Bányászati Lapok, 1958 (91. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2-3. szám
Egyesületi hírek hoznia kell és meg kell választaniok „küldötteiket", akik a közgyűlésen teljes joggal és felhatalmazással képviselik csoportjaikat. Így is 400—500 fő részvételével lehet számolni a közgyűlésen. Egyébként a közgyűlés programját az elnökség úgy tervezi, hogy az első nap (V. 16-án) délután szakosztályonként tartanak kiemelkedő témákban szakmai előadásokat. Ezeken a szakosztályi üléseken történne meg a szakosztályi elnökök és titkárok, valamint vezetőségek megválasztása is. Ezt a választási eredményt terjeszti az elnökség a második napon a teljes közgyűlés plénum elé jóváhagyásra. Az első nap este társas (családi) összejövetelen találkozik a tagság. A második nap (V. 17-én) délelőtt a szorosan vett közgyűlési rész képezi a programot, ahol sor kerül az elnökség tagjainak, lapjaink szerkesztőinek és a választmány tagjainak megválasztására, valamint az egyes szakosztályok keretében történt előző napi szakosztályi funkciókra történt választások előtejesztésére és megerősítésére. A választások lefolytatásának ez az új menete az egyesületi egység fenntartása mellett, a szakosztályi demokratizmus kiszélesítését célozza. Az elnök-titkári értekezlet az egyesületi ( Wahlner— Zorkóczy—Mikoviny) aranyérmek közgyűlési kiadásának előkészítésére bizottságot hívott létre, melynek vezetésére Heinrich Józsefet a Bányászati Szakosztály titkárát kérte fel. A bizottságban : Alliquander Ödön az olajbányászati, Bánhegyi László az öntödei, Romwalter Alfréd a fémkohászati és Selmeczi Béla a vaskohászati szakosztályt képviseli. Az elnökség az egyes szakosztályokat a közgyűlés előkészítésével kapcsolatban szükséges további teendők elvégzésére hívta fel. (Het) HÍRÜNK A VILÁGBAN Az angolszász bányászvilág egyik legelterjedtebb szakfolyóirata, a Colliery Guardian 1957. november 28-i számában a budapesti „Esti Hírlap"-ból szerzett értesülés alapján beszámol Hidasi István, a Középdunántúli Tröszt igazgatója szerkesztette munkahelyi rakodóról és részletesen közli annak teljesítményét, méreteit, súlyát, valamint azoknak a bányáknak a nevét, amelyekben a rakodógép már használatban van. Free színbányász az Indiában India félgyarmati sorból való felszabadulása óta tervgazdálkodást folytat és ma második ötéves tervében rögzített elvek szerint fejleszte ipari, gazdasági életét (1951—55, 1956—60). Igaz, hogy az első ötéves tervben a hiteleknek csupán alig 8%-a jutott az iparnak és a bányászatnak, 33% pedig a mezőgazdaságnak, de ez a megoszlás akkor így indokolt is volt egy lényegileg mezőgazdasági államban, amelynek rosszul táplált lakosságát még állandóan fenyegeti az éhínség, miközben lélekszámban erősen gyarapszik. A második ötéves terv most folyik. Ez az előzőnél összehasonlíthatatlanul igényesebb, a beruházási öszszegek annak körülbelül háromszorosát teszik ki. Amellett, hogy a mezőgazdasági hiteleket erősen emelték, ez a második ötéves terv nagyobb szerepet juttat az iparosításnak, ezen belül is elsősorban a nehéziparnak és a szállításnak. A második ötéves tervben a széntermelés nagymértékű fokozása is szerepel : 38 millió tonnáról 60 millió tonnára szól az előirányzat, ami kb. 60%-os emelkedésnek felel meg. Amint egyébként az Indiával foglalkozó tanulmányokból kiderül, egyedül a szén hivatott arra, hogy még hosszú ideig a fő energiaforrás legyen Indiában. Néhány neves indiai technokrata és közgazdász véleménye szerint az energetika jövőjét Indiában már mostantól fogva az atomenergia felé kell irányítani és ennek az elvnek érdekében csökkenteni igyekeznek könnyen hasznosítható, vagy nemzeti vagyonuknak, a szénnek országuk számára szóló jelentőségét, holott a feketeszénben rejlő értékek módszeres kiaknázása egyáltalán nem zárja ki az atomenergia értékesítését ott, ahol azt a szükséglet igazolja. Az ország északkeleti részében bőségesen van szén; kiaknázása általában könnyed és csupán mérsékelt beruházást követel. India mérhetetlenül nagy, trópusi ország, azonban szegény, és a fejlődés lépcsőjén alig hogy elindult ; sorsa tehát szorosan összefügg azzal a problémával, hogy milyen mértékben tudja a széntermelés növelése révén az energetikai források fejlesztését megoldani. A szénbányászat legrégibb emlékei Indiában 1774-ig nyúlnak vissza. Kalkuttától 200 km-nyire nyugatra, a Ranigani-medencében (a legnagyobb termelés ma is itt folyik) találtak és értékesítettek először szenet. A vasút térhódítása itt is, mint mindenütt a világon, előrelendítette a széntermelést. Földrajzilag két nagyobb és két kisebb szénmedencét lehet elhatárolni ; ma a termelés 80%-a a két nagyobb medencéből, a nyugatbengáliai Raniganj-ból és a Bihar állambeli Jharia-ból származik. A közelmúltban, de csupán 600 m mélységig újra felbecsült szénvagyon kb. 43 milliárd tonnát tesz ki. Ebből 37 milliárd nem kokszolható feketeszén, 2 milliárd kokszolható szén és 4 milliárd nem kokszolható, harmadkori szén. Ha ezeket a számokat szemügyre vesszük, túlságosan leegyszerűsített dolog lenne most már ebből arra következtetni, hogy India 382 millió lakosával — tehát egy főre eső 115 tonna szénvagyonával — szénben szegény ország ; de ugyanígy ennek az ellenkezője sem igaz, már t. i. az, hogy India gazdag széntermelő ország lenne abból a tényből kiindulva, hogy a jelenlegi fogyasztást alapul véve szénszükséglete több mint 11 évszázadra fedezve van. A valóság valahol ezen két véglet között keresendő. A széntermelés általában rendkívül kedvező körülmények között, 60—100 m mélységben folyik. Csupán laposdőlésű telepeket fejtenek le és egy bányában legfeljebb két telepet művelnek. A fejtési mód, kezdve 1,35 m telepvastagságtól — amelyen alul Indiában nem tekintik gazdaságosnak a művelést — egészen 10—12 m-ig ugyanaz. A vágatokat mindig szénben hajtják, biztosításra nincs szükség, mert a szén állékony. A külszíni és a földalatti rakodóhelyek berendezése a legegyszerűbb, egyrészt mert nem korszerű, másrészt, mivel a teljesítendő követelmények nagyon szerények. A fejtés majdnem kizárólag kamra-pillér rendszerű, amiből egyedül a Jharia- és Ranigani-medencében 50%-os veszteség adódik, részint benthagyott vagy összetört pillérek, részint tüzek, beomlások stb. következtében. A földalatti szállítás kézzel, vagy néhol végtelenkötéllel vontatott csillékben folyik. A csillékbe legtöbbször 30 kg-os kosarakban, — amelyeket kézzel, vagy lapáttal töltenek meg — fejtetőn hordják a szenet. Kezdetleges rostálás után a szén közvetlenül a fogyasztóhoz kerül. Szénelőkészítésről még alig lehet Indiában beszélni, ennek okaira azonban ezen ismertetés keretein belül nem terjedhetünk ki. A tudományos bányászat útját a Jealgora-ban 1950-ben megalakult Tüzelőanyagkutató Intézet fogja kitűzni, amelynek működéséről külön cikkben adunk majd beszámolót. 1955-ből származó adatok szerint az indiai bányászat összesen kb. 570 000 embert foglalkoztat, ebből 20,1% nőt. A bányászok túlnyomó többsége — kb. 350 000 a szénbányászatban dolgozik, ebből is 70—71% a Jharia- és a Raniganj-medencében. A nőknek a szénbányászatban való foglalkoztatottsága évről- Hírek I Bányászati Lapok 1958. 2—3. sz. 211