Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
_____ ^NÉPZENEKUTATÓK KECSKEMÉTEN Hétfőn nyílt meg Budapesten a Nemzetközi Népzenei Tanács 17. konferenciája. Az Az 1947-ben alakult Tanács létrehozója, s egyik mozgatója Moud Karpeles angol népzenetudós, aki jelenleg is díszelnöke annak. Harminc országból mintegy 200 népzenekutató van jelen a konferencián, köztük olyan kiváló és nemzetközileg elismert szaktekintélyek, mint dr. Walter Wiora német, dr. V. Belajev szovjet, Willard Rhodes amerikai és dr. P. Gollaer belga tudósok, akin tizenhét másik társukkal együtt Kodály Zoltán felkérésére előadást tartanak a konferencián. A magyar szakemberek képviseletében a megnyitás napján Szabolcsi Bence zenetudós és Járdányi Pál zeneszerkesztő tartott előadást. A konferencia két fő témája: A népzene és a zenetörténet viszonya, valamint a népzenei anyag rendszerezésének problémái. Számunkra külön érdekessége a konferenciának, hogy Kecskemét város vezetőinek meghívására a külföldi és hazai zenei szakemberek Kodály Zoltán szülővárosába látogatnak. A hat autóbusszal Kecskemétre érkező vendégeket 23- án délelőtt 11 órakor Reile Géza tanácselnök fogadja a városi tanács dísztermében. Ezt követően az Ének-Zenei Általános Iskolában megtekintik az erre az alkalomra tervezett foglalkozásokat, melyeknek tárgya: A népzene alkalmazása az oktató-nevelő munkában. A vendégek ezután ellátogatnak a Helvéciai Állami Gazdaságba, ahol a szabadtéri színpadon a kalocsai és érsekcsanádi népi táncegyüttesek mutatják be műsoraikat. A város vezetői és kulturális szakemberei máris nagy várakozással és érdeklődéssel várják a vendégek érkezését, mely Kecskemét kulturális életének jelentős eseménye lesz. Csak örülni tudunk annak, ha a nép lelkületének művészi kifejező eszközeit tanulmányozó tudósok, kutatók elviszik városunk jó hírnevét szerte a nagyvilágba. A tudósok, szakemberek között ugyanis a már említetteken kívül itt lesznek a francia, csehszlovák, osztrák, holland, s rajtuk kívül Dél-Amerika, Ázsia, Afrika képviselői is. Úgy gondoljuk, hogy Kecskemét ének-zeneoktatásnak híre messze földre eljutott már, s arra is, hogy az országban elsőként létesült Ének-Zenei Általános Iskolánk a zenei nevelés nagy és neves ügyéhez méltó épületet kapott a közelmúltban, ahol a korszerű szocialista nevelés és oktatás tökéletesen megvalósítható. Az a tény, hogy e népes számú szakközönség előtt megyénk két népi együttese szerepelhet, arra kell biztasson bennünket, hogy ezeknek, s a többi együtteseknek a jövőben is adjunk meg minden támogatást zavartalan működésük érdekében. V. M. MIMIATŰRÖK Kecskemét zenei életére már több évtizede a példaadónak kijáró figyelemmel és tisztelettel tekint az igényes muzsika barátainak egyre növekvő tábora. A harmincas években a Vásárhelyi Zoltán által vezetett Városi Dalárda Bartók és Kodály bemutatóira utaztak Kecskemétre Failoni Sergio, Dobrowen Issay, Tóth Aladár és a zenetörténet más nagyságai, most pedig az Ének-zenei Általános Iskola munkájával és a megye gazdag népművészetével ismerkednek a Népzenei Tanács XVII. Konferenciájának résztvevői. Ismeretes, hogy korábban — az első világháború előtt — Kecskemétet a zeneileg elmaradott városok között tartották számon. Hosszú ideig jóformán csak a munkásság vezetői tiltakoztak az elburjánzott zenei dilettantizmus, igénytelenség ellen. Moór Károly, a haladó szellemű orgonaművész, az Alföld 1914 februári számában írt alapos tanulmányt Bebizonyította: amíg az „énekoktatás” melléktantárgy lesz, amíg kéthónapos tanfolyam elvégzése után bárki taníthat — csak a helyzetyutyutyuig juthatunk el. A szociáldemokraták munkáskórust ság .........mint feltörekvő osztály, ápolója is alakítottak, mert a munkásminden szépnek és nemesnek.” (Magyar Alföld, 1911. okt. 25.) A munkáspárt helyi vezetői a zenei nevelést annyira fontosnak tartották, hogy az 1914-es választásokra készített programban fontos szerepet kaptak a népiskolai énektanítás modernizálására, városi zenekar létesítésére, néphangversenyek szervezésére vonatkozó javaslatok. S a szavakat tettek igazolták. A Tanácsköztársaság kikiáltása után néhány nappal, fontos politikai, gazdasági tennivalók közepette is hangversenyeket szerveztek a „dolgozó munkások gyönyörködtetésére és lelki épülésére”, s „hogy a proletárság bevonuljon a művészetek csarnokába is”. (Magyar Alföld, 1919. április.) Heltai Nándor Amint a nagy alföldi város déli izzásban vibráló főterén keresztül megyek, a térbe torkolló mellékutcák egyikének a sarkán valaki rámköszön. Viszonzom az üdvözlést, de mielőtt még továbbhaladnék, valami visszahúzza a tekintetem. Mert, bár az arcvonások ismerősek, mégis, sejtelmem sincs róla, hogy ki köszöntött. Hozzálépek, kezet fogunk. Mosolyog. — Ugye, nem ismersz meg? Mondom, hogy nem. — V-ről? — sejlik fel valami bennem. — Onnan, a falunkból. Boska vagyok, így bizonyára már jobban emlékszel rám. Boska ... Nézem a világosbarna haját, szemét, s abban a szempillantásban már látom is negyedszázaddal fiatalabb gyerek-magunkat, amint egymással versenyezve ússzuk át, virtusból többször is, a Tiszát, vagy az alkonyi fátylakba burkolózó réten a rongylabdát rúgjuk. Az egykori faluvégi kis cigánygyerek most megférfiasodva áll előttem, divatos szürke ruhában, simára borotvált arccal. Héricsemre elárulja: az egyik helybeli nagyüzemben művezető. — Mondd, mikor is láttalak utoljára? — „vizsgáztatom később, az étterem hófehér damaszttal terített asztalánál, míg a vermutot kortyolgatjuk. — Lehet annak már másfél évtizede is. — Majd, anélkül hogy faggatnám, szinte magamagának kezdi sorolni az.. .a való életét. — Otthon a hat elemiig jutottam. Az általános iskola befejezésére már Pesten, esti tagozaton, öt éve került sor. Az öngyújtó után nyúl és a Fecske cigaretta végéhez tartja a lángot. — Hazulról először gépállomásra kerültem, s onnan már mint szakképzett lakatos váltam meg. Ezután öt éven át a Könnyűipari Minisztériumban dolgoztam, az import szövőgépek beszerelésének az irányítását kaptam feladatul. Hatvanegyben a Dunai Vasműben helyezkedtem el, az eredeti szakmámban, lakatosként. Egy évre rá megházasodtam. Váratlan és véletlen, de sorsdöntő találkozás: a kiránduláson ott járó csinos alföldi lány vasváros egyik parkjának padjára telepszik. Boska, lényétől merőben idegen, szinte maga előtt is érthetetlen vagánysággal „leszólítja”. Aztán egyre intimebb, őszintébb beszélgetés következik, s a pedagógusnő csakhamar végérvényesen összeköti sorsát a cigánylegényével. Boska — Hogyan éltek? — Egymással szépen, megértésben. Albérletben, még most. De már épül a KISZ-lakásunk, ami, ha másfél százezer forintunk „bánja’ is, pompás kis fészek lesz. Igaz, a tv-t eladjuk, s az árát a költségekre fordítjuk. nem így hát az anyagiak kerül„szőnyegre”. Havonta 22 darab „piroshasút” olvasnak le a kezéhez, megbecsült munkájáért. Az asszony dolgát az eddig beszerzett háztartási gépek könnyítik, Boska büszkesége meg az első nagyobb „beruházás”, az oldalkocsis motor, a féltett kincs, amelytől még az új lakás kedvéért sem hajlandó megválni. — Boldog ember vagy, Boska — mondom is, meg kérdem is, egyszerre. Szélesen, elégedetten mosolyog. — Mit mondjak? Lásó thánszima ... — bukik ki a száján, anyanyelvén a vallomás. Aztán, lefordítja: — Jó helyem van, megbecsülnek. Talán az alkalmazkodó, csendes természetem is hozzájárul, de soha sehol hátrányos megkülönböztetésben nem volt részem. Katonáéknál valósággal rimánkodtak, hogy zupáljak be, kell a szakember, jó sorom lesz. De én inkább a kötetlenebb civil élet mellett döntöttem. — Hogyan telnek a napjaid? — Tanulok — szól felcsillanó szemmel, már a méregerős, amatos duplát kavargatva. — Szakmai technikumba járok, ami megkönnyíti a mesterségemben való eligazodást. Nézem a vállas, jó kiállású fiatalembert. Emlékszem, a tanító néni hányszor mondta: „Látjátok, Boska úgy fújja a leckét, mint a vízfolyás. Pedig otthon senki sem segít neki a tanulásban.” — Nem voltál rossz tanuló — mondom ki hangosan is. — Te, hallod, most is mindig a betűt falnám! És mennél többet olvasok, meg tanulok, annál gyakrabban érzem, mennyi mindent nem tudok még. — Mit olvasol? — A Népszavát járatom. Könyvekből? A szépirodalmat. Jókai a kedvenc íróm. — Szórakozás? — Alig járunk valahová. Eddig a tv pótolta a mozit. Kocsma, presszó? — tagadólag rázza a fejét. — Sose voltam ivó ember. A fröccsnél mindig többre becsültem, ha öt percet tölthettem művelt, széles látókörű emberek társaságában. Tudod, ma a sajtóban, de az életben is lépten-nyomon mennyi idegen kifejezéssel találkozni. Ilyenkor nem nyugszom addig, míg a lexikonból, vagy szótárból ki nem hüvelyezem az értelmét. Aztán soha nem felejtem el. Ismerek cigány művészeket, katonatiszteket, orvosokat. Ha nekik sikerült, belőlem is lesz valaki — mondogattam mindig. A lelkes, önfeledt, őszinte monológból ocsúdva, gyanakodva pillant rám,hirtelen — írni akarsz rólam? ... Annak idején a Vasműben, mikor a brigádunk a szocialista címet elnyerte, a Népszava riportere is kiszerkesztett. De most, minek? Nem vagyok „szenzációs eset”, se sztár. Egyszerű dolgozó vagyok csak. Persze, cigány ... — Olyan vagy, Boska, mint bárki közülünk. Se több, se kevesebb. Emlékszel, mindnyájunk közt te úsztad át leghamarabb a Tiszát... — s már nevetünk, belefeledkezve az emlékbe. A szomszédos asztalok mellől értetlenül figyelnek bennünket. De Boska, a karórájára pillantva, most felszisszen. — Jól elbeszélgettük az időt. Pedig rohannom kell, tetőlécekért az építkezéshez. A téren parkol a kissé már rozzant, de jól bevált, megbízható cimbora, az oldalkocsis DKW. — Hát szervusz, Boska — mondom. — Ezután majd többször látjuk egymást. — Keress fel, ha erre jársz — és feldiktálja a lakáscímét. — Viszlát! — Aztán, hogy búcsúzóul meglepje a kuriózumokat kedvelő újságírót, incselkedve kérdi, már a motornál szöszmötölve: — Tudod, hogy köszönnek el „mifelénk”? Ásón Dévlészá! Nekem azért az tetszett jobban, amit a sorsáról vallva mondott ősi nyelvén’ Lásó thánszima, jó helyem van. — Igen, az van és lesz ezen a tájon, valamennyi Boskának! Jóba Tibor 3. — Az ablakok! Ez az! Az ablakok! Tudtam, hogy észreveszi. .. Mindenki észre fogja venni — siránkozott Kandicska. — Nem olyan nagy hiba. . . — Állítólag kitűnő építész vagyok — kacagott fel keserűen. — Díjat is kaptam! Én! Díjat! És ilyen ablakokat csinálok. .. Egy Kandicska! A következő pillanatban már el is feledkezett rólam: haját tépve faképnél hagyott. Megilletődötten hagytam el az épületet. Az olvasó bizonyára azt kérdi: Mi történhetett itt a Ló utcában? Ezt kérdeztem én is az építő vállalat központjában, és a következő választ kaptam: „Ez a lelkiismeretesség a jó nevelő, oktató munka eredménye. Vagyis jól dolgozott a párt, a szakszervezet, a KISZ és a nőtanács, és nem szabad elfeledkezni a vállalat vezetőiről sem, akiknek sikerült összehoznia, kikovácsolnia egy ilyen remek kollektívát.” Ha az új lakók majd beköltöznek a lakásokba, néha-néha gondoljanak azokra, akik felépítették a Ló utca 112-s számú házat. Brandschultz Gusztávra és a többiekre. Budapesten VII. különös dolgok történnek az elkövetkező napokban. Évek óta áll már a Sipláda téren W. Q. J. szobrászművész alkotása: „A gépkezelő a nagyanyjával.” A művész most vésővel, kalapáccsal a kezében felmászott a szoborra. „Ez nem maradhat így — mondta az elősiető rendőrnek. — A szobor borzalmas, megpróbálok egykét dolgot kijavítani rajta. Mentsük ami még menthető!” Az átdolgozás hírére megjelent Z. U., a neves képzőművészeti kritikus, és másfél órán keresztül azt bizonygatta a szobrásznak, hogy a mű csodálatos, a szocialista realizmus egyik legjobb alkotása, kár lenne egy ujjal is hozzányúlni. W. Q. J. azonban nem hallgatott rá, és több kilós, a szoborról lefaragott márványdarabokkal kergette el a kritikust. Végül is a rendőrség szedte le a dühöngő művészt. Egy becsületben megőszült kisiparos felkereste az adóhivatalt és bevallotta, hogy az autóját nem lottónyereményből vette, hanem a jövedelméből. A szelvényt felárral vásárolta valakitől. Z. E., a népszerű író, akinek eddig minden évben megjelent egy könyve, visszakérte legújabb regényének kéziratát a kiadójától. „Ilyen unalmas regényt nem lehet az olvasók kezébe adni!” — jelentette ki a meglepett lektoroknak, majd mindenki szeme láttára megette a kéziratát. A. Lucy, a közkedvelt dizőz egyik napról a másikra abbahagyta az éneklést, és beiratkozott egy gép- és gyorsíró iskolába. R. T., a Só utca 198-as számú ház házfelügyelője felkereste a második emeleten lakó dr. K. U-t, és bevallotta, hogy 1944- ben ő jelentette fel a nyilasoknál, és 1951-ben az államvédelmi hatóságnál. A „Strapa” cipőgyár igazgatója felhívást intézett a fogyasztókhoz, hogy eszükbe ne jusson vásárolni a gyermekszandál-készítményeikből, mert azok néhány nap alatt teljesen tönkremennek. A Rumexbumfort egyik értekezletén az előadó bocsánatot kért a hallgatóságtól, mert három óra hosszat untatta őket, és megígért: ez többé nem fog előfordulni. A Pitypang eszpresszó kávéfőzőnője tizenöt kiló kávét vásárolt a saját pénzéből, hogy pótolja a hiányt, és jobb kávét tudjon főzni a vendégeknek. X. Y. újságíró, bevallotta a szerkesztőjének, hogy mindig a kisfiával íratja a cikkeit. Jelentkezett a rendőrségen P. Ez volt konfliskocsis és bevallotta: 1913. június 5-én elgázolt valakit az Ötpacsirta utcában, és áldozatát lelkiismeretlenül magára hagyta. Egy lakáshivatali vezető a saját lakását adta át egy nyolcgyermekes családnak, mert egy új lakást, amelyet nekik ígért, valaki másnak utalt ott ki. Cs. Enikő, a Parányi Revüszínház táncosnője beiratkozott egy tánciskolába. L. Bébi, a csodálatos szépségű volt segédszínésznő, magához vette azokat a férfiakat, akiket tönkretett kifosztott pályafutása során. A volt udvarlók ingyen étkezhetnek nála, és heti 20 Ft zsebpénzt kapnak. Egy szakértő közölte, a főnökével, hogy teljesen híján van a szakértelemnek. Egy asszony, aki éppen be akart nyitni a Minőségi Ruhaszalon ajtaján, hogy egy új kisestélyit csináltasson magának, visszafordult mert közben eszébe jutott, hogy a férjének nincs télikabátja. íFolytatjttb^