Nemesfémipari Közlöny, 1936 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1936-01-02 / 1. szám
A NEMESFÉMIPARI SZÖVETSÉG, A DRÁGAKŐCSARNOK ÉS AZ ARANYMŰVES IPARTESTÜLET HIVATALOS LAPJA XVI. évfolyam Budapest, 1936. január 21. szám ú MUNKABÉREK alakulásáról számol be a Magyar Statisztikai Szemle egyik legutóbbi kimutatásában. A magyar ipari munkások évi átlagos keresetét 1125 pengőben állapítja meg. Magyarországon ma ennyit keresne évente kétszázezer munkáscsalád, ha mind a kétszázezernek munkája lenne. De hiszen tudjuk, hogy az egyes ipari munkáságazatokban milyen nagy a munkanélküliség s így bizony a Magyarországon élő kétszázezer ipari munkás jelentékeny része még ennyit sem tud megkeresni. Pedig nehezen képzelhető el, hogy havonta nem egészen egyszáz pengőből meg tudjon élni egy család, amikor a megélhetés 20 százalékkal drágább, mint a békeévekben volt. A drágulási folyamat éppen a primőr szükségleti cikkekben törekszik állandóan fölfelé, a létminimum pedig nem emelkedik. A fixfizetéses tisztviselők, a munkások is egyformán érzik, hogy a keresményeikből nem élhetnek majd meg, ha így megy tovább is. A Statisztikai Szemle igen szomorú képet árt nemcsak a munkások, hanem az egész magyar kereskedelem helyzetéről, mert hiszen havi egyszáz pengőt sem kereső munkások bizonyára kikapcsolódnak a kereskedelmi forgalomból és velük együtt, tudjuk, kikapcsolódott a más foglalkozású nagyközönség nemkereső széles rétege is. A munkaalkalmak megkeresése de jó lenne s ez lehetne az első feladata annak a helyes gazdasági politikának, amelyet már régen várunk. Igaz, nemcsak Magyarországon van így. Ez a nyavalya eluralja az egész világot s úgy látszik, úrrá marad mindaddig, amíg a gazdasági kérdéseket világszerte napiértékű politikai kérdéseknek vetik alá. A munka kérdéséből nem szabadna politikai kérdést csinálni, nem szabadna sem korteseszközül, sem ellenzéki fegyverül felhasználni. A munka az egyetlen és első komponense kell legyen annak az államnak, amely polgárai konstruktív termeléséből akar megélni. Várjon, hol van a hiba? Ki tudja? Pedig de jó lenne ezt a hibát megkeresni, pedig de jó lenne a munkás- és munkaadótömegeket még egyszer biztosabb anyagi bázisra állítani. A dolgozók anyagi biztonsága az állam legszilárdabb alapja. A nyugodt életű polgárok anyagi biztonságáért áldozatokat is érdemes hozni. Ezek az áldozatok semmiesetre sem vesznének kárba és meghoznák a maguk gyümölcsét. Újévi köszöntő Nem tudjuk, örüljünk-e vagy szomorkodjunk azon, amit a fémjelző hivatal évvégi kimutatásában látunk. Tulajdonképen örülni kellene, mert hiszen ez a kimutatás azt bizonyítja, hogy az ipar munkája megszaporodott. Normális időkben azt hihetitök, hogy megnövekedett munkaalkalom több kenyérhez juttatta a dolgozókat. Ez lenne természetes következménye a több munkának. Sajnos nincs így; máskép történik ma minden és ahelyett, hogy a többmunka nagyobb jólétet biztosítana, mit látunk? a többmunka ellenére a nincstelenség jobban ellep mindent, mint valaha is. Hogy miért van ez így, azt mindannyian tudjuk, hogy ez a paradoxon tényleg igaz, nem kétséges. Hogy ennek a fonák helyzetnek a tragikus áldozatai a dolgozók, az bizonyos, hogy nem tudnak rajtuk segíteni, nem kétséges, hogy lelkileg összeroppannak abban a borzalmas tudatban, hogy nem ér már a munkájuk semmit, ennek a kornak a legrémesebb betegsége. Tenni kellene valamit. Senki sem vitatja. Cselekedni kellene, de kinek? Ennek a problémának a megoldásán évek óta kísérleteznek — eddig hiába, talán holnap, talán holnapután végre mégis eredményesen. Valahol hiba történt: rettenetes, borzalmas hiba. Valahol elromlott ez a gazdasági gépezet, amely évezredeket szolgált ki. Elkopott? Nem! Tönkre tették, széthasították a rajvonalak, szétzúzták az ágyuk és végül rosszul foltozták meg — a hazug szájjal békét hirdetők, kik szívük mélyén sohasem akartak békét. Tönkre tették azok is, akik kapzsi szenvedéllyel a pénszerzést nem eszköznek, hanem célnak tekintették, akik a tőkét sohasem akarták a munka, a termelés szolgálatába állítani, hanem a munkát a tőke eszközévé aljasították. Igen, ezek tették tönkre az életünket, ezeknek köszönhetjük, hogy nem tudunk a munkánkból megélni, ezek destruálták a munka értékét, ezek zúzták össze a munkába vetett becsületes hitünket, így van ez és még az sem vigasztal bennünket, hogy ebben az igazán destruktív harcban ők is elbuktak, talán örökre. Pedig milyen jó lenne még egyszer bízni a kétkezünk munkájában, milyen megnyugtató lenne hinni abban, hogy a munkánkból meg tudunk élni, családot tudunk eltartani, gyereket nevelni. Milyen jó lenne még egyszer a régi idők polgárának biztonságában lenni, a félrespórolt garasokat őrizni, nyugodt bizalommal várni az öregséget és elkészülni a végső nagy pihenőre, azzal a tudattal, hogy nem maradt utánunk éhes feleség, proletár gyerek, akinek újból elölről kell kezdeni a harcot, mint nekünk, a falat száraz kenyérért. Mi adjon nekünk a gyarló embereknek erőt ezer kísértéssel szemben a társadalom törényeinek betartására, ha tudjuk, hogy nem tudunk építeni, ha tudjuk, hogy hiába a munkába való bizodalmunk, ám tudjuk, hogy hiába dolgozunk. A mai ember ezekben az Istent kísértő időkben a becsület héroszává lesz, ha tényleg tiszta ember akar maradni. Pedig akar. Hiszen összeszorított ajakkal, kemény ököllel küzd, harcol ezért. Az öregeknek, akiknek még volt néhány jobb évük, még erősen állják a sarat, de a fiatalok, a mi fiaink, akiknek a boldogulásáért ugye apák, mindannyian szívesen mártírhalált halnánk, már nem hisznek a boldogulásukban. Csüggedtek, fáradtak és üres szemekkel bámulják az életük horizontjára rajzolt apokaliptikus kérdőjelet. Ma még csak bátortalan, halk hangon kérdezik: minek? Választ ki adjon nekik? Ez a borzalmasan nyugalanító, türelmetlenkedő hang erősödik és hiába fordulnak felénk, mi nem tudjuk biztatni őket. Minek? — kérdezik ők . Minekllát minek? Én sem tudom fiam. Reszketek érted, akarom boldog légy, akarom te légy a legkülönb, akarom, hogy izmos fiatalságod isteni erejével nagyot, szépet alkoss, akarom, emberit alkoss, akarom, hogy a te beteljesült életed előbbre vigye ennek a borzalmas világnak a kátyúba ragadt szekerét. Hiszen ezt akarja minden apa. De hogyan? — kérdezed tőlem — amikor nem tudok dolgozni, mert nincs hely a számomra a nagy munkaközösségben. De hogyan, amikor megfulladok ebben ?