Természet és Társadalom, 1954 (113. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-01 / 4. szám
elsősorban a Kőszívű ember fiai, de emellett olyan regények is, mint a Politikai divatok vagy az Enyém, tiéd, övé... És közben megint vissza-visszanézett a hősi múltba, török korba, vagy még régebbi időkre, nem egyszer a mondák ködébe vesző messzeségbe, vagy máskor a másik szabadságharc, a kuruc küzdelmek felé, így a kuruc időiket idézte fel legszebb regényei közöl a Lőcsei fehér asszony. 1867 után, amikor már lehetett beszélni a forradalomról, Jókai legfontosabb feladatának tudta, fenntartani a dicsőséges küzdelem és a dicsőséges bukás emlékét. És újra meg újra felidézni a halhatatlan barátot, a szabadság dalnokát és vértanúját, Petőfit. Lehetett időközben politikailag bizonytalan, követhetett el nem csekély következetlenségeket is, a döntő az volt, hogy hű maradt negyvennyolc emlékéhez. A forradalom és szabadságharc hősei mindig eszményként jelentek meg nála s a megalkuvó erkölcsileg elítéltetett. Szó sincs róla, a kiegyezés utáni közállapotok megrendítették Jókai lelkét is, különösen akkor, amikor az ellenzéki politikát színlelő Tisza Kálmán és pártja, a balközép, egyszerire csak egyesült az annyit szidott kiegyezéseikel és átvette a kormányt, kiszolgálván Bécset és a Bécshez húzó reakciós erőket Jókai pártjával együtt sodródott a kormány oldalára. Ettől kezdve egymást érte a hivatalos elismertetés is. Az egykori forradalmi vezér, az egykori halálra keresett bujdosó elámulva vehette tudomásul, hogy megtiszteltetés megtiszteltetés után éri, hogy csillogó rendjel ékesíti a mellét... És ezt a rendjelet ugyanaz a király adja neki, aki kivégeztette negyvennyolc hőseit és aki egykor az ő számára is a kötelet helyezte kilátásba. És mégis sajátos módon hű maradt negyvennyolchoz, hű maradt Petőfi emlékéhez, hű maradt a forradalom hitvallásához. Nemcsak a magyar nép szabadságküzdelmeit idézte újra és újra, hanem a maga ügyének érezte a világ minden elnyomottjának ügyét. Már jóval a kiegyezés után regényt írt az orosz dekabristákról. Vadromantikus történet aSzabadság a hó alatt, a történelem eseményeivel csak nagyon nagyjából egyezik meg, de mélységesen hiteles benne az a hó alatt csírázó orosz szabadság, amely világtörténelmi jelentőségű volt és amelynek a jelentőségét Jókai megsejtette. És a dekabristák mellett megjelennek nála Pugacsov hősei (A vakmerő), felvonulnak Dél-Amerika forradalmárai (Bolivár), az Olasz Garibaldisták, a felzendült bécsi diákok... és megjelennek nem is egyszer a párizsi kommün munkáshősei. Jókai — a liberális polgár — nem értette, mi is történt Párizsban, el is hitte azt a sokféle rágalmat, amelyet a burzsoázia terjesztett a kommüinárokról, de a forradalmi múltú író azt is tudomásul vette, hogy azok a fegyverre kelt munkások nagyon bátor emberek voltak és vértanúhalált haltak az ügyükért. A lélek idomár vagy A vérkenyér szemléletileg alapjában elhibázott könyv, de mindkettőből egyszerre és együtt kiderül a polgár Jókai rettegése és a forradalmi múltú Jókai csodálata a munkásforradalmárok iránt. ÉsA csigák regénye c. különös írásából az is kiderül, hogy mélységesen meg volt győződve: akár tetszik, akár nem, végül is a proletariátusnak kell győzedelmeskedni a világ legnagyobb küzdelmében. Ő maga azonban liberális polgári szemléletű író volt Legfőbb hősei a hűbéri világgal szembeforduló haladó nemesek a múltból (Ráby, Jeney Kálmán, Kárpáthy Zoltán, Baradlayék) és a történelem színterére lépő magyar polgárok (Tímár Mihály, Berend Iván). A polgári Magyarország nevében emeli fel szavát a nagybirtokosok ellen. A kiegyezés évtizedeinek kellős közepén (1885-ben) szinte ünneprontóként írja meg élesen és gúnyosan nagybirtokellenes regényét,A kiskirályok-at. A polgárosodó haza nevében bélyegzi meg Sámuel apát alakján keresztül az egyház mesterkedéseit és a külföldi kalandortőke beáramlását (Fekete gyémántok). Polgári haladás és hazafiiság a számára elválaszthatatlan, senki gyűlöletesebbé és senki nevetségesebbé nem tudta tenni a maradiságot és a hazafiatlanságot Rideghváry Bence ábrázolásával felkelti a haragos indulatokat a reakcióiból szükségképpen hazaárulóvá váló ellenforradalmár politika iránt, máshelyütt pedig a Kárpáthy Abellino-féle alakokkal menthetetlenül nevetségessé teszi a legüresebb magatartást: a komnopolitizmust. A kiegyezés után még gyakran szólal meg a haladásért kiálló, a forradalmat idéző Jókai, sőt érdeklődése egyre jobban fordul a társadalom mélyrétegei felé is, amelyekről azonban mindvégig eléggé ködös képe maradt. De ebben az utolsó korszakában gyakran siklik a túl kalandos mesélgetés felé is, nem egyszer menekül a mesékbe az egyre kiábrándítóbb valóság elől. Ez váltja ki ellene az igényesebb polgári követelések hangját Péterfy kritikájában. Az olvasóközönség azonban — akár Gyulai kritizálta, akár Péterfy — híven kitartott Jókai mellett. Az olvasóközönség megértette, hogy Jókai végeredményben szüntelenül negyvennyolc pártján áll mindazzal szemben, ami hatvanhét óta történt. És ez az olvasóközönség szerette olvasni Jókai regényeit. De Jókai 1848 március 15-én beszédet mond az ifjúsághoz (Barabás Miklós vízfestménye)