Műszaki Élet, 1969. január-június (24. évfolyam, 1-13. szám)

1969-01-10 / 1. szám

Az 1969. évi külkereskedelmi feladatok Az új gazdaságirányítás rend­­tel továbbra sem tart lépést. Az szerének első évében számos, a külkereskedelmi tevékenységet, illetve a k­ü­lke­res­­e­del­em­ köz­ponti irányítását érintő lénye­ges változásra került sor, export növelése pedig elenged­hetetlenül kapcsolódik az im­porthoz, bármilyen relációról le­gyen is szó. A külkereskedelmi áruforga­lom 1969-ben 6,7 százalékkal növekszik. Ez a szám feltételezi azt, hogy az iparágak jelentős részében a forgalom mind a ru­bel elszámolása, mind az egyéb viszonylatban a termelést meg­haladó ütemben fog nőni. 1969- ben a gépipari és a vegyipari termékek kivitele a szocialista országokba várhatóan tovább nő, az ipari termelés átlagos növe­kedésének megfelelő ütemben. A gépipari termelés növekedése a rubel elszámolású export 8 szá­zalékos, a dollár elszámolású ex­port 12 százalékos emelésére ad lehetőséget. Sajnálatos módon még ma is akadályozza a tőkés gépexport bővülését, hogy szállítási határ­idő, minőség, választék tekinte­tében nem tudjuk minden vo­natkozásban kielégíteni az igé­nyeket. A lassú műszaki fejlesz­tés következményeként számos gépipari konstrukció még ma sem éri el a megrendelő által előírt színvonalat. Éppen ezért ebben az évben az üzemeknek is többet kell tenniük a verseny­­képesség fokozására. Ha a ver­senyképesség követelménye álta­lánossá válik és nem csupán az exportra korlátozódik, akkor egyúttal világpiaci versenyképes­ségünk is javul. Az erre fordított anyagi áldozatok pedig megté­rülnek, még akkor is, ha kezdet­ben a vállalatoknak számos he­lyi nehézséget, gondot, pénzügyi problémát kell megoldaniuk. Az idén az eddiginél még fo­kozottabb mértékben kell érvé­nyesülniük a gazdasági ösztön­zőknek, s a vállalatoknak még többet kell törődniük a piacku­tatással is. Elsősorban a szocia­lista gépimport érdekében, de a tő­késo­rs­zá­gokba­n is bővíteni kell a piackutató tevékenységet. Az áruforgalom 1969. évi 6—7 szá­zalékos növekedése csak úgy ér­hető el, ha a külkereskedelmi és az ipari vállalatok az 1968. évi tapasztalatok alapján saját maguk korrigálják az eddigi hiányosságokat. Kereslet a szocialista piacokon Az 1968. évi külkereskedelmi forgalom az előző évit 5—6 szá­zalékkal haladta meg. Bár még részletes adatok nincsenek, a főbb számok már jelzik a forga­lom jellegzetes vonásait. Az össz­­forgalmon belül nagyjából azo­nos ütemben nőtt a kivitel és a behozatal értéke. A rubel elszá­molású országokkal lebonyolított áruforgalmunk továbbra is az átlagot meghaladó ütemben nőtt. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy a magyar ipari üzemek számára kedvező értékesítési le­hetőségeket jelentett a szocialis­ta országok piacain mutatkozó kereslet és várható, hogy 1969- ben további vásárlási szándék­kal számolhatunk. A szocialista piacokon elsősorban a gépipari termékek kivitele emelkedett, de nőtt a mezőgazdasági és élel­miszeripari, valamint a könnyű­ipari cikkek exportja is. A rubelben elszámolt export növekedése lényegében azonos mértékű az állami visszatérítés­ben részesített, valamint a kül­kereskedelmi szorzónál kedve­zőbben exportáló vállalati kate­góriákban. Az államközi egyez­mények a kivitel növelését meg­felelő keretek között tartják. A szocialista piacokon jelentkező kereslet azt mutatja, hogy a be­hozatal további növelése esetén az értékesítésre is nagyobb lehe­tőség van. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy a fajlagos álla­mi visszatérítési igény csökken­tésével a vállalatok javítsák az export összetételét. A behozatal növekedése a szocialista orszá­gokból alapvetően anyag jellegű termékekre esik, az egyéb áru­csoportokban sajnos nem sike­rült számottevő javulást elérni. 1967-ben a szocialista or­szágokból származó gépek és be­rendezések behozatalát jelentős mértékben növelték a vállalatok, de 1968-ban­ már az emelkedés nem mondható számottevőnek. A nagyobb szocialista export érde­kében természetesen a vállala­toknak is erősíteni kellene a piackutató tevékenységet mind az exportra, mind az importra vonatkozóan. Növekvő importigények A dollár elszámolású országok­kal a forgalom 1968-ban csak kis mértékben bővült. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy az export növelése itt nem érte el az ipari termelés átlagos növe­kedési ütemét sem, másrészt az import is lényegében azonos szinte mozgott. A dollár elszá­molású export csekély növeke­dési üteme most már több év óta megfigyelhető jelenség, s a nö­vekvő importigényekkel a kivi- FELHÍ­VÁS A Budapesti Műszaki Egyetem a Tanácsköztársaság 50. évfor­dulójára kiállítást rendez „A Műegyetem a Tanácsköztársaság idején” címmel. Az egyetem rektora és rektori tanácsa kéri mindazokat, akik 1918—19-ben a Műegyetem tanárai, dolgozói, hallgatói voltak, vagy részt vet­tek a mérnökmozgalomban, pl. az AMOSZ vagy az IKTOSZ munkájában, hogy személyi tu­lajdonukban lévő korabeli tárgyi emlékeiket, fotókat, sajtókiadvá­nyokat, okmányokat és más em­lékeket a kiállítás idejére köl­csönadni szíveskedjenek. Kérjük az emléktárgyakat 1969. február 1-ig a Budapesti Műszaki Egyetem titkárságán (Bp., XI. Műegyetem rakpart 3., Központi épület I. em. 2.) írásos elismervény ellenében leadni. Előre is köszönjük a kollégák fáradozását és segítőkészségét. DR. CSÁKI FRIGYES • rektor I &2 Építőiparunk fejlődésének mindig is egyik kulcskérdése volt a gépekkel való optimális ellátás. Amikor szer­kesztőségünkben az érdekelt szak­emberekkel erről beszélgettünk, el­sősorban azokat a nehézségeket ku­tattuk, amelyeknek elhárítása feltét­lenül szükséges ahhoz, hogy ezeket a gépeket gazdaságosan lehessen használni, s hogy a fejlődéshez szük­séges géppark mindig meglegyen. A kölcsönző­k egy vállalat a sok közül Amint az új gazdasági mechaniz­mus elméletből mindinkább gya­korlattá válik, úgy szaporodnak azok a kivételes esetek és problémák, amelyek a jól bevált általános ren­delkezésekkel nem oldhatók meg. Aligha várta valaki, hogy az általá­nos rendelkezések minden vállalat részére megfelelő körülményeket biztosítanak, érdemes tehát felül­vizsgálni azokat a kivételes helyzete­ket, amikor az új szabályok alkalma­zása népgazdasági problémákat is okozhat. Egész építőipari gépparkunk mint­egy 10%-a koncentrálódik az Építő­ipari Gépesítő Vállalatnál, mégpedig éppen azok a drága gépek, amelye­ket egy-egy vállalat megvenni — de még inkább kihasználni — nem tud­na. E 10%-kal szemben az építőipari gépekből származó beruházási alap­nak csak 1—1,5%-a képződik ennél a vállalatnál. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a beruházási alap en­nél a lényegében kölcsönző vállalat­nál is ugyanúgy képződik, mint­ más gépipari vállalatoknál, és az elvonás is ugy­anolyan mértékű. Ez az összeg viszont kevés, s a szakemberek számításai szerint a szintentartáshoz sem elég. Az igaz­ság az, hogy a nehézség nem is a kö­zeljövőben jelentkezik majd, hiszen a múlt években feladott rendelése­ket a külkereskedelem még csak most szállítja le, hanem majd két­­három év múlva, amikor a vállalat nem jut majd hitelhez, s így vásárol­ni sem tud. Persze kivételes rendel­kezést hozni rendkívül nehéz, hiszen precedensül szolgálhat és nem kívánt viták egész sorát indíthatja el. Az érdekeltek azonban úgy látják, hogy amennyiben a jelenlegi helyzet ma­rad, az építőipar várhatóan fokozódó gépigényeit az eddigi színvonalon sem tudják kielégíteni. A megoldás a szakemberek szerint az volna, ha a vállalatnál képződő amortizációs összeg teljes mértékben visszama­radna. Ilyen szabályozásra más iparágban már sor került. Mindig tudjuk, hogy mit veszünk? A gépbeszerzések, min­t ismeretes­, régebben úgynevezett célcsoportot alkottak, s a minisztériumnak módja volt a vásárolt gépek típusát kivá­lasztani, vagy a választást befolyá­solni. Az új gazdaságirányítási rend­szerben — és ez vitathatatlanul he­lyes — az üzemek maguk döntik el, hogy milyen típusú gépet akarnak vásárolni. A gyakorlatban azonban az üzemek informáltsága általában nem kielégítő, jó esetben is legfel­jebb azt tudják, hogy egy-két év múlva milyen építkezéseken fognak dolgozni, márpedig a gépbeszerzés­hez megfelelő távlati terveik lenné­nek szükségesek. E meg nem felelő informáltság kö­vetkeztében természetesen minden üzem olyan gépet vásárol, ami éppen a legközelebbi munkáihoz szükséges, és olyan típust, ami éppen megtet­szik neki, így azután majdnem min­den gépfajtából többféle típust is be­szereztek. Ez ma még nem okoz kü­lönösebb gondot, de két-három év múlva szükségszerűen sok nehézség­gel jár majd az alkatrész-utánpót­lás. Adminisztratív szabályozásról természetesen szó sem lehet, de jó lenne megtalálni azokat a gazdasági szabályozókat, amelyek meggátolnák­ a túlságos elaprózódást. Kell-e gép, és mennyi kell ? A cikkünk elején felvázolt helyzet , következtében a vevőpiac észrevehe­tően szűkül és még kisebb lesz a kö­vetkező években. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy még gyártott, vagy sok­szor importált kevésbé korszerű gé­peket lehetetlen lesz eladni. Csak növeli a nehézségeket, hogy az épí­tőipari vállalatok egy része szub­jektív és objektív okokból egyaránt sokszor olyankor is emberi munka­erőt vesz igénybe, amikor az már géppel helyettesíthető lenne. Ez a helyzet feltétlenül szükséges­sé teszi a meglévő építőgépgyártás korszerűsítését. Minden bizonnyal tág tere lenne ebben az iparágban is a nemzetközi kooperációnak, licen­ciákat is szabadon lehetne vásárolni A korszerűsítés már csak azért is szükséges, mert ez lenne az esetleges export előfeltétele is. Amint a rövid összefoglalóból lát­hatjuk, az érdekelt szakemberek ál­tal felvetett problémák viszonylag nagyobb nehézségek nélkül oldhatók meg. Közismert dolog, hogy az építő­iparban a múlt esztendőben a terme­lékenység rendkívül lassan fejlődött Márpedig ha a gépesítést nem tud­juk növelni, akkor aligha van re­mény arra, hogy növekedjék a ter­melés és korszerűbbé váljék maga a építkezés. trÉpítőgépgy óriás ■X '1=1 E s­t fa a 2 8£ ‘ti 1 Az újítómozgalom vállalati irányítása Az új gazdaságirányítási rendszerben a bővített önál­lósághoz jutott vállalatok fel­adatai közé tartozik saját újító­mozgalmának szervezése, irá­nyítása. Az újításokról szóló 57/1967 (XII. 19.) kormányren­delet a többi között azt is elő­írta, hogy az 1968. évre kötött kollektív szerződéssel egyidejű­leg, annak mellékleteként el kell készíteni a vállalatoknál az újítási szabályzatokat is. Mint ismeretes, az 1969—70. évre ér­vényes új kollektív szerződést március 31-ig meg kell kötni és ezzel egyidejűleg hatályát vesz­ti az előző év kollektív szerző­dése. Az irányelvek Vállalataink jelentős részénél a kollektív szerződést kísérő újítási szabályzatok nem min­den pontjukban feleltek meg a követelményeknek és így nem érték el azt a mozgósító hatást, amelyre feltétlenül szükség lett volna. Ezért az Országos Talál­mányi Hivatal elnöke és a Szakszervezetek Országos Ta­nácsa Elnöksége ismét irányel­veket adott ki a vállalati újítási szabályzatok fejlesztéséhez, az újítómozgalom vállalati irányí­tásához. Az új Irányelvek a töb­bi között nyomatékosan hang­súlyozták, hogy az újítási sza­bályzatok egyes vállalatoknál nem rendelkeztek megfelelően az újítómozgalommal kapcsola­tos propaganda- és agitációs munka kérdéseivel, az újítómoz­­galom irányításának módszerei­vel és az ezzel kapcsolatos szer­vező munka feladataival, külö­nösen a műszaki fejlesztéssel hi­vatásszerűen foglalkozók újító kedvének növeléséhez. Az irányelvek ráirányítják a figyel­met ezekre a hiányosságokra, s egyben azt is hangsúlyozzák, hogy az újítások ügyintézését sok helyütt indokolatlanul úgy centralizálták, hogy ezzel a las­sú ügyintézést honosították meg. Az irányelvek azt ajánlják a vállalatoknak, hogy a múlt esz­tendei vállalati újítási szabály­zatokat vizsgálják felül és a vizs­gálat eredményeinek megfelelően nézzék meg, hogy ezek a sza­bályzatok átdolgozásra szorul­nak-e, vagy alkalmasak arra, hogy az 1969—70. évre is ha­tályban maradjanak. Az irány­elvek nyomatékosan hangsú­lyozzák, hogy már a javaslat előterjesztésekor meg kell vizs­gálni, hogy az előterjesztett újí­tási javaslat mikor képezi elő­terjesztőjének munkaköri köte­lességét, illetőleg munkaköri feladatán belül mikor minősít­hető jelentős alkotó tevékeny­ségnek, függetlenül attól, hogy a javaslat előterjesztője a mű­szaki fejlesztéssel hivatássze­rűen foglalkozók körébe van-e sorolva, vagy sem. Ha az előter­jesztett javaslat nem kapcsola­tos előterjesztőjének munkakö­rével, nincs helye olyan továb­bi vizsgálatnak, hogy az jelen­tős alkotó teljesítményként ér­tékelhető-e vagy sem. A munkaköri kötelességről Az irányelvek az említetteken kívül több olyan kitételt tar­talmaznak, amelyek elsősorban a műszakiakat érintik, így a többi között azt is hangsúlyoz­zák, hogy a munkaköri köteles­séget, illetve jelentős alkotó teljesítményt esetenként kell vizsgálni. Helytelen az olyan sza­bályozás, amely a dolgozók va­lamelyik kategóriájára (például a műszaki fejlesztéssel hivatás­szerűen foglalkozók körére­ vo­natkozólag kimondja, hogy az idesorolt dolgozók valamennyi javaslatának előterjesztése mun­kaköri kötelességük, még abban az esetben is, ha egyes javasla­taik nem munkakörükkel kap­csolatosak. Ugyancsak helytelen az a szabályozás, amely szerint a műszaki fejlesztéssel hivatás­szerűen foglalkozók körébe nem sorolt dolgozók javaslatainál munkaköri kötelességet megál­lapítani nem lehet. Az irányelvek nyomatékosan felhívják a vállalatok figyelmét, hogy a mechanikus módszerek alkalmazásától — különösen a jelentős alkotó teljesítmény megítélése során — tartózkod­janak. Előfordul egyes vállala­toknál, hogy a jelentős alkotó teljesítmény megítélését egy-két mutató alakulásától (a pénzben kimutatható eredmény mértéké­től és a viszonylagos újdonság szintjétől) tették függővé. Az ilyen szabályozás — hangsú­lyozzák az irányelvek — sem az újító, sem a vállalat érdekeit nem fejezi ki, mert kizárja az olyan javaslatokat is, amelyek­nél a hasznos eredményalaku­lás pénzben közvetlenül nem mérhető, így a műszaki szint tartását eredményező, a munka­­körülményeket, a munka biz­tonságát javító javaslatok sem minősíthetők jelentős alkotó tel­jesítménynek. Pedig a nagy so­rozatban gyártott nagy értékű termékekkel kapcsolatos javas­latok akkor is jelentős alkotó teljesítménynek minősültek, ha a javasolt változás műszaki ér­téke jelentéktelen volt. Az irányelvek a továbbiakban fontos útbaigazítást adnak, hogy mit kell viszonylagos újdonság­nak tekinteni, hogyan kell a hasznos eredményt megállapíta­ni. Ismertetik az újítások anya­gi elismerésének módját és rendjét, azt, hogy miként kell a műszaki fejlesztéssel hivatás­szerűen foglalkozó dolgozók kö­rét meghatározni. Ismertetik a pályázatok, újítási feladattervek készítésének, kitűzésének rend­jét, továbbá a szakszervezetek ilyen irányú feladatait. Az irányelvek hangsúlyozzák, hogy a szakszervezetek a gazdasági szervekkel együttesen fokozato­san gondoskodjanak az újító­mozgalom állandó fejlesztéséről, tegyék azt a szocialista munka­verseny szerves részévé. Az irányelvek szerint a vál­lalati újítási szabályzatok nem­csak a vállalat, hanem az újítók jogait és kötelességeit is részle­tesen szabályozzák. Nagyon fon­tos ezért, hogy a vállalat újítói már a szabályzat készítésekor megismerjék a tervezett rendel­kezéseket és elmondhassák az­zal kapcsolatos véleményüket, javaslataikat. T. P. MŰSZAKI ÉLET 3

Next