukció? Az iparág igazi és legnagyobb problémája azonban a rekonstruk­ció elhúzódása. A tervekre eddig mintegy 12 millió forintot költöttek anélkül, hogy a kivitelezés megkez­dődött volna. A várható rekonstruk­ció miatt egyébként szükséges beruházásokat is elodázták, arra va­ló hivatkozással, hogy minderre majd úgyis sor kerül a rekonstruk­cióval egyidőben. Az érdekeltek per­sze tisztában vannak az ilyen nagy munka megindításával kapcsolatos nehézségekkel, úgy vélik azonban, hogy a lendületesen fejlődő vegy­ipar ellátása addig lehetetlen, amíg a vegyipari gépgyártás megfelelő segítséget nem kap. NOMAHI ÉLET 3

Next