Bécsi Napló, 1998 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1998-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ Folytatás az 1. oldalról A pártok helyzete, esélyei Az 1990-ben kialakult sajátos magyar hat­párti szisztémán 1996 tavaszán keletkezett az első repedés, amikor a Demokrata Fó­rumból kiszakadt a Magyar Demokrata Nép­párt. A baloldali parlamenti többség lelke­sen szavazta meg az ellenzéki szakadárok önálló parlamenti frakció alakítására vonat­kozó kérését. Tavaly pártszakadás követke­zett be a Kereszténydemokrata Néppártban is. A képviselők nagyobbik része a FI­DESZ—Magyar Polgári Párt frakciójába ült át, ennek következtében a parlamenti „Ben­­jámin”-ból egy csapásra a legnagyobb el­lenzéki párt lett, a kisgazdák nem kevés bosszúságára. A pártok közötti átrendező­dések csak az ellenzéket érintették, a kor­mányzó szocialista—szabaddemokrata ko­alíció együtt maradt. Mivel 1994-ben a szo­cialisták erős belső kötelezvényeket írattak alá képviselőikkel, változatlanul 209-en van­nak, s ezzel abszolút többségük van a tör­vényhozásban. Az ellenzék viszont nem­csak tovább szakadozott, hanem két jól kö­rülhatárolható csoportra oszlott. Pokol Bé­la kisgazda politikus-politológus kifejezésé­vel szólva, „kéttengelyű ellenzék” alakult ki az országban. A 28 %-os parlamenti kisebb­ség tehát reménytelenül megosztott egy FI­DESZ és egy kisgazda centrum körül. Csak az új választások nyomán kialakuló új hely­zet módosíthat ezen. A kéttengelyűség mi­att azonban előfordulhat, hogy még ellenzé­ki többség esetén sem alakul ki kormányké­pes erő a jobboldalon. A legújabb közvélemény-kutatások már evi­denciaként számolnak ezzel a hármas tagolt­sággal. A 3 centrum a következő: a pártot vá­lasztók körében a legerősebb a szocialista párt, a második a FIDESZ, a harmadik helyen pedig a kisgazdák állnak. A kisebb pártok egyre inkább eltörpülnek e három erő mögött, s már csak segédcsapatokként jöhetnek szá­mításba. Tavasszal még a parlamenti küszöb átlépése sem biztos, olyan, nem régen még vezető pártok számára, mint az SzDSz és az MDF! A nagy ambíciókkal megszerveződött Néppártnak, a szétesett kereszténydemokrata szervezetnek szinte semmi esélye a várható­an május 10-én és 24-én megrendezésre ke­rülő választásokon. Az 5 százalékos küszöb akadályozza majd meg a Csurka István ve­zette MIÉP, a munkáspárt vagy a szociálde­mokrata párt bekerülését is. Könnyen lehet te­hát, hogy 1998 után 3, maximum 5 párti parla­mentje lesz az országnak. Egyszerűsödik ugyan a képlet, de a politológusoktól annyira várt parlamenti dichotómia egyelőre késik. A nagyobb erő harca, és esetleg a kispártiság keserű kenyerét fogyasztó MDF-es illetve SzDSz-es részvétel a valószínű a választások után. Még egy évvel ezelőtt fej-fej mellett haladt a 3 nagy párt. 1998 januárjában leszakadni lát­szanak a kisgazdák. A FIDESZ-szel együtt azonban még mindig fölülmúlják az MSzP— SzDSz koalíciót. Azonban legalább akkora különbség van a két ellenzéki párt programja, mentalitása között, mint általában a kormány­­koalíció és az ellenzék között. Ez a körülmény komoly játéklehetőséghez juttatja Horn Gyu­lát, aki elemében van, ha politikai intrikákról van szó. 1994-ben azzal tartotta sakkban az őt gyakran bíráló szabaddemokrata szövetsé­gest, hogy felváltja a FIDESZ-szel, manapság pedig, mintha közeledés lenne tapasztalható az MSZP és a kisgazdák között. Meglepő ugyanis Torgyán József elcsendesedése. A harsány, sokakat taszító hangvételt nyilván tompítani kellett, de ezzel oda is lett legna­gyobb fegyvere, a demagógia és a polémia, mivel érdemi mondanivalója általában kevés van. Szakértők azonban emlékeztetnek arra, hogy hány kritikus helyzetben torpedózta meg, tulajdonképpen 1990 óta a nemzeti-kon­zervatív oldal hatékonyabb összefogását. Először Antall József pozícióját gyengítette, de pártjának többsége ellene fordult. 1994 után nem volt hajlandó részt venni a teljes el­lenzéket tömöríteni kívánó Polgári Szövetség­ben. Majd önálló jelöltet állítván a fővárosi pol­gármesteri tisztre, meggátolta a keresz­ténydemokrata Latorcai győzelmét. A leg­utóbbi időkig ugyanolyan éles kritikában ré­szesítette a fiatal demokratákat, mint a kor­mányzó szocialistákat. Az ellenzéki pártvezetők és a pártelit kö­zötti nézeteltéréseket fokozza a rokonszen­­vezők mentalitása közötti nagy eltérés. Míg az idősebb korosztályok hajlanának az összefogásra Torgyánnal, addig a fiatalabb nemzedékektől annyira idegen jelenség, hogy jobb meggyőződésük ellenére is in­kább szavaznak döntő helyzetben a sza­baddemokratákra vagy netán a szocialisták­ra, mint rá. Többször megerősítették az el­lenzéki pártvezetők, hogy a két nagy blokk csak esetleg a második fordulóra szövetke­zik, az első alkalommal mindegyikük a saját körén belül szavaz. A jobbközép erők a FI­DESZ vezérletével integrálódhatnak. A fiatal demokraták külön-külön választási szövetsé­get kötöttek az egymással perben-haragban álló MDF-el és MDNP-vel, a keresz­ténydemokrata képviselők többségét viszont befogadták frakciójukba. Újra együtt tehát az 1994 őszén oly ígéretes Polgári Szövetség, csak közben alapos belső átrendeződés ment végbe az erőviszonyokban. Ezért sokan csodálkoztak, hogy a FIDESZ 2/3-ad 1/3- ados választási egyezményt kötött az MDF-el, amikor pillanatnyilag választóik száma leg­alább ötszöröse az utóbbinak. Kérdés persze, mennyire hihetünk a sokszor elfogult, irányí­tott közvélemény-kutatóknak? Minden bennük való kételkedés ellenére abban igazuk van, hogy a potenciális szava­zók jelentős része, közel 40 %-a nem rendel­kezik pártpreferenciával, tehát még sok függ a hátralévő hónapok fejleményeinek alakulásá­tól. Fontos közvélemény-kutatói kérdés az ún. másodlagos pártszimpátiák kutatása. Ezek vizsgálata alapján kiderül, hogy a szocialisták és a kisgazdák népszerűsége magas ugyan, de elsősorban csak a biztos párthívek köré­ben. A harmadik erő, a FIDESZ rendelkezik a legkisebb elutasítottsággal, ezért sok függ at­tól, hogyan politizálnak a hátralévő döntő hó­napokban, s elmennek-e a fiatalabb nemze­dékek is olyan arányban szavazni, mint az idősebbek? Keveset szóltunk eddig a kormánykoalí­ció két pártjáról. A sokáig nagyon ambiva­lens álláspontokat elfoglaló SzDSz kritikai hangja szövetségesével szemben, igen­csak elhalkult. Már az 1994. évi választások két fordulója között, majd az őszi, önkor­mányzati választásokon kiderült, hogy part­nerüknek nagyobb tartalékaik vannak a vá­lasztóik körében, mint nekik. Ezért belátták, értelmiségi „nyavalygásukkal” nem sokra mennek, hiszen a nemzeti polgárság java amúgy is a másik oldalra húz. Ezért leváltot­ták a sokat aggodalmaskodó, lelkiző, s a Tocsik ügybe is belekeveredett Pető Ivánt, s a bajszos, joviális vidéken is kompetens Kuncze Gábort állították az élre, így talán bent maradhatnak a parlamentben. Állandó politikai téma ma Magyaroszá­­gon, minek köszönhetik alig csökkenő nép­szerűségüket a szocialisták, akik között az élen, s különösen a második vonalban, egy­re több régi arc tűnik fel a hajdanvolt szocia­lista időkből. Kemény jobboldali vélemény: ez a magyarság megroppant erkölcsi tartá­sa miatt következett be. Mások szerint bár­mennyire nem volt demokrácia a kommu­nista rezsimben, a vezetők komoly tapasz­talatokra tettek szert, s most ezzel élnek. A tudóskodó véleményoldal a posztmodern politizálás bajnokainak tekinti őket, mond­ván, megtanulták a tulajdonképpeni politizá­lás, s a program nélküli pragmatikus igazo­dás mesterségét. Ezért lehetnek egyszerre elfogadhatóak a hirtelen meggazdagodott elit és a nélkülöző többség számára. Generációs attitűdök Szokatlan jelenség volt 1989 táján a ma­gyar közéletben egy ifjúsági politikai párt, a FIDESZ megjelenése. Egy darabig nem is vette őket mindenki komolyan, az SzDSz például ifjúsági szervezetének tekintette egy darabig. 1992-től azonban karakteres, önál­ló politikát folytatnak. Erejüket kezdetben az Antall-kormányon próbálgatták, s bár­mennyire tapsolt ennek a szociálliberális közvélemény, az ún. Charta mozgalomban nem voltak hajlandók részt venni, kijelent­vén, hogy semmiképpen sem szövetkeznek a posztkommunistákkal. Emellett rendkívüli féltékenységet váltott ki az akkori ellenzéki oldalon, hogy 1992/93 táján fantasztikus népszerűségre tettek szert. Az 1994-es vá­lasztások előestéjén tehát kormánypártok és ellenzék egyetértett a FIDESZ tönkretéte­lében. Szinte csoda volt, hogy a megemelt 5 %-os küszöböt ezek után át tudták lépni. Miután sok mindent tisztáztak, lassan, de egyre biztosabban emelkedni kezdtek, s mára már egyértelmű: csak ők lehetnek Horn Gyuláék legyőzői, ha az idén még nem is, de 2002-ben egészen biztosan! Tanulságos, ám egyúttal megdöbbentő fel­mérés eredményeit tette közzé az elmúlt év decemberében a Magyar Gallup Intézet (Ma­gyar Nemzet, 1997. december 20., 8—9. ol­dal). Megállapította, hogy élesen eltérnek egy­mástól a különböző generációk választási at­titűdjei. Valahol a 30 és 40 év között képzelet­beli vonal húzódik, amely alatt a potenciális szavazók nagyobb arányban FIDESZ-esek, mint MSZP-sek. Ezen felül viszont dominálnak a szocialisták. Ez a megoszlás azonban egyáltalán nem arányos. Az idősebb nemze­dékek ugyanis nagyobb arányban szocialis­ták, mint amennyire FIDESZ-érzelműek a fia­talok. Különösen a legidősebb korosztályok körében döntő Horn és pártja népszerűsége. A 65 évesnél idősebbek körében ötször any­­nyian szavaznának rájuk, mint a fiatalokra! Azt is kimutatták a kutatók, ha a 65 évnél időseb­bek nem szavaznának, biztosan a fiatal de­mokraták jönnének be 1998 májusában. De nemcsak, hogy szavaznak, hanem jóval na­gyobb arányban teszik ezt, mint a fiatalabb korosztályok, ezért döntő lehet a véleményük a választásokon. A szocialista propagandagépezet nyilván ismerte ezt az összefüggést, azért indított ak­kora rohamot az idősek megnyeréséért 1997 végén. Ennek összetevői: 19 %-os, azaz, az átlagbéremeléseket jóval meghaladó nyugdíj­­emelés januártól, valamint az átlátszóan de­magóg, de hatásos fogás az ingyenes utazási kedvezmény megadása a 65 évnél időseb­beknek. Hiába nevetett a fél ország azon a mi­niszterelnöki bejelentésen, hogy még a MA­LÉV járatain is ingyen repülhetnek az idősebb nyugdíjasok, ez a sakkhúzás meg fogja tenni a hatását az urnáknál. Európa legöregebb, leggyorsabban fogyó népességű országá­ban, tulajdonképpen logikus érvényre juttatni az öregek érdekeit, ám kérdés, mi lesz a jövő­vel? Jogos Molnár Pál bírálata: „A mutatvány szép, szívet melengető, ám lehetetlen nem észrevenni mögötte a csak alig álcázott ciniz­must. Miközben ugyanis a társadalom jövőjé­ért aggódó honpolgárok naponta kifejezik ag­godalmukat a népességfogyás miatt, a ritkáb­bá váló gyermekvállalás okán, a korban előre­haladott politikai vezetőség még inkább el­vonja a forrásokat az ifjúságtól, hogy a saját korosztályának adhassa.” (Magyar Nemzet, 1998. január 9., 7. old.) Kié a média? A választási küzdelemben fontos szerepe van a sajtónak és a televíziónak. Magyaror­szágon tavaly ősz óta 8—10 országos közön­ségre igényt tartó TV működik. Az egész or­szágban zavartalanul azonban csak a TV 1 műsorát lehet venni. Nem véletlen tehát, ha körülötte koncentrálódik a harc. Hónapok óta kifejezetten kormánypárti az elsőszámú adó főműsoridőben látható híradója. Nagy propagandalehetőség rejlik az írott sajtóban. Ennek jó része látszólag politika­­mentes, de az adott helyzetben ez a célrave­zető a koalíció részére, hiszen a bíráló, feltáró hang hiánya a kialakult viszonyokba való fi­­liszteri belenyugvást erősíti. Az országos, te­hát főleg az értelmiségnek és a politikai-gaz­dasági elitnek készülő lapok, ma már kizáró­lag kormánypárti tulajdonosok kezén vannak. Két éve, hogy a Horn Gyula szekerét toló Postabank kezébe került a nagytekintélyű, a rendszerváltozásban fontos szerepet játszott Magyar Nemzet. Kemény csata dúlt évekig a nemzeti irányultságú, ám mérsékelt kuratóri­um, a szerkesztőség és a tulajdonos között. A küzdelem jelenleg úgy áll, hogy megmaradt ugyan a lap középjobb szellemisége, de a ter­jedelmét — álságosan gazdaságossági körül­ményekre hivatkozva — a tulajdonos olyan szűkre szabta, hogy az írástudó ellenzéki kommentátorok, szerzők túlnyomó többsége kiszorult a lap hasábjairól. Jelenleg a szocia­lista indíttatású Népszabadság terjedelme kétszerese a Magyar Nemzetének, de jóval több az olvasnivaló az összes többi napilap­ban is. 1997 végén a figyelemreméltóan meg­újult, ám anyagilag gyenge lábakon álló Új Magyarország is megszűnt. Pillanatnyilag te­hát a kisgazdapártnak egyáltalán nincs sajtója és a FIDESZ-nek is csak vékony szálon csor­dogáló lehetősége van nézetei kifejtésére. Csupán a Sára Sándor által irányított Duna TV ad arányos megszólalási lehetőséget az ellenzéknek. Ezt az adást azonban csak a ha­zai nézők mintegy 10 %-a nézi. A Duna TV adásait kedvelő külországi magyaroknak pe­dig egyelőre nincs anyaországi választójo­guk... Orbán, Kuncze, Horn, Torgyán? A közvélemény-kutatók megállapítása sze­rint nem esik egybe a pártok népszerűsége vezetőikével. Amíg a pártok tekintetében szo­cialista, FIDESZ, kisgazda a sorrend, a pártel­nökök rangsorában Orbán, Kuncze, Horn, Torgyán. A fiatal demokraták 34 éves, s már a demokratikus viszonyok között szocializáló­ A KÖZELMÚLTBAN BÉCSBEN egyésznapos tanácskozást tartott az Auszt­riai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége. Az egyesületek és szervezetek képviselőin kívül jelen voltak Nagy Zsigmond József nagykövetségi taná­csos, Fényi Tibor a Collegium Hungaricum igazgatója, Dr. Szakály Sándor és Cselényi László Duna­ TV. A tanácskozás központi témája az 1998-as évi műsorterv kidolgozása volt. A vezetőség tagjai különös hangsúlyt helyeztek a március 15-i ünnepségek megszervezésére, ennek ér­dekében emlékbizottságot alakítottak, hogy az ausztriai magyarság az 1848-as forradalom vott vezetőjét, Orbán Viktort csak a különben politikailag, elvileg semleges köztársasági el­nök, Göncz Árpád előzi meg a népszerűségi listán. Két igazi konkurense igencsak hátul kullog. Ez a személyes előny, s a pártprefe­renciával még nem rendelkező, habozó, vagy egyelőre apolitikus választópolgárok nagy száma adhat esélyt a FIDESZ-nek májusban. Mivel ez elég világos az ellenfelek számára, Orbánra össztűz zúdul. Azok vádolják tekinté­lyelvűséggel, akik maguk alkották a tekinté­lyelvű proletárdiktatúrát azelőtt. Amikor 1989. június 16-án követelte a szovjet csapatok ki­vonását, akkor mai ellenfelei még mással vol­tak elfoglalva. Nyilván politikai antropológiai okai is vannak annak, hogy sokan nem bíznak az egyszerű falusi családból származó, gyors beszédű, temperamentumos fiatalemberben. A köpenyt váltott exkommunistákon kívül ezt a formálódó karizmával rendelkező politikust azok a szabad demokraták is vádolják politi­kai állhatatlansággal, akik kemény ellenzéki­ségből álltak át a baloldalra. Horn Gyula ügyes, tapasztalt politikus. Nagy stratéga, különösen ha személyi vagy, ha rövidtávú kérdésekről van szó. Sikerének egyik tényezője, hogy személyében magára ismerhet az átlagpolgár. Kevésszavú, lényeg­re törő. Nem akar, talán nem is tudna nevelni. Annyira pragmatikus és alkalmazkodóképes, hogy már-már úgy tűnik, tényleg elfeledtette, honnét indult politikai pályája. Az a proteszt-magatartás, az az odamon­dogató, ám tartalmában üres szólamosság, amit Torgyán József képvisel ma Magyaror­szágon, magát a politizálást, a demokratikus politikai gondolkodás, az érdekérvényesítés, szervezkedés értelmét kérdőjelezi meg. A tár­sadalmi helyzetét, problémáit nem értő kisem­ber úr- és értelmiséggyűlöletét reprezentálja. Azt az indulatot jeleníti meg, amelyet a min­denkori irigység vezet a nálánál valamivel job­ban, értelmesebben élők és főleg cselekvők ellen. A szabaddemokraták és Kuncze Gábor reménye, hátha el tudja játszani ismét a mérleg nyelvét pártjuk, amúgy NSZK-beli FDP és Genscher módra, mint 1994-ben, amikor a minimális többséggel rendelkező, ám nem kevés skrupulussal terhelt szocia­listák maguk mellé vonták őket a koalícióba. A 4 éves kormányzás szétfoszlatta a szürke­­állományukról és kormányképességükről terjesztett legendákat. Mégsem szabad őket leírni, mert, mind a médiák, mind nemzetkö­zi kapcsolataik révén, jelentős tartalékaik vannak. Tétre, helyre, befutóra? — tettük fel a kér­dést cikkünk címében, mintha lóversenyen lennénk. Valóban, mintha tényleg ott vol­nánk, olyan az ember benyomása a magyar fővárosban, amikor tapasztalja a választási küzdelem egyre magasabb fokozatokba va­ló kapcsolását, az ígéretek özönét, az öndi­cséretet, s az ellenfelek méltánytalan keze­lését. A parlamenti választás most már a mi hazánkban is legalább annyira közönséges cirkusz, mint amennyire a tárgyszerű politi­kai érdekérvényesítés kikerülhetetlen esz­köze. SZABÓ A. FERENC 150 éves évfordulóját méltón ünnepelhesse. A rendezvény március 14-én koszorúzással, ün­nepséggel egybekötve kezdődik Bécsben, majd 15-én Pozsonyban, a ligetfalusi Petőfi-szobornál fejeződik be. Az RMESZKSZ elnöke, Dr. Deák Ernő együttműködésre hívta fel az egyesületeket, Dr. Smuk András főtitkár a rendezvények szo­rosabb koordinálását szorgalmazta. A Duna­ Televízió rendező-szerkesztője, Cselényi László arról a jövő évre tervezett film­projektről számolt be, amely az ausztriai magyarok életét kívánja dokumentálni. A ta­nácskozást élénk vita követte. M.K. TÉTRE, HELYRE, BEFUTÓRA... — Választási esélyek Magyarországon — Balázs Imre: Kuti Márta, szerkesztő, 1970 3

Next