Balkon, 2003 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 6-7. szám
Műveinek rangja ebből a tevékenységéből profitált. 1927-től elkezdi visszavásárolni szétszórt munkáit. Miután Arensbergék és Katherine Dreier után Peggy Guggenheim is vett tőle néhány munkát, a negyvenes évek kezdetére csekélyke életműve három gyűjteménybe összpontosul. Duchamp művészi kiteljesedéséhez már csak az hiányzott, hogy művei múzeumba kerüljenek. De ő már korábban elkezd életműve „muzealizálásán” dolgozni: kicsiben megcsinálja azt, aminek később nagyban kell megvalósulnia. 1934- ben jelenik meg az úgynevezett Zöld doboz, amely kilencvenhárom jegyzetének és rajzának kópiáját és a munkáiról készült fotókat tartalmazza. Munkáinak dokumentációja ezáltal maga is a mű részévé válik. 1934-ben még egy lépést tesz. A Boite-en-valise [Doboz a kofferban] című munkája kis méretben minden jelentősebb művét tartalmazza. Ugyanakkor ezúttal a festészet és ready-made közötti szakadék is áthidalódik, hiszen minden munkán Duchamp aláírása szerepel. E miniatűr gyűjtemény nem csak hogy olyan műalkotás, amely műalkotásokból áll, hanem egyúttal Marcel Duchamp mobil életműkiállítása is, egyfajta képviselete a múzeumok felé. Duchamp művei igazából akkor kerültek múzeumba, amikor Európában épp a második világháború tombolt. Amerikában épp akkoriban hágott a csúcspontra a múzeumépítési láz. A New York-i Museum of Modern Art, amelyet 1929- ben alapítottak, s óriási költségekkel rendezték be, e folyamat éllovasának számít. Ugyanabban az évben zátonyra fut a Société Anonyme, az első amerikai modern művészeti múzeum alapításának terve. Magának a társaságnak Duchamp is az alapítói között volt, s a tervek szerint ő lett volna a múzeum igazgatója, csakhogy Katherine Dreier, az egyesület elnöke, a börzekrach után anyagi nehézségekbe ütközik. Ám életművének muzealizálása e tisztség híján is simán zajlik. Legfontosabb gyűjtői, Katherine Dreier és Arensbergék úgy döntöttek, hogy kollekcióikat hosszú távra valamely nagy múzeumban helyezik el. A múzeumok kezdetben idegenkednek ettől a gondolattól, de végül - nem kis részben Duchamp tanácsának következtében - mégiscsak elfogadnak egy reprezentatív válogatást az európai avantgárd anyagából. A későbbiek során művei átadásakor is aktív szerepet játszott. Arensbergék és Katherine Dreier megbízásából maga Duchamp tárgyal a múzeumi vezetőkkel. A megbeszélések eredményei, melyek az ő műveit is érintik, minden várakozást felülmúlnak. Louis és Walter Arensberg teljes gyűjteménye a Philadelphia Museum of Artba kerül, ahol ma is látható. Katherine Dreier kollekcióját felosztották. Néhány művet a Yale University múzeumába visznek, a gyűjtemény zöme pedig a Museum of Modern Artban landol, ahova azután később újabb Duchamp-tól vásárolt művek kerülnek. Amikor a második világháború harci zaja elcsendesül, s Amerika kulturálisan is a vezető szerepre pályázik, Duchamp életműve az ország legfontosabb múzeumaiban várja az újrafelfedezést. Duchamp életútja tipikus példája annak a biográfiának, amely a döntő pillanatokban mindig a művészet fontos intézményeihez kötődik. Miközben művészből műkereskedővé, majd pedig múzeumi tanácsadóvá vált, lépésről lépésre sikerült eltörölnie a műalkotás és a művészet közötti ősrégi összefüggést, s olyanfajta tevékenységgel helyettesítenie, amely épp azt nyújtja, amit az intézmények igényelnek. Ezzel megvalósította a műalkotás és a múzeum közötti összjátékot, ami a művészet fogalmán belül mindig is lehetséges lett volna, de csak a kézművesi munka, a festészet és a szobrászat régi rendszerén belül. Duchamp megteremtette egy olyan művészet zsinórmértékét, amely szakít a hagyományos eljárásokkal, a festészet standardját túlhaladja, s ezáltal a régi intézményi kereteken belül korábban ismeretlen helyek sokaságát tudja biztosítani. Az ötvenes években, Európában Duchamp szinte teljesen ismeretlen. De az idő neki dolgozik. Az amerikai múzeumokban ténylegesen elfoglalt helye alapján csak idő kérdése, hogy mikor fedezik fel. A többit elvégzi a művészeti rendszer további fejlődése. A második világháború után nyilvánvalóvá válik, hogy a festészet virágkora már a múlté. Kiderül, hogy a múzeumoknak többé nem kell a festmények méreteire szorítkoznia. S miután többen elfordulnak a festészettől, s a múzeumok mindinkább más dolgokat igényelnek, Duchamp-ban mindinkább az előfutárt kezdik üdvözölni. 1959-ben megjelent Robert Lebel befolyásos monográfiája franciául, majd még ugyanabban az évben angol fordításban is. A Pasade no Art Museum 1963-ban megrendezi Marcel Duchamp első életműkiállítását. Ettől kezdve helyzete vitathatatlan. A művészet rendszerének festménygyűjteményből nyitott és önreflexív történetté való átalakulása ezzel befejeződött. Az eredmény pedig az a fajta művészet, amilyen a huszadik század alkonyán működik. Marcel Duchamp Doboz, D. E. F. G sorozat, 1 961, 1 963, 1 966, 1 968 Fordította: Sebők Zoltán 23