Bányászati Lapok, 1958 (91. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2-3. szám

Egyesületi hírek hoznia kell és meg kell választaniok „küldötteiket", akik a közgyűlésen teljes joggal és felhatalmazással képviselik csoportjaikat. Így is 400—500 fő rész­vételével lehet számolni a közgyűlésen. Egyébként a közgyűlés programját az elnökség úgy tervezi, hogy az első nap (V. 16-án) délután szakosztályonként tar­tanak kiemelkedő témákban szakmai előadásokat. Eze­ken a szakosztályi üléseken történne meg a szakosztályi elnökök és titkárok, valamint vezetőségek megválasz­tása is. Ezt a választási eredményt terjeszti az elnökség a második napon a teljes közgyűlés plénum elé jóvá­hagyásra. Az első nap este társas (családi) összejövetelen találkozik a tagság. A második nap (V. 17-én) délelőtt a szorosan vett közgyűlési rész képezi a programot, ahol sor kerül az elnökség tagjainak, lapjaink szerkesztőinek és a választ­mány tagjainak megválasztására, valamint az egyes szakosztályok keretében történt előző napi szakosz­tályi funkciókra történt választások előtejesztésére és megerősítésére. A választások lefolytatásának ez az új menete az egyesületi egység fenntartása mellett, a szakosztályi demokratizmus kiszélesítését célozza. Az elnök-titkári értekezlet az egyesületi ( Wahlner— Zorkóczy—Mikoviny) aranyérmek közgyűlési kiadá­sának előkészítésére bizottságot hívott létre, melynek vezetésére Heinrich Józsefet a Bányászati Szakosztály titkárát kérte fel. A bizottságban : Alliquander Ödön az olaj­bányászati, Bánhegyi László az öntödei, Rom­­walter Alfréd a fémkohászati és Selmeczi Béla a vas­­kohászati szakosztályt képviseli. Az elnökség az egyes szakosztályokat a közgyűlés előkészítésével kapcsolatban szükséges további teendők elvégzésére hívta fel. (Het) HÍRÜNK A VILÁGBAN Az angolszász bányászvilág egyik legelterjedtebb szakfolyóirata, a Colliery Guardian 1957. november 28-i számában a budapesti „Esti Hírlap"-ból szerzett értesülés alapján beszámol Hidasi István, a Közép­­dunántúli Tröszt igazgatója szerkesztette munkahelyi rakodóról és részletesen közli annak teljesítményét, méreteit, súlyát, valamint azoknak a bányáknak a nevét, amelyekben a rakodógép már használat­ban van. Free­ szí­­nb­á­nyá­sz az In­diában India félgyarmati sorból való felszabadulása óta tervgazdálkodást folytat és ma második ötéves tervé­ben rögzített elvek szerint fejleszte ipari, gazdasági életét (1951—55, 1956—60). Igaz, hogy az első ötéves tervben a hiteleknek csupán alig 8%-a jutott az iparnak és a bányászatnak, 33% pedig a mezőgazdaságnak, de ez a megoszlás akkor így indokolt is volt egy lényegileg mezőgazdasági államban, amelynek rosszul táplált lakosságát még állandóan fenyegeti az éhínség, miközben lélekszám­­ban erősen gyarapszik. A második ötéves terv most folyik. Ez az előzőnél összehasonlíthatatlanul igényesebb, a beruházási ösz­­szegek annak körülbelül háromszorosát teszik ki. Amellett, hogy a mezőgazdasági hiteleket erősen emel­ték, ez a második ötéves terv nagyobb szerepet juttat az iparosításnak, ezen belül is elsősorban a nehézipar­nak és a szállításnak. A második ötéves tervben a széntermelés nagy­mértékű fokozása is szerepel : 38 millió tonnáról 60 millió tonnára szól az előirányzat, ami kb. 60%-os emelkedésnek felel meg. Amint egyébként az Indiával foglalkozó tanulmányokból kiderül, egyedül a szén hivatott arra, hogy még hosszú ideig a fő energiaforrás legyen Indiában. Néhány neves indiai technokrata és közgazdász véleménye szerint az energetika jövőjét Indiában már mostantól fogva az atomenergia felé kell irányítani és ennek az elvnek érdekében csökkenteni igyekeznek könnyen hasznosítható, vagy nemzeti vagyonuknak, a szénnek országuk számára szóló jelentőségét, holott a feketeszénben rejlő értékek módszeres kiaknázása egyáltalán nem zárja ki az atomenergia értékesítését ott, ahol azt a szükséglet igazolja. Az ország északkeleti részében bőségesen van szén; kiaknázása általában könnyed és csupán mérsékelt beruházást követel. India mérhetetlenül nagy, trópusi ország, azonban szegény, és a fejlődés lépcsőjén alig hogy elindult ; sorsa tehát szorosan összefügg azzal a problémával, hogy milyen mértékben tudja a szénter­melés növelése révén az energetikai források fejleszté­sét megoldani. A szénbányászat legrégibb emlékei Indiában 1774-ig nyúlnak vissza. Kalkuttától 200 km-nyire nyugatra, a Ranigani-medencében (a legnagyobb ter­melés ma is itt folyik) találtak és értékesítettek először szenet. A vasút térhódítása itt is, mint mindenütt a világon, előrelendítette a széntermelést. Földrajzilag két nagyobb és két kisebb szénme­­dencét lehet elhatárolni ; ma a termelés 80%-a a két nagyobb medencéből, a nyugatbengáliai Raniganj-ból és a Bihar állambeli Jharia-ból származik. A közelmúltban, de csupán 600 m mélységig újra felbecsült szénvagyon kb. 43 milliárd tonnát tesz ki. Ebből 37 milliárd nem kokszolható feketeszén, 2 mil­liárd kokszolható szén és 4 milliárd nem kokszolható, harmadkori szén. Ha ezeket a számokat szemügyre vesszük, túlságosan leegyszerűsített dolog lenne most már ebből arra következtetni, hogy India 382 millió lakosával — tehát egy főre eső 115 tonna szénvagyoná­­val — szénben szegény ország ; de ugyanígy ennek az ellenkezője sem igaz, már t. i. az, hogy India gazdag széntermelő ország lenne abból a tényből kiindulva, hogy a jelenlegi fogyasztást alapul véve szénszükséglete több mint 1­1 évszázadra fedezve van. A valóság valahol ezen két véglet között keresendő. A széntermelés általában rendkívül kedvező körül­mények között, 60—100 m mélységben folyik. Csupán laposdőlésű telepeket fejtenek le és egy bányában legfeljebb két telepet művelnek. A fejtési mód, kezdve 1,35 m telepvastagságtól — amelyen alul Indiában nem tekintik gazdaságosnak a művelést — egészen 10—12 m-ig ugyanaz. A vágatokat mindig szénben hajtják, biztosításra nincs szükség, mert a szén állé­­kony. A külszíni és a földalatti rakodóhelyek berende­zése a legegyszerűbb, egyrészt mert nem korszerű, másrészt, mivel a teljesítendő követelmények nagyon szerények. A fejtés majdnem kizárólag kamra-pillér rendszerű, amiből egyedül a Jharia- és Ranigani-medencében 50%-os veszteség adódik, részint benthagyott vagy összetört pillérek, részint tüzek, beomlások stb. követ­keztében. A földalatti szállítás kézzel, vagy néhol végtelen­­kötéllel vontatott csillékben folyik. A csillékbe leg­többször 30 kg-os kosarakban, — amelyeket kézzel, vagy lapáttal töltenek meg — fejtetőn hordják a sze­net. Kezdetleges rostálás után a szén közvetlenül a fogyasztóhoz kerül. Szénelőkészítésről még alig lehet Indiában beszélni, ennek okaira azonban ezen ismer­tetés keretein belül nem terjedhetünk ki. A tudomá­nyos bányászat útját a Jealgora-ban 1950-ben meg­alakult Tüzelőanyagkutató Intézet fogja kitűzni, amely­nek működéséről külön cikkben adunk majd beszá­molót. 1955-ből származó adatok szerint az indiai bá­nyászat összesen kb. 570 000 embert foglalkoztat, ebből 20,1% nőt. A bányászok túlnyomó többsége — kb. 350 000 a szénbányászatban dolgozik, ebből is 70—71% a Jharia- és a Raniganj-medencében. A nők­nek a szénbányászatban való foglalkoztatottsága évről- Hírek I Bányászati Lapok 1958. 2—3. sz. 211

Next