Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1997-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ KÖZÉP-EURÓPA: AZ INTEGRÁCIÓ ESÉLYEI Közép-Európa és Köztes-Európa Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság: a fogalmát írók tartják életben, egy lengyel Milosz, egy cseh Kundera, egy magyar Mészöly Miklós beszélnek arról, hogy a közép-európai régiónak — az általánosabb európai integráció keretében — magára kellene találnia, és el kellene indulnia a kölcsönös kiengesztelődés és összefogás felé. Közép-Európáról sok és sokféle meghatározást ismerhettünk meg az elmúlt években és évtizedekben. A legegyszerűbb és leginkább használható talán az, amellyel annak idején Németh László is élt, ugyanis a német és az orosz nagyhatalmak között élő kisnépek, lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok, magyarok, szlovének, horvátok, szerbek, makedónok, románok, bolgárok és albánok övezetét tekintette Közép-Európának, vagy talán inkább Köztes („Zwischen”)-Európának. A régió népei hagyományosan egymással voltak utalva, és valójában csak akkor kaptak történelmi szerepet Európában, midőn integrálódni tudtak, vagyis meg tudták találni azt a hatalmi keretet, amely gazdasági és politikai integrációjuk formája lehet, és védelmezni képes őket nagyhatalmú és általában terjeszkedő politikát folytató (nyugati és keleti) szomszédaiktól: a német és az orosz (keleti szláv) birodalomtól. Közép-Európa története ilyen módon úgy is leírható, mint a térség integrációs törekvéseinek története. Integrációs törekvések a történelemben Ilyen integráció több alkalommal is létrejött azóta, hogy a közép-európai népek, nagyjából a Krisztus születése utáni első évezred végeztével beilleszkedtek a keresztény Európa népei közé. A középkorban ilyen integrációs keret volt maga a Magyar Királyság, amely dél- és észak-kelet felé terjeszkedve a saját hatalma alatt tudta egyesíteni a régió nagy részét (sőt, Nagy Lajos lengyel királysága idején szinte a teljes régiót!), illetve a Lengyel Királyság, amely a lengyel—litván unió után maga is a térség, sőt, a kelet-európai övezet integratív hatalmává (és az akkori Európa legnagyobb területű királyságává) vált. Mindkét integrációnak a délről, illetve keletről támadó katonai hatalmak vetettek véget: a magyarnak a török, a lengyelnek az orosz, s az első integrációs törekvés a 16. század elején (Mohács után), a második a 18. században (Lengyelország többszörös felosztásával) megbukott. Ezt követve a 18. században felemelkedő dunai Habsburg-monarchia hozott létre a középeurópai régióban integrációs keretet. A monarchia két történelmi alkalommal is kelet-dél-kelet felé orientálódott: a 18. század elején-közepén, midőn a spanyol örökösödési háború következtében kiszorult az atlanti térségből, és a 19. század közepétől, midőn mindinkább bizonyossá vált, hogy az egységesült német birodalomnak nem Ausztria, hanem Poroszország lesz a vezető ereje. Az első keleti fordulatot Savoyai Jenő stratégiai tervei készítették elő, ezek szerint ugyanis a Habsburg-háznak nem nyugati, hanem keleti politikát kell folytatnia, és a visszavonuló török hatalom helyét kell elfoglalnia, mielőtt még az ugyancsak felemelkedő orosz birodalom balkáni pozíciókat szerez. A második fordulatot pedig a Königrätz-i csatavesztés és következményeként az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés idézte elő, midőn a Monarchia valóban elszánta magát arra, hogy a közép-európai régió megszervezésében és modernizációjában vállaljon küldetést. Jól tudjuk, hogy ennek a küldetésnek, a térség integrációjának az első világháborús vereség és a Monarchia feldarabolása vetett véget, csakúgy mint annak a szűkebb körben kialakuló integrációs folyamatnak, amelynek a történelmi Magyarország volt a színtere. Az mindenesetre a békecsináló nagyhatalmak, mindenekelőtt az egész európai stratégiát a maga németellenes indulatainak kiszolgáltató francia kormánynak a felelőtlenségét és vakságát tanúsítja, hogy a középeurópai integrációról lemondva a térséget először a kisnemzetek vetélkedésének, majd ezt követve Hitlernek és Sztálinnak engedte át. Önkritikusan el kell mondanunk, hogy a középeurópai intregráció vereségéért mi magyarok is felelősek vagyunk, pontosabban a dualista magyar politikai stratégia is felelős. 1867 körül ugyanis lehetőség lett volna arra, hogy a Monarchia államalkotó nemzetei közé a csehek és a horvátok is bekerüljenek, és a létrejövő terralisztikus birodalom sokkal teherbíróbb lett volna, mint a pusztán osztrák és magyar érdekeket kifejező dualisztikus berendezkedés. Ebben az esetben a Monarchia lakosságának túlnyomó többsége érdekelt lett volna a közös állam fenntartásában, amely természetes módon egészülhetett volna ki a mindenképpen feltámadásra váró Lengyelországgal, és létrehozhatta volna a legjobbak álmaiban is megjelenő közép-európai föderációt. Mindez a történelmi magyar állam fennmaradására is jóval szerencsésebb helyzetet idézett volna elő. Dezintegrációs tényezők A kívánatos közép-európai integrációt mindazonáltal igen súlyos tehertételek nyomasztották. Ezek között első helyen kell említeni a 19. században kifejlődött és mindig véres konfliktusokkal, antidemokratikus törekvésekkel és öngyilkos intoleranciával együttjáró nacionalizmusokat. Ezek a nacionalizmusok minden esetben etatista államrezonra épülő nemzetállamokat kívántak létrehozni, és ez egy történelmi okok folytán kevert etnikumú térségben törvényszerűen nemzeti konfliktusokhoz vezetett, úgy egyetlen nemzetet sem lehetett egyesíteni, hogy a nemzeti főhatalom alá nem kellett volna másnyelvű, más identitású milliókat kényszeríteni. A nemzeti egység jelszavát hangoztató nacionalizmusok miatt a föderalizmus eszméje és a méltányos kiegyezés politikája mindig elbukott. Végül mindennek a következményei elsősorban bennünket, magyarokat sújtottak: a történelmi Magyarország romjain berendezkedő utódállamok ugyan nem váltak nemzeti államokká (minthogy az államalkotó nemzet egyetlen országban sem töltötte ki a megszerzett területet, sőt, Románia kivételével mindenütt kisebbséget alkotott), a magyarság nemzeti egysége viszont elveszett, és minden harmadik magyar idegen és vele szemben ellenséges kormányzatok uralma alá kényszerült. Van azonban a „közép-európai” régiónak egy másik, jóval nagyobb történelmi múltra visszavezethető dezintegrációs tényezője is. Ezt az a történelmi és civilizációs törésvonal szabja meg, amely a térségen észak-dél irányban végigvonul. Ettől a törésvonaltól nyugatra a nyugati kereszténység, kultúra és mentalitás, keletre a keleti kereszténység, kultúra és mentalitás rendezkedett be. A régió két felének alapvető eltérése az ember alkotta „második természet” világában is tanulmányozható: az észtországi Tallinban és az erdélyi Brassóban találjuk meg az utolsó gótikus templomokat, Lembergben az európai barokk legkeletibb emlékeit — mindezektől keletre, délkeletre pedig a bizánci orthodox kultúra emlékműveit. A törésvonalnak természetesen nemcsak művészettörténeti, hanem mentalitástörténeti következményei is vannak. A nyugati társadalmak erősen tagoltak: az arisztokrácia, a nemesség, a polgárság, az értelmiség, a parasztság és a munkásság mindenütt kialakította a maga szervezeteit, intézményeit, és ezeknek a szervezeteknek az értelmét az autonómia gondolata jelölte meg. A nyugati ember mindig független személyiségnek tekintette magát, illetve arra törekedett, hogy ilyen legyen. A keleti társadalmak kevésbé tagoltak, egy viszonylag vékony uralkodó réteg alatt a kiszolgáltatott köznép igen széleskörű sokasága helyezkedik el, és a keleti ember nem szabad személyiség, hanem alattvaló. Következésképp más a nyugati és más a keleti politikai kultúra. Ez még a kommunista diktatúrák körülményei között is kitapintható volt: a lengyelek, a csehek, a magyarok helyzete egészen más volt, mint a Ceausescu totális rémuralmának kiszolgáltatott romániai polgároké. A közép-európai nacionalizmusok és a „klasszikus” közép-európai törésvonal következményei okozták, hogy a kommunizmus bukása után rendre megbuktak a mesterségesen létrehozott és kikényszerített regionális integrációk is. A csehszlovák és a jugoszláv állam szétesésére gondolok. Csehszlovákiában a nacionalizmus feszítőereje működött, az egykori Jugoszláviában ezen kívül még a civilizációs törésvonal is konfliktusokat okozott, a szerbek és horvátok, szerbek és szlovénok között. Sőt, éppen a civilizációs törésvonal okozhatta azt, hogy a jugoszláv integráció nem békés körülmények között bomlott fel (mint a csehszlovák), hanem egy totális és vérengző háború közepette olyan pokoli eseményeket produkálva, amelyekre egyáltalán nem voltak felkészülve a századvégi, félévszázada viszonylag békésen élő európai nemzetek. Nemzeti stratégia és integrációs politika A közép-európai integrációnak ilyen módon komoly nehézségei vannak, az integrációs készség — mindenekelőtt a nagyobb európai keretben — mégis mindenütt kimutatható. Az általános európai keretekben történő elhelyezkedésnek természetesen együtt kell járnia a regionális megbékélés és együttműködés szándékával, egymással konfliktusban álló országok ugyanis aligha helyezkedhetnek el a kontinentális integrációban: a nyugati világ nehezen fogadja be azokat a nemzeteket, amelyek egymás között képtelenek rendezni hagyományos ellentéteiket. Az integrációs készség mindazonáltal eléggé eltérő módon van jelen a különböző közép-európai országokban. Vannak országok (és kormányok), amelyek esetében egyértelmű integrációs készség tapasztalható: ilyen Lengyelország, Magyarország, Horvátország és Szlovénia. E négy ország identitásképéhez szorosan hozzátartozik a közép-európaiság tudata, nemzeti stratégiájukat is a közép-európai (és európai) integrálódás jegyében alakították ki. Kissé más a helyzet Csehország és Ausztria esetében. A csehek saját nemzeti (és történelmi) önazonosságukat újabban nem közép-, hanem nyugat-európai nemzetként határozzák meg, arra hivatkozva, hogy Prága nyugatabbra esik, mint Bécs, és nem Pozsonnyal, Budapesttel, Krakkóval áll szoros kapcsolatban, hanem Münchennel és Lipcsével. Ausztria lakóinak nagy része pedig ugyancsak újabban némi bizalmatlanságot tanúsít az egykori kommunista országok európai integrációjával szemben, és az ország keleti határát európai határvonalként értelmezi, csakúgy, mint korábban a nyugat és kelet politikai szembenállása idején. Mégis remélni lehet, hogy Csehország is, Ausztria is felismeri a maga közép-európai hivatását, és ahogy a múltban, a közeli jövőben is a régió gazdasági, politikai és kulturális megszervezésében, valamint európai integrációjának támogatásával vállal szerepet. Megint más azoknak az országoknak az integrációs készsége és hatékonysága, amelyek még nem szakítottak teljesen a kommunista korszak etatista és diktatórikus örökségével, és csak felszínei orientálódnak nyugati irányba, miközben fenntartják a kelet felé történő tájékozódást is. Szlovákiára, Szerbiára, Romániára és Bulgáriára, általában a Balkánra gondolok. Igaz, ezekben az országokban is növekedett az európai integrációs készség, mindenekelőtt Romániában, ahol a legutóbbi választásokon alulmaradtak a posztkommunista-nacionalista pártok, és a hatalomra került kormányzat elkötelezte magát az integráció mellett. De a szlovák, a szerb és a bolgár ellenzék körében is igen erősek az integrációs politika hadállásai, erősek azok a politikai modernizációs törekvések, amelyek az integráció bázisát alkotják. Végül is a közép-európai régióban az utóbbi kéthárom esztendő során erősödtek az integrációs politikai stratégiák, ennek jele az is, hogy ismét meggyengültek az egykori kommunista pártok utódszervezetei, gyengülni látszik a nacionalista etatizmus, és több helyen is azok a középpártok erősödnek, amelyek szakítani kívánnak a diktatórikus korszak politikai kultúrájának hagyományaival és a közép-európai (európai) integrációban látják az egyedül eredményesnek tetsző, új nemzeti stratégiát. Magyarország és Ausztria Magyarországnak mindenképpen elsőrendű érdeke az integráció. Nemcsak gazdasági helyzete és kulturális tradíciója következtében, hanem azért is, mert csakis ennek az integrációnak a révén képes helyreállítani a Kárpát-medencében élő mintegy tizenhárom millió magyarnak azt a szellemi, kulturális és lelki egységét, amelyet oly kegyetlenül felszám A 90-ben kormányra került jobbközép, amint az közismert, külső és belső okok, társadalmi támogatottságának gyengesége, saját hibái és az ellenérdekelt erők ellenállása folytán messze az ígéretei alatt teljesített. És ezért elkerülhetetlenül megbukott. A jobbközép 98-as választási sikerének az egyik legfontosabb feltétele, hogy ennek az ügynek, a nemzeti polgárosodás, a szolidáris Magyarország, szolidáris nemzet ügyének az elejtett zászlaját, amelyet az elmúlt két és fél évben a balközép koalíció látványosan megtagadott, újra a magasba emelte. Meggyőző bizonyítékát adva azonban annak is, hogy a rendszerváltozás hét évének tapasztalatait feldolgozta, tanulságait megfontolta. És e program eredményesebb politikai képviseletéhez elengedhetetlenül szükséges következtetéseket levonta. A FIDESZ—Magyar Polgári Párt múlt év végén közreadott vitairata, amely A polgári Magyarországért címet viseli, erre a kihívásra válaszol. Majd két évvel a választások előtt nem lehet és nem is célszerű persze kimondani egy pártnak az utolsó szót. Ez majd a választási program dolga lesz. Nagyon is indokolt azonban a szeme közé nézni a kihívásoknak, méltó mércét állítani saját maga és a köz ügyeiről gondolkodó polgárok számára. Elemezni az elmúlt hét év tapasztalatait, megkísérelni, megérteni, ami velünk történt és összefüggéseiben, vagyis egységes rendszerben ábrázolni. Valamint felrajzolni annak a politikai programnak a körvonalait, amely esélyt ad arra, hogy 98-ban a jobbközép felváltsa a kormányzásban az MSZP—SZDSZ-koalíciót. És megkezdődhessen a rendszerváltozás folyamatának a közjó érdekében elkerülhetetlen revíziója, megvalósulhasson a demokráciában kialakult politikai rendszer és piacgazdaság múlhatatlanul szükséges kiigazítása. Erről szól a vitairat, és amint a műfaji megjelölése is jelzi, miközben társadalmi kihívásnak akar megfelelni, maga is szántszándékkal kihívást teremt a politikai közvélemény közhangulattal és a kormánykoalíció felől nagy erővel szugerált nézettel szemben, hogy ugyanis nincs alternatíva. Nincs jobb út a társadalmi boldogulásra annál, amin most járunk és nincs jobb politikai garnitúra azoknál, akik most kormányoznak. Én persze elfogult vagyok ez ügyben, mert van némi közöm a vitairathoz, ám ha az elfogultságom a legszigorúbb ellenőrzés alá vetem, akkor is azt kell mondanom, az elmúlt években született válaszok közül ez a könyvméretű tanulmány a legszínvonalasabb cáfolata a politikai alternatívátlangságot hirdető kormánypárti tételnek. A vitairat három fejezetre tagolódik. Az első a FIDESZ értékvilágának rövid jellemzése. S egyben annak a világos bizonyítéka, hogy a múltak a huszadik századi történelem eseményei: a két vesztes háború, Trianon és Párizs, az utódállamok kisebbségellenes politikája. Számunkra az európai (közép-európai) integráció a nemzeti egységnek legalább részleges helyreállítását hozhatja, más lehetőség (például határmódosítás) ugyanis erre nem kínálkozik. Ugyancsak fontos érdeke az integráció Ausztriának is, amely éppen a közép-európai integráció elősegítésével kaphat új európai kontinentális és világpolitikai szerepet. Ha ugyanis az európai integrációs folyamat Kismartonnál és Németújvárnál megáll, Ausztria megint csupán határtartomány („Ostmark”) marad, ha viszont az integráció átfogja a teljes közép-európai régiót (Danzigtól, esetleg Tallintól Zágrábig és Bukarestig), akkor Ausztria (a Savoyai Jenőtől származó hagyományokat követve) a térség egyik megszervezője, az integrációs folyamatok és kezdeményezések közvetítője lehet. Ebben a tekintetben (a történelemben nem először) Magyarországnak és Ausztriának igen hasonlóak az érdekei. Mi magyarok igen sokszor tévesztettünk utat történelmünk során, huszadik századi történelmünkben is. Ezek az útvesztések nem mindig írhatók a külső erőszak számlájára, szerepet kaptak nemzeti elfogultságaink, illúzióink is: készületlenségünk, téves döntéseink. Ideje volna, hogy most, az új század-, sőt, évezredfordulón, mind alighanem minden eldől abban a tekintetben, hogy miként alakul sorsunk a következő emberöltők során, végre okos nemzeti stratégiát alakítsunk ki, bölcs döntéseket hozzunk, és állhatatos építő munkával váltsuk valóra ezeket a bölcs döntéseket. (Ahogy Deák Ferenc nemzedéke a kiegyezés előtt és után!). Felelősségünk mindebben nem kevés: éljünk Budapesten, Kolozsváron, Pozsonyban vagy Bécsben. Ahogy Vörösmarty mondotta volt: előttünk is „egy nemzetnek sorsa áll”. POMOGÁTS BÉLA * A bécsi „Europa’’Clubban az Európai Utas c. folyóirat bemutatkozó estjén, 1996. december 5-én elhangzott beszámoló szerkesztett változata. párt az értékrendjében az elmúlt háromnégy évben kétségtelenül végbement hangsúlyváltozások eredményeképpen méltán nevezi magát az ezredforduló polgári középpártjának, és ugyanakkor szabadelvű néppártnak. A polgári jelző ugyanis nem szűkítő értelmű szó ebben az önértelmezésben, nem valamiféle réteg- vagy osztályérdek képviseletére utal. Ellenkezőleg. A polgár „az anyagi és szellemi tulajdonára támaszkodó, önálló, embertársaival együttérző, önmagáért, közösségeiért és környezetéért — a közös jövőért — felelősséget vállaló ember. A szabad ember — aki otthon van a világban — ahogy a vitairat fogalmaz. A pártnak az a célja, „hogy minél több ember számára vonzóvá váljon a polgári életeszmény és elérhetővé a polgári életforma. Ne gyökérvesztett, anyagilag-szellemileg kiszolgáltatott, kívülről vezérelt egyedekből, fogyasztókból álló tömeg, kiskorúságban tartott, állami gondoskodásra szoruló lakosság legyünk, hanem önálló ítélőképességű, a maguk lábán megálló, magukról gondoskodó, gyermekeik jövőjéért is felelősséget érző személyek alkotta társadalom, saját kultúráját megőrző közösség, nemzet.” Polgári demokrácia, társadalom- és természetbarát piacgazdaság, jogállamiság, nemzeti és euroatlanti elkötelezettség — e szavak jelzik a párt legfontosabb eszményeit és elveit. Múlt- és társadalomszemléletét pedig: történelmi hagyományaink megbecsülése és különösképpen annak a reformokban gyökerező magyar szabadelvű tradíciónak a tisztelete, amely megteremtette egykor az egyéni szabadság és a nemzeti érdek, haza és haladás egységét; a polgárosodás és korszerűsítés ügyét szolgáló széles társadalmi egyetértést, az érdekegyesítés programját. És a XX. századi radikálliberálisokkal ellentétben még az egyéni szabadság eszményének a természetes közösségi formákat nagyra becsülő, a család, a kisközösségek, a vallás értékét tisztelő irányzatát képviselte. A történelmi egyházak társadalmi hivatását, morális, integráló szerepét pedig különösen fontosnak tartotta. Amit a társadalom értékrendjével kapcsolatban mindenekelőtt szükségesnek nevez a párt: a társadalmi szolidaritás erősítése belső viszonyainkban; a közösségi intézmények és az együttélést szabályozó törvények, a szabálykövető magatartás és a becsületes munka tekintélyének megteremtése, a józan önkorlátozás és a mások iránti felelősségvállalás felébresztése. A haza és a nemzet iránti elkötelezettség érzésének társadalmi méretű rehabilitálása. Külső kapcsolatainkban pedig nemzeti önhittség nélküli öntudatos és határozott nemzeti érdekképviselet. Folytatás a 7. oldalon A RENDSZERVÁLTOZÁS REVÍZIÓJA A FIDESZ—Magyar Polgári Párt vitairata. A POLGÁRI MAGYARORSZÁGÉRT 3