Bácsország, 2006 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2. szám
mert ettől számítva, rendesen két hétre már megkezdődött a perek tárgyalása a bíróságokon, amelyek addig a hadba vonultaknak haladékot biztosítottak. Az utolsó, ünnepélyesen kihirdetett látványos hadosztás 1394-ből ismeretes. Zsigmond király kísérletet tett arra, hogy nyugat-európai lovagok segítségét igénybe véve támadást indítson I. Bajazid (1347-1403) szultán ellen. A nemzetközi lovagsereg 1396 júliusának végén indult a szultán ellen. A lovagsereg francia része, előkelő urak gyülekezete volt. Merész Fülöp burgundi herceg fia, János nevers-i gróf parancsnoksága alatt, mellette a kor olyan hírességeivel, mint Bouchaut tábornagy vagy Jean de Vienne, Franciaország admirálisa. A vállalkozás nemzetközi jellegét angolok, lengyelek, németek, a johanniták nagymestere, Philibert de Naillac stb. mutatták. Az elit európai lovagsereg súlyos vereséget szenvedett Nikápolynál 1396. IX. 28-án. Zsigmond elmenekült, de nádora, továbbá nyugati előkelőségek fogságba estek. Bajazid szultán a győzelem után felszólította II. (Palaiologosz) Manuél bizánci császárt, hogy mondjon le, és adja át Kontantinápolyt. Ez azonban abban az időpontban még irreális követelés volt. A vereség arra késztette a magyar uralkodót, hogy alaposan átgondolja eddigi védelmi politikáját, és módosítsa azt, a követelményeknek megfelelően. A szerb-magyar közeledés, együttműködés érdekében 1411 júliusában Zsigmond király nagy kiterjedésű magyarországi birtokokat adományoz Lazarevics István szerb despotának. Zsigmond 1410-ben német, 1419-ben cseh király, majd 1433-tól német-római császár lett. Sokat tartózkodott külföldön, de Magyarország védelmét az oszmán támadás ellen kiemelt feladatának tartotta. Amint láttuk, arra a meglátásra jutott, hogy országát széles és erős várrendszerrel, ütközőzónával kell körülvenni, így megakadályozni a törökök behatolását. Ezt az elképzelést szolgálta a tatai egyezmény. Az uralkodó az itáliai Sienából küldi el a honvédelem megszervezéséről szóló javaslatát 1433. január 20-án Magyarországra. A király javaslatai alapján a védelmi törvényt 1435. március 12-én bocsátják ki. E törvény többszöri módosítással érvényben marad Mohácsig. Zsigmond király Znaimban (Znojmlo) halt meg 1437. december 9-én. Utódainak, Albertnek (1437-1439), I. Ulászlónak (1440-1444), V. Lászlónak (1444-1457), valamint Hunyadi János kormányzónak (1446-1453) fel kellett venniük a harcot az egyre fokozódó oszmán támadásaival szemben. Hunyadi János A Hunyadi család délkeletről, Havasalföldről települt át Magyarországra. A törökverő hős 1406 és 1409 között született már Magyarországon, de születési helye vitatott. 1409. október 18-án Zsigmond király Sorba fia Vajk udvari vitéznek, János atyjának adományozza a hunyadi uradalmat. A család ettől kezdve használta a Hunyadi nevet. János kiváló katonai képzésben részesült, olyan hadvezérek mellett, mint Ozorai Pipo (Filippo Scolari) vagy Lazarevics István szerb despota. Albert király 1439. május 9-én rábízza a Szörényi bánság végvárainak védelmét, szeptemberben már a Szörényi bán címet is viseli. Ettől kezdve haláláig az ország védelmének meghatározó vezetője. Mivel feladatai nagyon szerteágazóak, működési ideje rendkívül eseménydús, ezért nem térünk ki részletekre. A rákosi országgyűlés 1446. június 6-án az ország kormányzójává választja, V. László király kiskorúsága idejére. Kormányzói hatalomgyakorlása bő hat évig tartott. Beiktatásának érdekessége - mivel nem tudott latinul -, hogy az eskü szövegét magyarul mondta el. Az okirat, amely ezt rögzítette, túlélte az elmúlt több mint fél évezred viharait, így módomban áll azt leközölni. így hangzik: Isten engem úgy segéljen, Boldogasszony nekem irgalmat úgy nyerjen, Istennek szent teste végnapomon üdvösségemre úgy szolgáljon, a föld testemet úgy fogadja, onnét harmadnapon úgy ki ne vesse, magat magom úgy ne szakadjon, ítélet napján Istennek szent színét úgy láthassam; örök pokolba úgy ne temettessem, hogy a szerzést, melyet az ország szerzésé I. Bajazid szultán 1389-től 1402-ig Brankovics György A nándorfehérvári csata 1456. VII. 4-22