Természet és Társadalom, 1954 (113. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

elsősorban a Kőszívű ember fiai, de emellett olyan regények is, mint a Politikai divatok vagy az Enyém, tiéd, övé... És közben megint vissza-visszanézett a hősi múltba, török­ korba, vagy még régebbi időkre, nem egyszer a mondák ködébe vesző messzeségbe, vagy máskor a másik szabadságharc, a kuruc küz­delmek felé, így a kuruc időiket idézte fel legszebb re­gényei közöl a Lőcsei fehér asszony. 1867 után, amikor már lehetett beszélni a forra­dalomról, Jókai legfontosabb feladatának tudta, fenn­tartani a dicsőséges küzdelem és a dicsőséges bukás emlékét. És újra meg újra felidézni a halhatatlan ba­rátot, a szabadság dalnokát és vértanúját, Petőfit. Le­hetett időközben politikailag bizonytalan, követhetett el nem csekély következetlenségeket is, a döntő az volt, hogy hű maradt negyvennyolc emlékéhez. A forradalom és szabadságharc hősei mindig eszmény­ként jelentek meg nála s a megalkuvó erkölcsileg el­ítéltetett. Szó sincs róla, a kiegyezés utáni közállapotok megrendítették Jókai lelkét is, különösen akkor, ami­kor az ellenzéki politikát színlelő Tisza Kálmán és pártja, a bal­közép, egyszerire csak egyesült az annyit szidott kie­gyezéseikel és átvette a kormányt, kiszolgál­ván Bécset és a Bécshez húzó reakciós erőket Jókai pártjával együtt sodródott a kormány oldalára. Ettől kezdve egymást érte a hivatalos elismertetés is. Az egykori forradalmi vezér, az egykori halálra keresett bujdosó elámulva vehette tudomásul, hogy megtisztel­tetés megtiszteltetés után éri, hogy csillogó rendjel ékesíti a mellét... És ezt a rendjelet ugyanaz a ki­rály adja neki, aki kivégeztette negyvennyolc hőseit és aki egykor az ő számára is a kötelet helyezte kilá­tásba. És mégis sajátos módon hű maradt negyven­­nyolchoz, hű maradt Petőfi emlékéhez, hű maradt a forradalom hitvallásához. Nemcsak a magyar nép szabadságküzdelmeit idézte újra és újra, hanem a maga ügyének érezte a világ minden elnyomottjának ügyét. Már jóval a kiegyezés után regényt írt az orosz dekabristákról. Vadromantikus történet a­­Sza­badság a hó alatt­, a történelem eseményeivel csak nagyon nagyjából egyezik meg, de mélységesen hite­les benne az a hó alatt csírázó orosz szabadság, amely világtörténelmi jelentőségű volt és amelynek a jelen­tőségét Jókai megsejtette. És a dekabristák mellett meg­je­lennek nála Pugacsov hősei (A vakmerő), fel­vonulnak Dél-Amerika forradalmárai (Bolivár), az Olasz Garibaldisták, a felzendült bécsi diákok... és megjelennek nem is egyszer a párizsi kommün mun­káshősei. Jókai — a liberális polgár — nem értette, mi is történt Párizsban, el is hitte azt a sokféle rá­galmat, amelyet a burzsoázia terjesztett a kommüiná­­rokról, de a forradalmi múltú író azt is tudomásul vette, hogy azok a fegyverre kelt munkások nagyon bátor emberek voltak és vértanúhalált haltak az ügyükért. A lélek idomár vagy A vér­­kenyér szem­­léletileg alapjában elhibázott könyv, de mindkettőből egyszerre és együtt kiderül a polgár Jókai rettegése és a forradalmi múltú Jókai csodálata a munkásfor­­radalmárok iránt. És­­A csigák regénye­ c. különös írásából az is kiderül, hogy mélységesen meg volt győződve: akár tetszik, akár nem, végül is a proleta­riátusnak kell győzedelmeskedni a világ legnagyobb küzdelmében. Ő maga azonban liberális polgári szemléletű író volt Legfőbb hősei a hűbéri világgal szembeforduló haladó nemesek a múltból (Ráby, Jeney Kálmán, Kár­­páthy Zoltán, Baradlayék) és a történelem színterére lépő magyar polgárok (Tímár Mihály, Berend Iván). A polgári Magyarország nevében emeli fel szavát a nagybirtokosok ellen. A kiegyezés évtizedeinek kellős közepén (1885-ben) szinte ünneprontóként írja meg élesen és gúnyosan nagybirtokellenes regényét,­­A kiskirályok­-at. A polgárosodó haza nevében bélyegzi meg Sámuel apát alakján keresztül az egyház mester­kedéseit és a külföldi kalandortőke beáramlását (Fekete gyémántok). Polgári haladás és hazafiiság a számára elválaszthatatlan, senki gyűlöletesebbé és senki nevetségesebbé nem tudta tenni a maradiságot és a hazafiatlanságot Rideghváry Bence ábrázolásával felkelti a haragos indulatokat a reakcióiból szükség­képpen hazaárulóvá váló ellenforradalmár politika iránt, máshelyü­tt pedig a Kárpáthy Abellino-féle alakokkal menthetetlenül nevetségessé teszi a legüre­­sebb magatartást: a komnopolitizmust. A kiegyezés után még gyakran szólal meg a ha­ladásért kiálló, a forradalmat idéző Jókai, sőt érdek­lődése egyre jobban fordul a társadalom mélyrétegei felé is, amelyekről azonban mindvégig eléggé ködös képe maradt. De ebben az utolsó korszakában gyak­ran siklik a túl kalandos mesélgetés felé is, nem egy­szer menekül a mesékbe az egyre kiábrándítóbb való­ság elől. Ez váltja ki ellene az igényesebb polgári kö­vetelések hangját Péterfy kritikájában. Az olvasóközönség azonban — akár Gyulai kri­tizálta, akár Péterfy — híven kitartott Jókai mellett. Az olvasóközönség megértette, hogy Jókai végered­ményben szüntelenül negyvennyolc pártján áll mind­azzal szemben, ami hatvanhét óta történt. És ez az olvasóközönség szerette olvasni Jókai regényeit. De Jókai 1848 március 15-én beszédet mond az ifjúsághoz (Barabás Miklós vízfestménye)

Next