Bécsi Napló, 1980 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1980-05-01 / 3-4. szám
Tito és Magyarország Amikor a Második Világháború második felében a Tito által vezetett kommunista partizán mozgalom a németek megszállta Jugoszlávia területén megerősödött, sőt 1944 elejétől kezdve támadásba ment át, Tito és vezérkara, a jövőre gondolva, igyekezett különbséget tenni a kezükre került német és magyar foglyok között. Megkezdődött a nemzetiségi partizán csoportok kiépítése is, s Tito, az internacionalizmus szellemében, egy osztrák partizán osztag felállításán kívül gondot fordított egy magyar partizán brigád — a Petőfi Sándor brigád — felállítására is, amelybe aztán 1944 végén 1945 elején a Vajdaság magyar fiataljait — erőszakkal vagy „önkéntes” alapon, ne firtassuk — beléptette. Akkor tette ezt, amikor a Dunamedencében a magyarságnak csak ellenségei voltak: Észak-Erdélyben, a román Maniu gárdisták garázdálkodtak, Kárpát-Ukrajnából, a magyar Kárpátaljáról elhurcolták az ottmaradt értelmiséget, és Szlovákiában, Benes elnök bosszúvágytól hajtott kassai programja következtében, otthonukból, hazájukból kiűzték a felvidéki magyarság tömegeit. Persze, a Délvidéket, a Vajdaságot sem kerülte el teljesen a soviniszta szerb bosszú. 1945/46-ban, de méginkább 1944 legvégén, számos embertelen, szörnyű dolog történt az ottani magyarsággal — elég, ha ezzel kapcsolatban elolvassuk Szigethy György 1956-ban Clevlandban kiadott visszaemlékezéseit —, mintegy tízszeres „megtorlásként” Újvidékért és Zablyáért, az ottani 1942-es magyar „kilengésekért” (vérengzésekért). Ott Újvidéken tartották meg Grassy, Zöldy és Feketehalmy- Czeydner felett a népbírósági tárgyalást, hogy velük együtt, a felelősökkel egyetemben végezzenek ki ártatlanokat is, mint pl. Szombathelyi Ferenc vezérezredest, akinek csak az a „bűne” volt 1942-ben, hogy akkor épp ő töltötte be a Magyar Vezérkari Főnök tisztségét. 1948-ban változott a helyzet s kezdtek megnyugodni az indulatok — hadd tegyük hozzá, a magyarsággal szemben is. Tito ellátogatott Budapestre, baráti szellem alakult ki a két szomszéd állam között, és a dunamedencei népek között a jugoszláv pártvezető volt az első, aki a letiport és „Hitler utolsó csatlósaként” számontartott (hamisan számontartott!) magyarságnak a dunamedencei közös jövő érdekében baráti kezet nyújtott... S ekkor jött a prágai Kommunista Információs Iroda határozata, a nagy szakadás a Szovjetunió és Jugoszlávia, illetve leegyszerűsítve, Sztálin és Tito között. Tito marsall, a hős partizán vezér egyik napról a másikra az imperialisták „láncos kutyájává”, „fasiszta fenevaddá”, a „Wall Street fizetett ügynökévé” lépett elő: így írtak róla Budapesten is, ahol Rákosi Mátyás több száz százalékkal túlteljesítette a szovjetek által kijelölt Tito-ellenesség normáját, sőt, az antijugoszláv, trockista perek (és kivégzések) terén túlszárnyalta a környező népi demokratikus országok hasonló átlagát. Ekkor kellett meghalnia Rajknak, Pálfy tábornoknak és még másoknak, ekkor kerültek ezren és tízezren börtönbe és internálótáborokba, s ekkor készítették fel a Magyar Néphadsereget, hogy a Szovjet Hadsereggel karöltve az „adott történelmi pillanatot” kihasználva, fegyverrel döntsék meg a „szakadár” Tito-klikk uralmát. Tito marsall dacolt Sztálinnal, nem adta be derekát és folytatta országának továbbfejlesztését a szocializmus útján, elsőnek bizonyítva így a tételt, hogy a Szovjetunió nélkül is lehet a marxizmus-leninizmus alapjain, de a nemzeti sajátosságokat a legmesszebbmenően figyelembe vevő új társadalmi rendet kialakítani. Nem tudjuk ma még, milyen volt a több mint félmillió magyar kisebbség sorsa és helyzete az 1949 és 1955 közötti Jugoszláviában. Kulturális téren nem lehettek bajok: már akkor saját újságjuk, színházuk, folyóirataik és könyvkiadóik voltak, amelyek a nyugati irodalom olyan gyöngyeit is fordították, amelyeket Révai József Magyarországon rég indexre tett. De megjelentették ismét Zilahy megannyi könyvét, vagy Cronint és az elnyűhetetlen Margaret Mitchell könyvét, az „Elfújta a szél”-t, amely elrongyolt háború előtti példányaiért ezidőben az ecseri úti „Tangón” nehéz száz forintosokat fizettek azok, akiknek elegük volt már Sztálin, Rákosi „műveiből” vagy a tucatszámra fordított silány szovjet regényekből! Biztos, hogy a magyarjugoszláv hidegháború, amelyet Rákosiék szítottak, áldozatokat követelt a Vajdaság magyarsága sorában is, de ezek inkább egyedi esetek lehettek. Tito a Jugoszláv Szövetségi Szocialista Köztársaság demokratikus nemzetiségi politikáját országa minden nemzetiségére következetesen kiterjesztette s így a magyar kisebbséget sem érte e téren hátrány. Amikor 1955-ben megtörtént Hruscsov emlékezetes belgrádi Canossa járása, s a jugoszlávszovjet viszony javulni kezdett, Rákosi is közeledni akart Titohoz. De csak elutasításra talált. A marsall még arra sem volt hajlandó, hogy moszkvai útja során magyar területen repüljön át! A Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusa után megélénkültek azonban a magyar-jugoszláv kapcsolatok. A börtönökből és koncentrációs táborokból kikerülő magyar kommunisták mind nagyobb figyelemmel tekintettek déli szomszédunkra, és a szocializmus építésének jugoszláv változata — ma már tudjuk, erősen idealizálva — iskolát kezdett csinálni budapesti baloldali értelmiségi körökben. Annál is inkább, mert ekkor — 1956 nyarán — már tudomást szereztek Budapesten arról, hogy Szlovákiában és Erdélyben, milyen is valójában a magyarságot érintő „lenini nemzetiségi politika...” Az 1956-os októberi forradalom, és ebben Jugoszlávia szerepe, külön fejezet. Tito kezdetben rokonszenvezett a magyarországi eseményekkel, élesen elítélte a szovjetek első katonai beavatkozását, és szimpátiával kísérte Nagy Imre kormányát. Hamis jelentések, többszörösen felfújt és kinagyított epizódok, s nem utolsósorban pedig a nemzetközi helyzet rosszabbodása azonban óvatosságra, magába fordulásba, majd a forradalom letiprásához való beleegyezéséhez vezette. Hruscsov brioni 1956 november 2-i megbeszéléséről Tito később a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottsága 7., ún. zárt plenáris ülésén a következőket mondotta: „Mi azt javasoltuk Hruscsovnak, hogy alakíttasson Magyarországon forradalmi munkás-paraszt kormányt, amely köré a szocializmushoz hű erők csatlakozhatnak. Kádár Jánost is mi ajánlottuk kormányfőként. Nekik más jelöltjük volt... Hruscsov és Malenkov elismerték, hogy ez jó és megvalósítandó ötlet. Sőt, részben még abban is megegyeztek velünk, hogy egy katonai intervenció veszélyeket rejt magában. Amikor elbúcsúztak tőlem, nagyon elégedettnek látszottak. Mégis, egy nappal később, november 4-én szovjet csapatok interveniáltak Magyarországon...” E vonatkozásban nem igaz, hogy Tito Hruscsov tudomására hozta az Amerikai Külügyminisztérium Belgrádnak szóló táviratát, amely szerint az amerikai kormány Magyarországot nem tartja nyugati érdekeltségűnek, és így szabad kezet nyújt az oroszoknak. Egy ilyenfajta távirat Titot csak november 11-e után, emlékezetes pulai beszéde után érte el, s ez az események menetén már mitsem változtatott. (Tito pulai beszédében a második szovjet katonai intervenció szükségességét bizonygatta, kifejtve, hogy ha ez nem történik meg, Magyarország és a világ, szerinte, káoszba, sőt polgárháború, és új világháború küszöbére kerül...) Tény, hogy Nagy Imrét a jugoszlávok már november 4-e első óráiban, tehát éjfél után két óra tájt, értesítették a küszöbön álló szovjet intervencióról, s neki, illetve barátainak a budapesti követségen két héten keresztül menedékjogot biztosítottak. Az is tény, hogy a Jugoszlávia felé áramló magyar menekülteket, kb. 30.000 embert, Tito baráti módon fogadta, megosztotta velük országa szegényes készleteit, s tovább vándorlásukat elősegítette. Tény, hogy 1958 júniusában, Nagy Imre kivégzése következtében, Tito hosszabb időre felfüggesztette kapcsolatait a szovjetekkel, ahogyan tény marad az is, hogy a jugoszláv marsall a hatvanas években is kitartott országa független politikája mellett és Dubcseknak példát szolgáltatott arra, hogy Románia mellett, Csehszlovákia is megpróbálja magát Moszkvától bizonyos mértékig függetleníteni. Tito 1956 után többször tett látogatást Magyarországon, legutóbb 1974-ben. Kádár is járt Belgrádban és a hetvenes években a két ország közötti politikai, gazdasági és egyéb kapcsolatok megerősödtek. Ami számunkra talán e vonatkozásban a legfontosabb, hogy a dunamedencei Vörös Csillag alatti társadalmi berendezésű országok között a magyar kisebbségnek Jugoszláviában megy a legjobban. Nyelvüket megőrizhetik, sőt fejleszthetik. Iskoláik, színházuk, TV-adásuk, rádiójuk van, Újvidéken magyar tanszék működik, könyveket, újságokat Magyarországról korlátlanul hozhatnak, vásárolhatnak. Ha van pénzük, szerte a világba utazhatnak, ápolhatják magyar nemzeti múltukat, amelynek egyik legláthatóbb jele, hogy március 15-én a Vajdaságban a házakra szabadon kitűzhetik a magyar nemzeti lobogót (címer nélkül), és megemlékezhetnek Kossuth szabadságharcáról. Mindezek az eredmények elsősorban Tito marsall nemzetiségi politikájára vezethetők vissza, akinek halála a vajdasági magyarság számára is csapást jelent, jóllehet komoly remény van rá, hogy az utódok az elhúnyt államférfi eddigi politikáját fogják folytatni. GOSZTONYI PÉTER MARIKA DIVATÁRU ÓRA-ÉKSZER Férfi- és női divatcikkek, szaküzleteiben minden rádió, magnetofonok igénynek megfelelő nagy nagy választékban, választékkal, teljes garanciával, rendkívül olcsó áron kedvezményes áron vásárolhat WIEN, vn, KIRCHENGASSE 18. WIEN, VII, MAR1AHILFERSTR. 58 és 80. TEL. 03 55 91. TEL.: 93-14-59 és 93-02-46 A kis Valentino Az Osztrák Filmmúzeum egyik sorozatában, amely a különböző országok fiatalságáról szól, bemutatta „A kis Valentino” című, Budapesten készült (1978/79) filmet, német feliratokkal. Jeles András forgatókönyvíró-rendező műve méltán került a modern filmek társaságába. Nem történik benne semmi. Szándéka csak az, hogy egy mai nagyváros - ezúttal Budapest - egy napját mutassa be, egy mai fiatal életének keretében. A főszereplő, egy segédmunkás, mindent csinál, csak nem dolgozik. Éppen ezért, ráér pénzt keresni. A feketepiac ügyeskedői közé sodródik, annyi pénze van, amennyi munkából nem lehetne, de persze ez sem elég. Anyja beteg, leesett a lépcsőn, magatehetetlenül fekszik. A rendőrség gyanítja, a fiú lökte le, hogy nyugdíját elvegye, de bizonyíték nincs, a személyi igazolvány rendes munkahelyet igazol — mit lehet tenni? Semmit. A fiú teng-leng a városban, taxizik és haverjait vendégeli meg, luxushotelek és játékautomaták útvesztőiben, Jóbarátok és prostituáltak társaságában sikerül elvernie a napot, és a pénzt. Az ebül szerzett vagyon ebül vész el. Marad a céltalanság, a vigasztalanság. Szomorú a film. Szomorú és nagyon szép. Kardos Sándor operatőr munkáját poétikusnak nevezni nem túlzás. A film szereplői jórészt az utca emberei, valószínűleg rejtett kamerákkal kerültek a szalagra. De akármi volt a módszer, a nyugaton már több évtizedes „cinéma vérité”-nek nem kell szégyenkeznie magyar követői miatt. A hosszú képsor a városligeti elvarázsolt kastélyban, ahol himbálódzik és fejtetőre áll a világ a fiatalokkal, akik maguk tudják a legkevésbé, mit akarnak, nemcsak szimbólumnak, hanem filmművészetnek is nagyszerű. A főszereplőn kívül a figurák csak egy-egy jelenetre tűnnek fel és el, mindegyikük a maga természetességében, valóságában, a város és az élet peremén. A bérkaszárnyában élő nagymama, aki megállás nélkül zsörtölődik a fiúval, de amint pénzt lát, megenyhül, az előkelő hotel asztala mellett beszélgető „okosok”, akik mindent tudnak, és mindent jobban, a vendégekkel együtt „piáló” pincér mind remek karakterfigura.. A legszomorúbb a taxisofőr, aki napközben hazamegy, iskolásgyerekét otthon találja, részegen, kezében üveggel, de annyira még józanul, hogy apját ne engedje be a szobába, mert odabent van valaki... Az apa nem lepődik meg. Csak könyörög, és megint könyörög, hogy menjen iskolába. A téma sajnos nem új. Március 5-én a magyar rádió „Ötödik sebesség” című műsorában közölt riportot azokról az iskolásokról, akik zsebpénzüket alkoholra költik - és egy tizenhárom éves fiúról, aki már leszokott. Az Élet és irodalom című hetilapban Tóth Erzsébet, két héttel később, Kiflipénz címmel cikket is írt arról, hogy csak az ügyetlen gyerekek költik uzsonnapénzüket italra. Az ügyesebbje az otthoni készletből issza le magát... A kis Valentinéval kapcsolatban persze megint adódik a kérdés, hogy miért kell nekünk állandóan átesni a ló túlsó oldalára... Annyi oldala tán nincs is a lónak, ahányra mi átesni tudunk. Az ifjúsági pártmunkát végző, lelkes ifjakról szóló, sematikus filmek után most sikerült megcsinálni a másik végletet. Node beskatulyázásnak semmi helye. Legkevésbé annak, hogy eszméket, „irányvonalat” követeljünk bármiféle alkotótól. Elégedjünk meg azzal, bemutattak a bécsi Albertiában (ott van a Filmmúzeum vetítőterme) egy szép filmet. Kifelé jövet, a közönségből valaki, azt kérdezte a másiktól: — Csehszlovák film volt, ugye? Dehogy volt csehszlovák!... Várjál csak, hol is készült? Igen, persze, magyar film volt...” Készülhetett volna akárhol... VGY Magyar mozaik A VILÁGNÉZETI TANULÁSRÓL nagy cikket közölt a budapesti Népszava. Elmondja, milyen nehéz a tanároknak a 18 éves lányokat a marxizmus-leninizmus előnyeiről meggyőzni. „Említhetném az iráni eseményeket vagy akár a múltkori beszélgetésünk témáját: miért kizsákmányoltabb egy mai svéd szakmunkás az ókori rabszolgánál?” mondja a tanár s adja maga a választ: „Sok lány azt mondta, szívesen cserélne azzal a svéd szakmunkással...” Végsősorban: „Tanulóink a gyakorlatokon szinte naponta találkoznak ellentmondásokkal — mást tanulnak, mást tapasztalnak. Az ebből eredő konfliktusaikat (?) feloldani vagy legalábbis vezérfonalat adni a megoldásukhoz — a mi feladatunk. Különösen azért az, mert sok diákunk otthonról, a családtól ehhez vajmi kevés segítséget kap...” A FŐVÁROSI FÜRDŐIGAZGATÓSÁG 25- 33 százalékkal megemelte az uszodák és a strandfürdők belépődíját, valamint az egyéb szolgáltatási díjakat. A budapesti strandok belépti díja eddig sem volt épp olcsó, főleg ha azt vesszük, hogy vasárnaponként egész családok vették igénybe a (túlzsúfolt) fővárosi strandokat. Tudtunkkal a margitszigeti Palatínus fürdő eddig is csak 15 forintos belépőjeggyel lehetett fürödni. MAGYAR FILMNAPOKAT rendeztek Romániában április első hetében — írják a budapesti újságok. Mindezt a „felszabadulás” 35. évfordulója tiszteletére szervezték. Eddig jó és szép. Csak akkor komorul el az arcunk, amikor tovább olvassuk a rövid hírecskét. Ti. a filmheteket még véletlenül sem Erdélyben tartották meg, hanem Bukarest és Pitesti városában! Úgy látszik Románia Nagy Elnöke, Ceaucescu még a magyar filmeket sem engedi be Erdélybe. Még akkor sem, ha ez a „felszabadulás” tiszteletére történik... KOLOZSVÁROTT felavatták a magyar főkonzulátus épületét. Köztudomásúan a főkonzulátus megnyitását már évek óta halogatták a románok. Az avatáson Magyarország bukaresti nagykövete Rajnai Sándor is jelen volt. Kevesen tudják azonban, hogy ez a Rajnai Sándor azonos azzal a volt ÁVH ezredessel, aki 1958-ban a Nagy Imre elleni „büntető” eljárást vezette s szovjet utasításra a forradalom vezetőinek kivégzését előkészítette. MAROSÁN GYÖRGY új könyvet írt. Miután a politikai életből 1965-ben hőbörgései miatt eltávolították, Marosán felfedezte magában az „írót”. Visszaemlékezéseit több kötetben írta meg, de éveinek azon megpróbáltatásait, amelyeket Rákosi börtönében töltött (jutalomként), hogy kiszolgáltatta a SZDP-t a kommunistáknak), eddig csak kéziratban tudta megírni. Új könyvét a Táncsics kiadó adta ki „Ember és Kenyér” címmel, amelyben „igazi” Marosánként hőbörögve a sütőipari szakma politikai küzdelmeit ábrázolja.