Balkon, 2001 (9. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám

30 végrehajtott öngyilkosságával mintegy a projekt lezárását volt hivatott jelölni. Ha már a fikcionalitás beúszott a képbe, ne hagyjuk említés nélkül azokat az alvók által valósnak mesélt történeteket sem, melyeket lehetetlen nem álomként olvasni, és például azt a tényt(l), hogy az együtt élő szerelmespár tagjai számára újat mond a másik neve, illetve kora. Minél hosszabb időt töltünk a kiállítást nézve, annál több jelentésré­tegre bukkanunk, és annál reménytelenebbé válik meglátni a dolgok és események kombinációjának végét. .Minden egyes élet egy enciklopédia, könyvtár, tárgylajstrom, stílusmintatár, amelyben állandóan és minden lehető módon keveredhet és újjárende­ződhet minden."5 Sophie Calle Születésnapi szertartása (1997), mely a Ludwig Múzeumban nincs kiállítva, a saját életének vitrinekbe foglalt tára. A 15 éven át gyűjtött és nyilvántartott ajándéktárgyak Calvino szavainak önéletrajzi alapokra épített igazolásai. Azé a Calvinóé, aki tevékeny részese volt a 60-as években útjára induló francia irodalmi irányzat, az OuLiPo törekvéseinek. Az irodalmi tevékenységben alkalmazott új, mesterséges eljárásokkal játékba lendített kombinatorika megnövelte az olvasó szerepét és szabadságát. Az OuLiPo másik ismert szerzője, Georges Perec, aki a La Vie - mode d'emplois (Az Élet - használati útmutató) című regényében a lóugrás szisztémája alapján barangolt be egy 10x10-es sakktáblát, azaz egy 100 szobás párizsi házat, melynek minden szobájában 42 tárgyat tartott nyilván az elbeszé­lő. Nem csupán az áldokumentarista jelleg, de a szekvencialitásnak való elkötelezettség is látvá­nyos hasonlóságot mutat Calle művészetével. Sophie Calle művei - a 70-es évek konceptuális művészetét idézve - otthonosan mozognak a filozófia, szociológia, irodalomtudomány határmezsgyéjén. Fotói önmagukban nem műalko­tás érvényűek, szövegei nem irodalmi alkotások, a gondolatiságukban rejlik erejük. Nem a kép és nem is az írás mozdít ki a szokásos vélekedések talajáról, hanem e két médium inspiráló szimbiózi­sa, mely kikényszeríti a továbbgondolást. 1 Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In.: Uő: A történelem terhe, Bp., 1997. 68-103.o. 2 Narratívák 4. Kijárat Kiadó, Bp., 2000 3 Szili József: A poétikai műnemek interkulturális elmélete, Akadémiai Kiadó, Bp., 1997, Itta. 4 A szekvencialitásért közismerten rajongó P. Greenaway a Párnakönyv című filmjében Nagiko listája alapján veszi számba a szépséget. 5 Italo Calvino: Amerikai előadások, Európa Kiadó, Bp., 1998, 153.o. Sophie Calle Az eltávolítás, 1996 fotó: Rosta József Cser­ha Júlia „There must be some way out of here...”1 A Pop evei Centre Pompidou, Párizs 2 001.__március 15 - j ú n i u s 18. A Pompidou Központ felfelé tartó mozgólépcsőjén türelmesen állok egy helyben, kivételesen nem igyekszem előrejutásomat saját lépéseimmel gyorsítani. Egyébként szokásos rohanásomban a zene fékezett meg. Lassú haladásomat a hatodik emelet felé a WHO együttes My generation című száma kíséri, amit a harmadik szintre érve a Kinks Sunny Afternoon-ja vált fel. Ekkor tudatosodik bennem a szomorú tény: ifjúságom évei múzeumi korba léptek. Ezt a felismerést azután látogatásom célja, A Pop évei (Les années Pop) című kiállítás is igazolja. Az 1956-1968 közötti periódust idéző tárlat tárgyai között sok olyannal találkozom, amelyik, ha néhány éves késéssel is, de hozzánk is eljutott. A mi családunkban is volt narancssárga műanyag éjjeliedény és konyhamérleg, valamint rikító színű műanyagbögre, és holdat imitáló, gömb alakú rádió, a felfújható, ciklámenszínű PVC-fotelt pedig irigylésre méltó „külkezes" barátunk lakásában csodálhattam meg : Londonból hozta a hatvanas évek végén. A fekete-fehér plasztik bizsukról és Pierre Cardin op-art ruháiról a korabeli magazinoknak a nyugati világ legújabb őrültségeit bemutató képes rovataiból szereztünk tudomást, és persze Andy Warhol Marilyn-portréi vagy a Beatles együttes lemezborítói sem jelentenek újdonságot. Mindez mégsem sugallja azt, hogy a kiállítás nem érdekes, hiszen a közel ötszáz bemutatott darab között kevésbé ismert és figyelemre méltó alkotásokat is felfedezhetünk, de igazi értékét elsősorban az adja, hogy kitérve valamennyi alkotói területre, jó tanár módjára, mindenki számára érthetően (ez persze a téma jellegéből is adódik), jól rendszerezve mutatja be az ötvenes-hatvanas évek kreációit, és azokon keresztül a kor társadalmi és gazdasági körülményeit. Az első terembe lépve Richard HAMILTON tömör megfogalmazásában ezt olvashatjuk: A Pop Art tömegekhez szóló, múlandó, helyettesíthető, olcsó, sorozatban gyártott, fiatal, mulatságos, szexi, ötletgazdag, vonzó, jövedelmező.­ Pontosan ebben a szellem­ben készült Hamiltonnak az a plakátterve, a Vajon mi teszi a mai otthonokat olyan mássá és vonzóvá? (Just What is it That Makes Today's Homes So Different, So Appeal­ing?), amit a műkritikusokat, építészeket, formatervezőket, grafikusokat és festőket tömörítő Independent Group This is Tomorrow kiállítására készített 1956-ban, és amit a Pop Art első alkotásaként tartanak számon. A kollázst színes magazinokból kivágott képekből állította össze, szerepeltetve rajta mindazokat a szimbólumokat, tárgyakat, amelyek kora modern emberének ideáljait, vágyait képviselték: kidolgozott izomzatú férfit és szexbomba nőt, TV-készüléket és magnót, háztartási gépeket és autót, filmpla­kátot és képregényt. Míg Hamilton képének helyszíne egy közönséges nappali szoba, addig az ugyancsak angol PETER BLAKE Balkonon (1955-57) című festményén irreális környezetbe helyezi figuráit, tárgyait, és a Life-magazinnal, Elvis Presley-vel, az angol királyi családdal, a szőke szépséget ábrázoló nyakkendővel vagy a Manet-festménnyel, egyszerre idézve Amerikát és Európát, a tömegek kultúráját és a kiváltságosokét. A fiatalabb generációhoz tartozó ALLEN JONES-tól, aki előszeretettel választotta alkotásai témájául a pillanatnyi örömre utaló erotikus nőt, most egy széket (Chaise Woman, 1969) láthatunk, amelynek támláját két, felfelé álló, formás női láb képezi. Bár a Pop Art Londonban született - a zenét kivéve - az Egyesült Államokban hamarabb vált népszerűvé, hogy azután néhány évvel később hatása visszajusson Európába. Az amerikai művészek közül sokan felhasználták munkáikban a tömegkultúrát, míg másokat, mint JASPER JOHNSt, CLAES OLDENBURGot, Larry RIVERS-t vagy Robert RAUSCHENBERGet az absztrakt expresszionizmussal való szembefordulás vezette a Pop Art-hoz, illetve az azt megelőző „neo-dadaizmus"­­hoz. JASPERS Johns papírmaséból készített Elemlámpája mellett a vitrinben két, Daniel Spoerri Marché aux puces: hommage á Giacometti, 1961, Coll. Centre Pompidou, Musée national d'art moderne ©ADAGP, Paris, 2001

Next