Tejgazdasági Szemle, 1923 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1923-01-01 / 1. szám
A vaj minősége Amily mértékben hazai • vajtermelésünk emelkedni fog és kiviteli piacokat kell szereznünk, azon mérvben törekednünk kell oly minőségű vajat előállítani, amely nemcsak a belföldi forgalomban állja meg a helyét, hanem távoli országokba is kivihető és minősége vetekedjék a híres dán és más származású áruéval. Hogy miért ütközik nehézségbe hazánkban oly kiváló minőségű vaj előállítása, mint például a dán vaj, annak száz és egy oka van. Nagyobb tejtétellel, napi több ezer liter mennyiséggel hazánkban csak nagy uradalmak rendelkeznek és ezek majdnem kivétel nélkül a fővárosba, vagy más nagy városba szállíthatják be tejüket. Tejszövetkezeteink ily nagy tejmennyiség felett nem rendelkeznek; ha itt-ott — elvétve — akad is ezer literes tejszövetkezet, ez is édes kevés ahhoz, hogy a drága vasgyári berendezésre gondolni lehetne. A háború előtt egyes vasvállalataink úgy oldották meg a problémát, hogy szétágazó körzetből (miután szűkebb, közeli körzetben elegendő tejmennyiséget Magyarországon nem lehet találni) 40—50 községből vasúton szállították be a tejfölt úgynevezett „vajtermelő központokba“ (ilyenek voltak : Szabadka, Veszprém, Jánosháza, Dombóvár, Pécs, stb.) és ott elég jó minőségű vajat állítottak elő és egyes években 150—200 vagon vajat is exportáltak. (Ausztriába legtöbbet) A háború kitörése óta azonban a tejtermelés állandóan apadt, annyira, hogy a tejet még távolabbi vidékekről is a fővárosba kellett felszállítani és így egyre másra megszűntek e vajtermelési központok. Kétségtelen, hogy ilyen, vagy hasonló központok lesznek jövőben is elsősorban hivatva a kivitel ügyét szolgálni, mert arra, hogy Magyarországon pasztőrözött tejből vagy tejszínből egy helyen nagyobb mennyiségű vaj állíttassák elő, egyhamar gondolni sem lehet. (Ez a béke éveiben Frigyes főherceg pálmonostori uradalmában és még 1—2 kisebb uradalomban volt csak lehetséges.) A béke éveiben azonban megelégedéssel tapasztalhattuk, hogy a vaj termelő központok igen jó minőségű vajat tudtak produkálni, mely még Törökországba, Angliába és más távoli országokba is elszállítható volt és kitűnő hírnévnek örvendett. Minthogy pedig Ausztria, mely a béke éveiben legjobb vevőnk volt, ma vékonypénzű ország és mint vajvevő, csak csekély mértékben felvevőképes, bizonyos, hogy a vajtermelés növekedése esetén távolabbi piacokat kell keresnünk. Ezzel vele fog járni annak szükségessége is, hogy különféle minőségű vajat állítsunk elő: sótlan és sózott vajat, a régi módszer szerint: savanyú tejfölből, de ahol lehet, édes tejszínből is, pasztőrözött vajat. Természetesen a csomagolás tekintetében is követnünk kell a külföldi szokásokat. A jó exportvajnak a lehetőségig szárazra kell kigyúrva lenni (kb. 14%nál nem szabad több vizet tartalmaznia). Kellemetlen mellékizének nem szabad lenni. A hollandi vajnak, mely egyébként kitűnő minőségű, hírnevét például az tette tönkre, hogy gyakran kellemetlen halize volt (hasonló a faggyvszhez) miért is Hollandia sótlan vaj exportja normális években alig számottevő. A dán vaj íze és szaga ezzel szemben mindenkor kifogástalan. A pasztőrözött tejszínből készült vaj mindenesetre legtartósabb, de — mint mondottuk — ezzel az eljárással csak ott lehet gyárilag, tehát nagyobb mennyiségben vajat előállítani, ahol több ezer liter édes tej, illetve tejszín áll rendelkezésre, ahol tehát igen fejlett a tejgazdaság és sűrűn, egy csomóban fekszenek a nagy tejszövetkezetek. Nem kevésbbé tartós azonban, sőt esetenként még tartósabb is az előbbinél, a mesterségesen savanyított tejfölből készült vaj, ha kifogástalanul van kidolgozva. A savanyú reaktió ugyanis ez esetben a többi, különféle káros baktériumok fejlődését meggátolja és a vaj romlása többnyire csak azáltal áll be, hogy zsírja oxidálódik, avasodik. Kifogástalan tartós vaj (exportvaj) hónapokig eláll és jó izét is megőrzi, azután is csak avasodhat, de kellemetlen, keserű, vagy faggyaszt nem kaphat. A vaj sózása is fontos konzerválási módja az exportvajnak, mert a sózott vaj olyan országokban, ahol vajjal főznek, igen keresett áru. A dobozolt (konzerv) vaj általában kevéssé terjedt el, bár kétségtelen, hogy különösen a tropikus vidékek ellátása tekintetében jövője van. Tojás, vad és baromfi. A tejipari termékek kivitelének függő kérdése mellett közelről érdekel bennünket egyéb élelmezési cikkeink exportja. A világpiac évi beszámolója kapcsán érdekes egybefoglaló képét adja az elmúlt esztendő tojás-, vad- és baromfi kivitelének. A háború előtti években kizárólag kövérárut exportáltunk, vagyis libát és kacsát, de azt is csak Ausztria részére, karácsony felé pedig jelentékeny mennyiségű pulyka került a londoni piacra. Csirkéink külföldön egyáltalán nem voltak keresettek. Bácska és Bánát elvesztésével kövéráruban nagy veszteség ért bennünket, de ha tekintetbe vesszük, hogy a megmaradt megyék falvai rendszeres iparrá fejlesztették a baromfihizlalást, akkor azt látjuk, hogy ez a fokozatos fejlesztés majdnem fedezi a veszteséget. A baromfihizlalást jövedelmező foglalkozásnak tartják és különösen a vidék nagy kedvvel űzi ezt az ipart. Magyarországon az utóbbi két-három évben modern baromfihizlaldák épültek, ahol különösen hizlalt csirkét olyan minőségben termelnek, amely bármely ország árujával vetekedik. És így nem csodálható, ha e cikkünket ma már Svájc, sőt a francia és angol piacok is keresik és számítani lehet arra, hogy a pár száz vagon baromfitermelésünk, amelyet a külföld ma már felvesz, évről-évre növekedni fog. Ha tekintetbe vesszük, hogy az állam a vagononként tizenötmillió korona értéket képviselő exportbaromfira teljes külföldi valutafedezetet kap, a pénzügyi kormány kg-ként eca 60 koronát, a főváros községi üzeme pedig minden 2 kgr. exportált áru után 170 koronáért egy kg. libát és 140 koronáért egy kg. csirkét kap és hogy az óriási fuvarköltségek és a mai küföldi valutaárak mellett még mindig versenyképesek vagyunk, könnyen valóra válhat, hogy a magyarországi baromfitenyésztés nagyon szü TEJGAZDASÁGI SZEMLE 1923 Január 1