Szabók Szaklapja, 1930 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1930-01-15 / 1. szám

2. oldal IBHO. évi március h­ó 2-án a­ Vigadottan­ találkozunk! ......................................................................................................... ............................................... A nemzetköziség útja Megszoktuk már, hogy ellenfeleink állan­dóan mint vádat olvassák ránk, hogy mi, osz­tálytudatos munkások, nemzetköziek vagyunk. „A szociáldemokraták — mondják ők — nem lehetnek jó hazafiak, mert hiszen nemzetközi alapon állnak és a szocialista munkásság par­lamentje, a Szocialista Mun­­ásinternacionále és a Nemzetközi Szövetség a munkásság jogai­nak, célkitűzéseinek, felszabadító és önvédelmi harcának nemzetközi fórumai.“ Ellenfeleink már több ízben megkapták a megfelelő választ arra, hogy ebből a mi nemzetköziségünkből vádat, többnyire a hazafiatlanság, sőt néha a hazaárulás vádját akarják ellenünk ková­csolni. A válasz nagyon egyszerű és könnyű a mi számunkra. Nemcsak azért, mert mi büszkén valljuk magunkat ilyen értelemben nemzet­közieknek és tudatában vagyunk annak, hogy mi nemzetközi alapon álló munkások ezer­­szerte jobb szolgálatot teszünk az országnak, min­t azok a frázisai „hazafijak“, akik házas­ságukat a munka nélkül való, minél nagyobb profitszerzésre gyümölcsöztetik. De ha a túlol­dalról vádként akarják felénk fordítani a mi nemzetköziségünket, egyszerűen azzal is meg­adhatjuk a vádaskodóknak a méltó választ: „hát ti mit csináltatok!!“ A tőkéinél mi, a tőke kiuzsorázottjai sem vagyunk nemzetköziebbek és ha mi nemzetközi alapon szervezkedünk, védjük maradék kenyerünket és harcolunk a több kenyérért, emberi jussunkért és jogain­kért, úgy ezt a harcot éppen a tőke nemzet­közien érvényesülő kizsákmányoló rendszere kényszeríti ránk. Hol hallottunk volna már olyasvalamiről, hogy a kapitalista urakat, ezeket az állítólagos nagy hazafiakat bármiféle nemzeti vagy haza­fias szempontok korlátoznák a saját hazájuk­be­li munkások kizsákmányolásában? A tőke urai nem nézik milyen nemzetiségű munkás­sal állnak szemben. Ők csak egyet néznek, előttük csak egy fontos szempont lebeg: hogy minél jobban kiuzsorázható pária legyen az, akinek munkája értékét le akarják fölözni és le is fölözik. A kizsákmányolás, a fogyasztó­­tömegek kiuzsorázása és a mások munkájából való profitszerzés a természetes velejárója, sőt az alapja a kapitalista termelés rendjének, füg­getlenül­ a­ nemzeti országhatároktól és bármi­féle hazafias szemponttól. Hiszen a munkaerő­nek ezt a nemzetközi úton való kizsákmányolá­sát és a fogyasztótömegek ugyancsak minden nemzeti szemponttól mentes kiuzsorázását szolgálják nyíltan és leplezetlenül a kapitalista termelés nemzetközi szervezetei: a ringok, trösztök, kartellek. Ezek ellen azonban a túlol­dalról sohasem hangoztatják vádként a nem­zetköziséget, hanem üzleteket kötnek velük, kiszolgáltatják nekik az ország piacait, mun­kásait, fogyasztóit, sőt magát az egész orszá­got. Mi elhisszük­, hogy a nemzetközi tőke, ame­lyet a velünk szemben fordított szolidaritásá­ban nem feszélyeznek és nem korlátoznak a mesterséges ország­határok, tőlünk, a kizsák­­mányoltaktól és kiuzsorázottaktól rossznéven veszi, ha mi hasonló szolidaritással védeke­zünk. Ám öntudatos munkás az önvédelmi harcnak erről az egyetlen lehetőségéről, amely­nek alapja a világ nincstelen millióinak, min­den országok proletariátusának összefogódzó zsolidaritása, soha­, de sohasem mondhat le, hanem minden igyekezetével arra törekszik, hogy ezt a proletárszolidaritást minél acélo­sabb erejűvé kovácsolja. Ennek a proletárszolidaritásnak a kupolái a munkásság világparlamentjei: a Szocialista Munkásinternacionálé és a Nemzetközi Szak­ Szervezeti Szövetség. De ugyanezt a nemzet­közi összefogást látjuk az a­grár­társa­da­lom részéről is, amelynek Róma székhellyel megvan a maga úgynevezett zöld internacionáléja. Nem is szólva a római katolikus egyház nemzet­köziségéről, arról a római katolikus egyház­ról, amely Rómából me­gföllebbezhet­etlen parancsokat osztogat minden országok szá­mára. Hiszen a pápa nevezi ki Magyarország hercegprímását is, anélkül hogy ehhez Ma­gyarország kormányának hozzájárulását kel­lene kikérnie. És a pápának ezt a jogát, a római katolikus egyháznak ezt a nemzeti or­szághatárokat egyáltalán figyelembe nem vevő nemzetköziségét a nacionalista, „hazafias“ kor­mányok a legteljesebb mértékben respektál­ják, tiszteletben tartják. És egyebekben is mit látunk? Azt látjuk, hogy noha a túloldalról állandóan azt igye­keznek kimutatni, hogy a mi nemzetközi­ségünk egyet jelent a hazafiatlansággal, sőt a leghangosabb vádaskodó!? szerint — a haza­árulással, mégis a vádaskodó túloldal, így a legnacionalistább kormányok is rákényszerül­nek „a nemzetköziség“ útjára. Rákényszerül­nek egyszerűen azért, mert a dolgok fejlődése kényszeríti rá őket. Mert a fejlődés vastör­­■ vényei elől ők sem zárkózhatnak el. És mert ezek a törvényszerűségek egyre parancsolóbb erővel bizonyítják, hogy a gazdasági adottsá­gokkal, tényekkel szemben a nemzeti ország­határok csupán mesterséges elmeszüleményei a kapitalista-nacionalista kormányoknak, dip­lomáciának és a háborúra spekuláló militariz­­musnak. Hiszen ma már a francia nacionalizmusnak nagynevű zászlóhordozója, Briand francia miniszterelnök is az európai államok össze­fogásai, valamilyen formában való együtt­működését célzó tervekkel kénytelen foglal­kozni. És a nemzetgazdászok, politikusok és diplomaták közül egyre többen ismerik fel, hogy a háború folytán elszaporodott nemzeti határok mesterséges akadályai és kerékkötői annak, hogy Európa talpraállhasson és meg­felelő erőkifejtéssel tudja gazdasági­ érdekeit az Amerikai Egyesült Államok túlerejével szemben megvédelmezni. Igaz, hogy a világháború még csak fokozta Európában a nemzeti elkülönülést, amennyiben Európát még több nacionalista államra, még kisebb gazdasági parcellákra aprózta fel — a háború előtti állapottal szemben. De éppen ez mutatja a fejlődés útját, amely le nem tagad­hatóan végül a nacionalista ország- és vám­határokat ledöntő nemzetközi együttműködés­hez, összefogáshoz kell, hogy vezessen. Elő­ször az egyes népeknek a nemzeti elnyomatás alól kellett felszabadulniok, nemzeti önálló­ságra kellett szert tenniök, hogy azután a nem­zeti elnyomatás alól felszabaduló népek szük­ségletei" megéri öljék a népmilliók nemzetközi összefogásait. Hiszen a nacionalista és vám­határokkal körülzárt országoknak i a háború­­utáni megszaporodása vitte rá Briandékat, a nemzetgazdászokat és diplomatákat is a fel ismerősnek arra az útjára, amely a nemzetközi összefogáshoz, egyelőre az európai államok valamilyen formában való együttműködéséhez vezet. Ezek-i— igaz, — még­ csak szándékok,, tervek, felismerései annak, hogy a nacionalista álla­moknak a mesterséges országhatárok szerint való elzárkózása és elkülönülése súlyos káro­sodást jelent ezekre az államokra külön-külön és együttesen. De hiszen ezeknek a terveknek — igaz, tors formában való megnyilvánulását — a gyakorlatban is látjuk már megvalósulni. A Genfben székelő Népszövetség ép­pen most ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. És várjon ez a tízéves Népszövetség, hivatalos nyelvén a Nemzetek Szövetsége nem azzal a hivatással kezdte-e el működését, hogy a vi- A prosznitzi konfekcióiparról A prosznitzi konfekciósipar sajátságos tör­ténelmi fejlődése következtében vált ismertté Európában, de azért is, mert a munkáltatók akár nálunk, akár más európai országban a bérjavítás iránti kérelmek elutasítása alkal­mával rendszerint a prosznitzi konfekcióipar versenyére szoktak hivatkozni. Németországi testvérl­apunk mostanában egy ismertetést kö­zölt a prosznitzi konfekcióipar történetéről, fejlődéséről és jelentőségéről, s úgy hisszük, érdekelni fogja a szűk társakat, hogyha ezt ki­vonatosan mi is itt közreadjuk. Már a tizenkilencedik század elején volt az akkori osztrák-magyar monarchia területén — nevezetesen Pozsonyban­­— egy kimondot­tan ruhakon­felkcion­álás­sal foglalkozó ipar ki­fejlődve ,amely ipar akkor már a kezdet fokán túl volt. Az ottani gettó zsidó lakói valósítot­ták meg az­t az elgondolást, hogy a viselt ruhákkal való kereskedést helyettesítsék a konfekcióipar termékeivel. Ugyanis ezek nagy közvetítőkereskedelmet folytattak viselt ruhák­kal, amelyeket az ország, de most a külföld nagy városaiban is nagy mennyiségben össze­vásároltak és kijavítás után továbbadták azo­kat a zsibárusoknak, akiknél a kevésbé fizető­képes városi emberek nagy tömege szerezte be a ruházatát. A konfekcióipar akkoriban leg­­­inkább igen olcsó, az úgynevezett warnsdorfi gyapotceigből kezdett ruhákat készíteni, ame­lyeket igen alacsony árért adtak el. _ Ezek az új, de olcsó ruhák, amelyeket később durva posztóból is készítettek, nemcsak a pozsonyi zsibárusoknak, hanem azok ka­sainak más városokban is igen keresett cikkeik voltak. Még a budapesti vásárra is kerültek ezek a konfekcióáruk nagy mennyiségben, innen pedig Galíciába, az alpesi országokba és máshova is vitték. Ez a pozsonyi konfekció­ipar a tizenkilencedik század kezdetéig, úgy terjedelemben, mint jelentőségben állandóan fejlődött, amíg egyszerre hirtelen hanyatlani kezdett és teljesen megszűnt. Ennek a hanyat­lásnak az okát pedig­ a viszonyok ismerői azzal magyarázzák, hogy ennek a fejlődő iparnak Prosznitzban támadt egy igen veszedelmes versenytársa. Egyetlenegy szabóiparos, aki arra adta, magát, hogy kész ruhákat készít­­tesen nagyobb mennyiségben raktárra. Ez a szabóiparos volt a tulajdonképpeni megterem­tője a prosznitzi, de egyben az egész ausztriai konfekcióiparnak, amelynek centruma Prosz­­nitz volt, amely még ma is a csehszlovák állam konfekcióipari központja. Ennek az élelmes szabómesternek az apja pedig a prosznitzi zsidó gettóból való zsibáru­sok egyike volt, akik viselt ruhákból álló nagy készleteikkel vásárról vásárra utaztak és kereskedtek kisebb-nagyobb szerencsével. Fia, név szerint Mayer Mandl, kortársai tanú­sága szerint jóeszű kereskedő volt, aki lassan­ként teljesen más jelleget kölcsönzött a ruha­­kereskedelemnek, amennyiben a viselt ruháik­kal való kereskedés helyett fokozatosan az új, de olcsó ruhák nagybani készítését vezette be. Átmenetileg azzal is foglalkozott, hogy össze­vásárolta a régi, kiselejtezett egyenruhákat nagy mennyiségekben és ezeket vidéki szabók­kal átdolgoztatta civilruhákra. Ezek az­ „új“ ruhák jó üzletnek váltak be és ez felbátorí­totta Mayer Mandelt arra, hogy azután már csak új, de olcsó ruhák gyártásával foglalko­zott. Mind több zerbárus, kiskereskedő és vásá­ros kereskedett az ő új ruháival. Üzleti terü­lete csakhamar elterjedt először egész Cseh­országban, Morvaországban és végül a pozsonyi gettókonfekciósok üzleti területén is. Már 1848—49 körül nagyobb számban lehet­tek azok a városi és vidéki szabókismesterek, akik a prosznitzi Mayer Mandlnak dolgoztak. Ezekben az években Mandl sok száz unifor­mist dolgoztatott át, amelyek a magyar inzur­­genscsapatoknak volta­k szánva és amelyek kerülő úton valószínűleg el is jutottak azokhoz. Később a Balkán országokra terjesztette ki az eladási piacot. Már a krími háború előtt meg­kezdődött a Balkánon a modernizálási folya­mat, ezen háború után pedig a Balkán lakos­sága mindikább fölcseréli a nemzeti viseletét az európai ruházattal. És most újra föléledt a viselt ruhával való kereskedés. Újra elindul­tak a zsibárusok és összevásárolták az egész Osztrák-magyar Monarchiában a viselt ruhá­kat, amelyeket kijavíttattak és elég magas áron továbbadták a Balkánországokba. Mi­után azonban viselt ruhákat nem lehet szapo­rítani a szükségelt mennyiségben és e tekin­tetben a kínálat nem igazodhat a kereslet után, csakhamar kifogyott a viselt ruhák kész­lete és így érthető, hogy az új piacot is meg­­hódította Mayer Mandl az ő új, de olcsó ruháival. Már a múlt század 50-es éveiben ezeknek a ruháknak oly hírneve volt, hogy a török kor­mány — amely már a krími háború alatt föl­ismerte az egységes középeurópai ruházat na­gyobb célszerűségét — a prosznitzi cégnek adott megbízást a hadsereg fölruházására. A rendelés akkor 60.000 egyenruhára szólt. Az ilyen rendelést természetesen már nem lehe­tett egynéhány vidéki szabóiparossal lebonyo­lítani. Új termelési formáról, iíj berendezke­désekről kellett gondoskodni. Akkor még a szabócéh írta elő, hogy hány szabómester dolgozhat egy helységben. Ezekre tehát Mandl nem igen számíthatott. De segít­ségére jött neki az a körülmény, hogy a nem­zeti viselet mindinkább háttérbe szorult és mind nagyobb számban fölszabadultak azok a munkaerők, akik ezzel foglalkoztatva voltak eddig. Ezeket Mandl otthonmunkásokká tette. Prosznitzban ugyanis tanműhelyt rendezett be, amelyben speciálisan betaníttatta céljaira a­ rendelkezésre álló munkaerőket. Pozsonyból hívott szabómestereket Prossnitzba, akik az ottani konfekcióipar hanyatlása folytán munkanélkülivé váltak és azokra bízta a jövő SZABÓÉ SZAKLAPJA ésil­allást. Az őszi és téli idényben szokásos oktatóelőadások ezidőszerint is folya­matban vannak az egyesületünkben. Az előadások rendszerint minden hét­főn este 7 órakor tartatnak meg. A budapesti csoport vezetősége a legkö­zelebbi jövőben a következő tudomá­nyos előadásokat rendezi: 1930 január 20-án Dr. Kiss Jenő: Osztályöntudat és osztály gyűlölet. 1930 január 27-én Braun Soma: Zola, Emil. 1930 február 3-án .. . . Kertész Miklós: Nemzeti és nemzet­közi kartel, tröszt és konszern. Ezenkívül a munkanélküli egyesületi tagok részére minden szerdán délelőtt 1411 órakor tartatnak oktató előadá­sok. Az előadások látogatására ezúttal is felhívjuk a szaktársak és szak­társ­nők figyelmét. 1930

Next