Bécsi Napló, 1985 (6. évfolyam, 3-6. szám)
1985-05-01 / 3. szám
BÉCSI NAPLÓ 1985. MÁJUS-JÚNIUS VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 12. ÖS ERSCHEINUNGSORT WIEN P. K. b. VERLAGSPOSTAMT 1011 WIEN ZTIFNFK MINALE* MOZGÁS JELEI A SZOVJETUNiÓBAN Mindazok, akik az utolsó harminc évben alapvető javulást reméltek a Szovjetunióban, keservesen csalódtak. Mihail Gorbacsov hatalomátvétele után én mégis valamivel optimistábban látom a jövőt. A „temetéstől—temetésig” tartó politika időszaka lejárt. A szovjet vezetők új nemzedékének már a saját érdekében is az ezredforduló távlatában kell tájékozódnia. Ennek a nemzedéknek a fő tapasztalata kettős élményen alapul. Egyrészt megélte a sikertelen reformkísérleteket Hruscsovtól a „prágai tavaszon” át egészen a „lengyel őszig”. Ez a tapasztalat bizalmatlanságra nevel a reformkísérletekkel szemben. Másrészt viszont meg kellett tapasztalnia ennek a nemzedéknek azt is, hogy az a fajta politika, amely — tagadva a változtatások sürgősségét — egyszerűen kitért az égető kérdések megoldása elől, egyaránt zátonyra futott. Brezsnyevnek a helyzet megszilárdítását célzó politikájával egyetlen olyan kérdést sem sikerült megoldania, amely döntő kihatással lehetett volna a szovjet társadalom jövőjére. Ez már Andropov idejében is szóba jött, miközben kiderült, nem elégséges az akkor megfogalmazott alapkérdésekről csupán beszélni, tehát olyan mérvű átszervezésről, amikor belterjes és nem külterjes tényezők határozzák meg a gazdasági fejlődést , hanem át is kell őket ültetni a gyakorlatba. A reformok és változtatások bevezetése a jelenlegi gazdasági és társadalompolitikai helyzetben a „reális szocializmus” szülőhazájában ma életszükséglet. Olyan kérdések egész sora, amelyek a szovjet tömb közép-európai országait már húsz évvel ezelőtt vagy korábban reformkísérletekre kényszerítették, most magát a Szovjetuniót kényszerítik változtatásra. Összevetve az elmúlt évtizedekkel ez a legnagyobb különbség; korábban kívülről (a tömb kisállamaiból) jövő és a rendszer megváltoztatására törekvő kísérletekkel szemben a szovjet vezetőségnek úgy tűnt, hogy kizárólag a reformok elfojtása jelenthet megoldást. Jelenleg új helyzet állt elő, éppen ezért nem várható az eddigi módszerek megismétlése. A Szovjetunió számára ugyanakkor nem alkalmazhatók a kisebb államokban használt receptek, hiszen egészen mások egy gazdasági és politikai nagyhatalom problémái. A szovjet vezetők új nemzedékének ezért saját, a szovjet viszonyokra alkalmazott receptet kell keresnie és találnia. Ez pedig sem nem egyszerű, sem pedig máról holnapra felfedezhető dolog. Aki az elkövetkező időszakban a szovjet fejlődést meg akarja érteni, nem szabad türelmetlennek lennie. A közeljövőben ne arra figyeljünk, hogy szovjet részről mit és hogyan hirdetnek meg, inkább arra ügyeljünk, mit és hogyan készítenek elő. A reformok előkészítéséhez szükséges az, hogy hívei a döntő erőt képezzék a hivatalos politikai rétegződésben. Ehhez mindenekelőtt fontos, hogy hivatalos elvvé váljon a változtatások elengedhetetlenségéről alkotott elképzelés. Gorbacsovnak erre jó alkalom kínálkozik; a jövő év elején kerül sor ugyanis a Szovjetunió kommunista pártja XXVII. kongresszusára. Ennek előkészítésekor kedvező helyzet adódik alulról egészen a legfőbb pártvezetőségig mind a funkcionáriusok kicserélésére, mind pedig a pártideológia megújítására. A Szovjetunióban természetesen belátható időn belül csak „felülről jövő” reform lehet időszerű. Ez azonban számolhat „alulról” is a szükséges egyetértéssel, sokkal inkább mint azokban az országokban, ahol a reformkísérleteket erőszakkal fojtották el. A fennálló viszonyokkal szembeni elégedetlenség ugyan tömegjellegű, mégsem olyan méretű, hogy nyíltan felszínre törjön mint 1980-ban Lengyelországban. Az orosz lakosság hagyományos beállítottságát tekintve arra alig van remény, hogy a javulás máshonnan jöjjön mint „felülről”. Ami a reformok mikéntjét illeti, inkább gazdasági téren feltételezhetőek megfelelő intézkedések. Itt kevésbé a terv- és piacgazdálkodás viszonyának kérdése forog fenn, hanem sokkal inkább általánosságban véve az, hogy népgazdasági tényezők (az emberi szükségletek) ne pedig közigazgatási intézkedések alkossák azt a rendszert, amely aztán képes a belterjes tényezők (tudományos—technikai fejlődés, egyéni kezdeményezés) kibontakoztatására. Mindez persze társadalmi és politikai vonatkozásban sem maradhat következmények nélkül. Az ebben a viszonylatban szükséges változások nélkül végső fokon gazdasági téren sem várhatók eredmények. Még korai lenne azon töprengeni, ténylegesen miféle változásokkal lehet számolni. Mindaz azonban, ami máris megfigyelhető — tisztogatások a párton belül, a megvesztegethetőség, a sógor-koma kedvezmények valamint a tehetségtelen funkcionáriusok elleni eljárások — fontos társadalmi folyamat kezdetét jelenthetik. Az uralkodó szovjet bürokrácián belül mind ez ideig a legfőbb uralkodóval szembeni engedelmesség és az alattvalói hűség ismérvei voltak mérvadóak. Most viszont éppen ennek a rétegnek a teljesítményeken felépülő társadalom követelményeinek kell alávetnie magát. Ez még ugyan korántsem jelenti a demokratikus átalakulást, de a jövő demokratizálódásnak lehetne előfeltétele. Eddigi tapasztalataink szerint viszont nem indokolatlan a várakozó magatartás mindazzal szemben, ami pillanatnyilag lejátszódik a Szovjetunióban, és nem szabad azért elhamarkodnunk optimista vélekedésünket. Mindenesetre nem alaptalan az a feltételezés, hogy a Szovjetunióban a mozdulatlanságnak vége. * Zdenek MLYNAR dr., politológus, a csehszlovák akadémia tagja. 1968-ban a prágai reformprogram egyik megalkotója volt. Ekkor lett a kommunista párt központi bizottságának titkára és maradt ugyanazon évben történt leváltásáig. Korafagy címmel könyvalakban is megjelentek feljegyzései a prágai tavasz kibontakozásáról majd elfojtásáról a moszkvai tárgyalásokkal bezárólag. 1950-55 között a moszkvai egyetem jogi fakultásán Gorbacsov diáktársa volt. Jelenleg Ausztriában él, az Österreichisches Institut für Internationale Politik (Osztrák Nemzetközi Politikai Intézet) tudományos munkatársa. TU FELIX Az osztrák tömegfelvilágosító szervek már hetekkel korábban megkezdték a közvélemény felhangolását. Az előkészületek egyik fénypontját jelentette a König bíboros által a bécsi szent István székesegyházban máj. 12-én bemutatott ünnepélyes hálaadó nagymise, amin a szövetségi kormány és az egyes tartományok kormányzóságának képviselői mellett számos közéleti személyiség, Dr. Rudolf Kirchschläger államelnökkel élükön, vettek részt. Május 15-én, az osztrák államszerződés megkötésének napján 11 állam külügyminisztere volt jelen az ünnepségen. A II. Osztrák Köztársaság jogosan ünnepli felszabadításának 40., függetlenségének 30. évfordulóját. Mint hamvából feltámadt tűzmadár született újjá a Harmadik Birodalom által bekebelezett, majd az akkori négy nagyhatalom által megszállt 83.855 négyzetkilométer területű és a háború után közvetlen 6,8 mill. lelket számláló Ausztria. Összevetve a szomszédos államokkal, szerencsés sorsát Olaszországhoz lehetne hasonlítani, hiszen emez a Hitlerrel alkotott szövetség ellenére mint demokratikus és független állam bújt elő a romok közül. Az Ausztriához hasonlóan birodalmi protektorátussá németesített Cseh- és Morvaország ellenben cseberből vederbe került, nem is beszélve a Habsburg Ausztria társországáról, Magyarországról. Történészek a török hódítással kapcsolatosan ismételten felvetik a hatósugár kérdését, azaz, mekkora volt az a földrajzi távolság, amelyen belül a török birodalom hatékonyan léphetett fel mint hódító. Ha még inkább visszalépünk, megállapítható, hogy a tatárjárás hullámverése Magyarországon tört meg. Bécset három alkalommal vette célba a török terjeszkedés, de mindannyiszor visszavonulásra kényszerültek a szultán hadai. 1945- ben átcsaptak a hullámok az osztrák fővároson és — akárcsak az avarkorban ill. a magyar honfoglalás időszakában — az Alsó- és Felső- Ausztriát elválasztó Enns folyó lett a demarkációs vonal a szovjet megszállás és a szövetséges hatalmak között. A Habsburg birodalom ugyan összeomlott, ellenben az utódállamok közül — eltekintve Dél-Tiroltól és Dél-Stájerországtól — kevésbé Ausztriát, sokkal inkább újfent az uralkodója mellett végsőkig kitartó Magyarországot sújtották a vesztes háború következményei. Az immár történelminek nevezhető hűség megköveteli annak hpuallását hunv/ Ausztriát AUSTRIA kevésbé áldozatos küzdelme, mintsem inkább geopolitikai helyzete részesítette abban a szerencsében, aminek folytán többek között VI. Pál pápa a boldogok szigetének nevezte. Ezen túl a Habsburgok örököseként a magyartól eltérő osztrák lelkűlét és gondolkodásmód lehetőség szerint vélt és valóságos jogai kivívásáért mint céltalan eszközt számításba sem veszi az ultima ratio-nak tartott fegyveres összeütközést, hanem a mindenkori helyzet okos mérlegelésével olyan eszközökkel igyekszik biztosítani érdekeit, amik felkeltik vele szemben az ellenfelek, sőt ellenségek bizalmát. Szintén a magyartól eltérően minden történelmi amputáció ellenére kiegyensúlyozottnak mondható az osztrák azonosságtudat. Nincsenek fantomfájásai, szigorúan különbséget tesz a „múlt dicsősége" és a jelen adottságai közt, valóban addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. Nem kerget ábrándokat, nem él örökös háborúban önmaga vágyai és valósága közt, így, jellegzetes módon sikerült neki diplomáciai úton elérnie a dél-tiroli német ajkú kisebbség esetében a védnöki státust. Az osztrák politika tisztában van helyzetével és szerepével. Ezért közérthetően nem veri nagy harangra, hogy a semlegességi elkötelezettség, de éppúgy a világ szemében rokonszenves alpesi köztársaság minden igyekezete kevés szabadsága és függetlensége állandósításához. Amilyen mértékben hagyatkozhatik a geopolitikai fekvéséből adódó kedvező helyzetére, legalább annyira kell keresnie a kettőre csökkent nagyhatalom vele és egymással szembeni jóindulatát. Ausztriának fokozottan szüksége van a nemzetközi feszültség csökkenésére, hiszen minden újabb hidegháborús hullám ismét területébe ütközik. Ebben a vonatkozásban nyilvánvaló, melyik nagyhatalomnak fűződik több érdeke ahhoz, hogy minél erősebben kösse magához, míg a másik, kritikus helyzetben, minden valószínűség szerint koncként áldozná fel. Ausztria valójában nemcsak az elnyert függetlensége miatt mondható szerencsésnek, de éppúgy azért is, mert józanul bemérve képességei határait élni is tud szerencséjével. A hős vértől annyiszor ittasult magyarok tanulhatnának tőle, természetesen figyelembe véve, hogy bizonyos történelmi helyzetekben nem hagyhatunk más örökséget utódainknak mint az értelmesen választott véráldozat A r* Okult-e az Negyven évvel ezelőtt, 1945. máj. 8-án véget ért Európában all. világháború. A dolgok természeténél fogva a győzteseknek minden okuk megvan arra, hogy ne csak önmaguk előtt, de győzelmük igazolására a legyőzőitek tudatával is elfogadtassák diadalukból kinőtt hatalmuk kizárólagosságának létjogosultságát. Különösen a „dicsőséges Szovjetunió" mindent elkövet annak érdekében, hogy a „fasiszta fenevad" kiiktatásának szerepében a „népek felszabadítójaként" ünnepeltesse magát. Ebben az adottságban feleslegesnek tűnik a vitatkozás és bizonygatás, hiszen a legyőzőiteknek a győzővel szemben sohasem lehet igazuk. A tények a legkülönbözőbb megvilágításban is az erőviszonyoknak megfelelően négy évtized tanulsága szerint úgysem az önrendelkezés és az emberi méltóság javára billentenék a mérleget, hanem az 1945-ben előállt status quo további megszilárdítását szolgálják (I. helsinki konferencia). A tények: a közel hatéves vérengzés 55 millió emberáldozatot követelt. Felbecsülhetetlenek voltak az anyagi károk. Az újjáépítés azóta eltüntette a bombázások által ejtett utolsó foghíjakat is; az elhulltak helyébe új nemzedékek nőttek fel. A mérleg látszólag kiegyenlítődött. Az elesettek, kivégzettek legtöbbje azóta természetes halállal is kilépett volna már az élők sorából. A borzalmak felidézésén túl mégis mi az, ami európai, egész emberi mivoltunkra meghatározólag kihat? A győztes legyőzött viszonylatában devalválódik az értékelő meggyőződés. A fasizmussal szembehelyezett marxizmust minden válfajával lejáratta az önkényen alapuló szovjet gyakorlat. Egyáltalán, mindenfajta ideológia kizárólag vitatható érdekek legitimációjául szolgál, erőszak hitelesíti őket. Ezen mit sem változtat a kételkedők elzárkózása, a tehetetlen tagadók ellenszegülése. A törvényesség a hatalomból ered. Az ún. nyugati világkép az amerikanizmus által viszonylagossá sekélyesedett, rövidlejáratú divatáramlatokban dagályosodik, majd apad el ismét. Az emberi kapcsolatok fokmérője a pénzen alapuló társadalmi befolyás szintjén merevedett le. Pillanatnyi érdekek és hatalmi érdekeltség kényszerében növekszik a társadalmak atomizáltsága, általános méreteket ölt az eltömegesedés, ezzel párhuzamosan mindkét nagyhatalmi féltekén elczínozol^Hib a czom^lic^n Mazarlt a sznkcnnnc emberiség? bizalmatlanság; egyedül közös az egész emberiséget hatalmába kerítő félelem. Világnézetünk egéről eltűntek az állócsillagok. Elveszítettük a távlatokat. Figyelmünket bolygók és üstökösök kötik le, műholdak kápráztatják el tekintetünket. Innen nézve a II. világháború a prométheuszi ember tragédiája egyik legkrritkusabb lépcsőfokának tekinthető, melyről negyven év elteltével sem tudni, vajon felfelé vagy lefelé vezet-e. — kő — Bocs ISMÉT SZABAD DURAY MIKLÓS! A szlovák hatóságok máj. 10-én váratlanul szabadlábra helyezték az egy éve őrizetben tartott Duray Miklóst, a szlovákiai magyar kisebbség jogaiért kiálló geológust. Ez a lépés minden valószínűség szerint a német kapituláció 40. évfordulója alkalmából érvényesített amnesztiarendeletre vezethető vissza, amit Durayra is kiterjesztettek. Az ottani állapotokra jellemzően minden bírósági eljárás nélkül tartották eddig fogva.