Magyar Vasmunkások Lapja, 1942 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1942-02-15 / 2. szám

i­ pur/fcásügyek a fórumon . A­­ megváltozo­tt helyzet következtében az ipari kérdések fokozottabb mértékben kerülnek előtérbe és tárgyalás alá minden illetékes fó­rumon. Ha egy kissé beletekintünk az ipar helyzetébe, érthető az ipari és ezzel kapcsola­tosan a m­unkáskérdések előtérbe jutása. Egy­néhány számadat ipari helyzetünk mai állapo­tát, egész jól bevilágítja. A munkáslétszám emelkedésére vonatkozó számadatokat kell, legelsősorban vizsgálat tárgyává tenni, mert ezek mutatják ipari életünk fejlődését az utóbbi időben. Az 1940. év januárjában a gyár­ipari munkáslétszám 355.000 volt, amely szám 1941 januárjában 358.000, 1941 júniusában pedig már 371.000 főre emelkedett. Az összipari mun­káslétszám, beleértve a kis- és kézműipart is, 1941 június havában 880.000 volt az úgynevezett trianoni Magyarország területén. A visszatért Felvidék és Kárpátalja ipari munkásságának létszáma 1941 áprilisában 57.000 főt tett ki. Az egész, ország összipari munkáslétszáma, bele­értve Erdélyt és a Délvidéket is, ez év szep­temberében több mint 1 millióra volt tehető. Olyan hatalmas munkáslétszám ez, amilyen még sohasem volt. A termelés értéknövekedése is fejlődőben van, mert amíg a gyáriparban az 1938. évben 11 milliárdra volt tehető, addig az 1939. évben 4,8 milliárdra és az 1940. évben 4,4 milliárdra emelkedett. A folyó évben pedig megközelíti az 5 milliárdot. A munkaórák számának növe­kedése is jelentős, mert ez év januárjában 69 millió volt a végzett munkaórák száma. Ez­­szeptemberben már 73 millióra emelkedett, holott az elmúlt év szeptember havában sem haladta túl a 70 milliót. Mindezek együttvéve igazolják az ország iparának hatalmas fejlő­dését és egyik-másik ágazatban a csúcspontra jutását. Ma már a vasiparban 150.000 körül van­ a foglalkoztatott munkások száma. A bá­nya­iparban ez 75.000-re emelkedett, holott egy esztendő­vel ezelőtt 55.000 körül volt.­ A folyó­­esztendőben az építőipari tevékenység is igen magas fokra emelkedett és kb. 60%-kal múlta felül a múlt évi adatokat. A további fejlődést az anyaghiány hátráltatja. A faipar szintén jól van foglalkoztatva. Érthető tehát, hogy ilyen nagyarányú ipari fejlődés mellett a szo­ciális kérdések az ipari kérdések homlokterébe kerültek és az ipari munkássággal is többet foglalkoznak. Vannak egyes iparágak, amelyekben nem fejlődésről, hanem inkább a nagyfokú anyag­hiány miatt összezsugorodásról lehet beszélni. Általános ez az élelmezési szakmánál, ahol az anyaghiányon kívül a különböző rendeletek is korlátozzák a munka lehetőségét. Anyaghiány miatt hasonlóan visszafejlődés észlelhető a textiliparban is. Ez utóbbi tény igazolja fő­képpen, hogy az ipari fejlődés szoros össze­függésben van a háborús szükséglettel, tehát háborús konjunktúrának is nevezhető. Minthogy a háború bizonyos idő múlva be­fejezést nyer, ezért már most kell gondolni a termelés átállítására. Szükség van erre annál is inkább, mert ipari termelésünk a jelenlegi munkáslétszámot békés termelés mellett fog­lalkoztatni nem tudja, miért is egyrészt a ter­melés átszervezéséről, másrészt a vidékről fel­szívódott munkaerők más területen való fog­lalkoztatásáról kell gondoskodni. Szakszervezeti szempontból is nagy fontossággal bír, hogy a vidéki városokból és falvakból felözönlött, tö­megmunkára alkalmazott munkások megtalál­ják­ békebeli foglalkozásukat, mert egyébként a rendkívüli nagy ajánlat révén a fővárosi és környékbeli munkásoknak alacsony munka­bérek vállalásával versenyt támasztanak. Ezekben a­ kérdésekben bizonyos tapasztalatok birtokában vagyunk, mert mögöttünk áll az első világháború és az azt követő idő, amikor ugyancsak megtörtént, hogy a háborús szük­ségletek kielégítése céljából a felnövekedett konjunktúrában a betanult munkások elhelyez­kedtek. Különösen nagy mértékben történt ez meg a vasiparban, ahol a foglalkoztatás az első világháborúban is igen jó volt. A modern automata- és egyéb munkagépek mellett aránylag igen rövid idő alatt lehetett és lehet ma is elsajátítani a szükséges ismereteket. Ezért, nagy a beözönlés a vidékről a Vasipari üzemekhez, amihez még az olcsóbb munkavál­lalás ténye is járul. A most dúló háborúban legfőképpen a vas­­iparban, a betanított munkások képzése mel­lett a szakmunkások átképzése is folyik. Egyes nagyobb gyárak vezetősége átképzésben része­sít olyan vasipari szakmunkásokat, akikre sa­ját szakmájukban szükség nincs. Főleg az esz­tergályos szakmára való átképzés folyik, mert a mai felfokozott tömegtermeléshez ebből a szakmából nincs elegendő munkaerő. Az át­képzésnek ez a módja érzékenyen hat a tanult ipari szakmunkásokra. Az ipari termelés szem­pontjából sem lehet közömbös az átképzésnek ez a formája, mert ,a jól bevált, sokoldali, jól képzett szakmunkások helyett a termelésnek csak bizonyos ágazatában kiképzett, egészen alacsony szaknívójú munkásréteg keletkezik. Ennek káros hatásai legfőképpen akkor mu­tatkoznak, ha a béketermelésre kell áttérni, amikor az átképzett munkások a sokoldalúság hiányában nem képesek a termelés terén a feladatukat betölteni és nemcsak mint olcsóbb munkaerők veszélyeztetik a szakmunkások helyzetét, hanem a gyáripar jó hírnevét is erő­sen rontják. A magyar ipari termelés szín­vonalának megtartása érdekében és a tanult­­szakmunkások védelméért a kormánynak már most kellene segítséget nyújtani és a szüksé­ges intézkedéseket a későbbi bajok eltünteté­sére fokozatosan megtenni. Meg kell említenünk ez alkalommal, hogy a törvényhozás előtt számos munkáskérdés ke­rült megvitatás alá. A szociálpolitikai kérdé­sek közül különösen a tizetett szabadság javí­tandó rendelkezései, valamint a családi pótlék elégtelensége és annak megfelelő kiterjesztése került szóba. Hasonlóan szóba került a fizetett szabadság idejére érvényes 50%-os vasúti ked­vezmények fokozása és hibás rendelkezéseinek kiküszöbölése. összefoglalva, ezek azok az ipari és munkás­kérdések, amelyek a munkásságot, de különö­sen szaktársainkat közelről érintik és ame­lyeknek lapridc­­útján való ismertetését szük­ségesnek tartjuk. levinosLogia Budapest VIII. t Józ­sef Arn. A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK KÖZPONTI SZÖVETSÉGE HIVATALOS KÖZLÖNYE Kéziratot nem adunk vissza. A Szövetség tagjai a lapot díjtalanul kapják Megjelenik minden hónap 15-én. szerkesztőség és kiadns, Harmadik évfolyam, 2. szám, Budapest, 1942 február 15 Budapestvm,Magdolna u.5.Tel:138-as 3­6 Szabotázs!! Vannak vádak, amelyekkel szemben a tisz­tességes, kötelességtudó ember még ártatlan­ságának teljes tudatában sem szívesen véde­kezik. Ha valakit gyilkossággal, rablással vádol­nak meg, hiába mentik fel, sőt hiába derül ki, hogy éppen az ellenkezőjét tette annak, ami­vel vádolták, mégis valami kevés ott ragad rajta a szörnyű gyanú nyomán, mégis barátai, ismerősei, ha lehet, kitérnek útjából. Úgy mondják, a­­ gyanú öl. Hátha még hozzá ez a vád nem is rablás, nem is gyilkos­ság, hanem még ennél is szörnyűbb, súlyo­sabb: hazaárulás. Beszéljünk nyíltan. Ellenünk, a szocialista szervezett munkásság, a Magyarországi Vas­­as Fémmunkások Központi Szövetsége ellen hallható itt is, ott is a jól átg­ondolt, tervszerű suttogó propaganda: „A vasasok kiadták a parancsot a szabotázsra. Már csinálják is, már akcióba is léptek.“ És ellenségeink túl­tengő fantáziája, beteges gyűlölete, vagy egy­két mindenre elszánt stréber törtetése „bizo­nyítékokat“ is produkál az alaptalan rága­lomhoz. Ha a napszámos véletlenül a forgács­­csal együtt kiseper egy leejtett csavarhúzót, ha a gépszíj, amit évek óta nem cseréltek, egy nap kétszer szakad el, ha egy szervezett szak­társunk valamilyen okból elront egy munka­darabot — kivel nem­ történt meg, hol nem történt meg még ez —, fontoskodó arccal bukkannak fel a mindig ráérő, minden lében kanál ,okvetetlenkedők. Na tessék, itt van, nem megmondtam? Ugy­e, hogy szabotálnak? Nem is csoda, hiszen a központból adták ki nekik a parancsot erre. Annyira mennek, hogy ha szükséges, pon­tos dátummal, nevekkel dobálódznak, hol, mi­kor, kik adták ki azt a bizonyos „parancsot“, saját beteges agyuk idétlen termését. Ismételjük: nem szívesen foglalkozunk az ilyen otromba és ostoba rágalmakkal, mint ahogy pedáns ember a r­uhá­iára fröccsent sarat is csupán kényszerűségből takarítja le, de bizonyos érthető undorral végzi ezt a mű­veletet. Mit tehetünk mégis? Bizonyos körök hallgatásunkat esetleg félelemnek vélnék. De akadhatnak jóhiszemű szaktársak is, akiket megzavar, félrevezet a szüntelen fertőző had­járat. Ezért, csupán csak ezért rázzuk le magunk­ról a tudatos gonoszsággal ránk fröccsentett sarat. Ezzel a tettünkkel egymagában is be­bizonyítjuk, hogy nem félünk a rágalmaktól, nem a szabotázs ránk kent ostoba vádjától, sőt Nagy Frigyes módjára mi maguk akaszt­juk lejjebb azokat a feliratokat, amelyekkel ellenségeink bennünket kompromittálni akar­tak. . ... Az éretlen és gonosz vádaskodással mit sze­gezhetünk szembe? Mindazt, ami Szövetség­­­ünket azzá­ teszi, ami: a magyar vasipán proletariátus gazdasági, erkölcsi, kulturális érdekeinek egyetlen komoly, ha­jlí­thatatlan védelmezője és képviselője. Szövetségünk egész elvi, eszmei alapja, de immáron közel négy évtizedes gyakorlati tevékenysége egyet­len hangos cáfolata az ilyen és hasonló intrikus vádaknak. Tényként szögezhetjük le, hogy sem az 1911—18-as, sem a most elütő má­sodik világháború idején nem fordult elő egyetlenegy alkalommal sem, hogy a magyar bíróságok szervezett munkások ellen szabó­­tázs-vád alapján ítéletet hoztak volna. És ez a tény minden tárgyilagosan gondol­kozó ember szemében nyilvánvalóan bír annyi súllyal, mint a sunyin meglapuló, kaján rá­galmazók felelőtlen fecsegése. Mindenki tudja, milyen súlyos terhek nehe­zednek ma a szervezett, szocialista, vasm­un­­kásság vállaira. Akár kint a fronton, túl az ország határain, távol családjuktól, akár ide­haza, a gyárakban teljesítik kötelességüket. És hogy teljesítik, azt nem kisebb tényező, mint maga az iparügyi miniszter állapította meg a parlament legutóbbi költségvetési vi­tája során. Mit akarnak hát a gonosz gáncsvetők, mi célja van a lépten nyomon elhintett alantas rága­lom-mag­vak mik ? Az, hogy ok nélkü­l zavart keltsenek, ideges hangulatot váltsanak ki alattomos dajka­meséikkel a gyárakban és műhelyekben? Föl kell vetni a kérdést, kinek használ, kittek érdeke, hog­y a tervszerű suttogó propaganda nyomán keletkező zavar és bizonytalan­ság­ hol kisebb, hol nagyobb méretekben megakassza a termelést? Hát, ez a tevékenység, nem szabo­tázs? Íme, ebben az esetben is éppen a tolvaj kiabálja leghangosabban a „fogd meg“-et. Nem a mi dolgunk, hogy ennek az­­állapot­nak véget vessünk és a vasipari üzemekben, gyárakban minden szaktársunk megtalálja azt a nyugodt légkört, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy képességeinek egészét a termelés szolgálatába állíthassa. Mi csak azt mondjuk: El a kezekkel és el a gonosz rágal­makkal a Vasmunkásszövetség környékéről. A Szövetség nem elvont fogalom, hanem­­a magyar vasipari munkássá­g legértékesebb, legszámottevőbb rétegének kollektív foglalata, aki ez ellen emeli föl kezét. Szövetségünk ellen nyitja ki rágalmazó száját, az nemcsak a martyar munkásságnak, hanem a vasig­­­ri termelésnél,­, az egész országnak is fölmérh­í­­tetlen károkat okoz.­ ­ A szervezkedés kötelessége Ha végiglapozzuk a szakszervezetek törté­netének lapjait, fölemelő küzdelmek és nagy­szerű események igazolják, hogy szervezkedés nélkül a munkásság soha nem érte volna el azokat az eredményeket, amelyek gazdasági, szociális és kulturális helyzetét megjavították. Vitán fölül áll ma már az a tény, hogy a szakszervezetek évtizedes küzdelmei, rendsze­res nevelőmunkája és tervszerű helyzetjavító törekvései biztosították a munkásság értelmi, érzelmi és fizikai nemesedését, egyéniségének szabad kifejlődését és minden téren súlyt, presztízst és befolyást teremtettek a szerve­zetlenség korában semmibevett munkásságnak. A megtett út eredményei minden vádasko­dással és átlátszó demagógiával szemben iga­zolják a szakszervezetek létjogosultságát, tár­sadalmi értékét és történeti szerepét. Akik a szakszervezetek ellen emelnek szót, azokkal szemben a tények és eredmények tömege hir­deti az igazságot: a szakszervezetek munkája emelte a mélypontról mindig magasabbra a munkásság életszintjét, megnyitotta­ előtte a kultúrához vezető u­tat, fölébresztette benne a művelődés iránti vágyat, megmutatta szá­mára a magasa­bbrendű emberi élet útját­, belevéste az emberi méltóság­ tudatát. Kiér­lelte benne az öntudatot és a primitív szenve­délyeket k­is rézigényekké változtatta. De amit különösen szeretnék elhallgatni, ezt ?

Next