Bécsi Napló, 2002 (23. évfolyam, 1-6. szám)
2002-01-01 / 1. szám
2002 január-február BÉCSI NAPLÓ GEOPOLITIKA ÉS NEMZETSTRATÉGIA A magyar külpolitikának (és ezzel a magyar geopolitikai gondolkodásnak) három, nyomban a rendszerváltozás után kinyilvánított sarokpontja van: az európai integráció, a szomszéd országokkal építendő együttműködés és a határon túl élő magyar nemzetrészek érdekeinek védelme. Ezek mellett a külpolitikai prioritások mellett minden hivatalba lépő demokratikus kormány elkötelezte magát, jóllehet érzékelni lehetett bizonyos hangsúlyeltolódásokat, így a korábbi szociál-liberális kormányzat kétségtelenül kissé háttérben hagyta a kisebbségi magyarok iránt szükséges szolidaritást, ezt a hangsúlyeltolódást az új kormánynak ki kellett igazítania. A hármas külpolitikai követelményrendszer több stratégiai érdeket kívánt előtérbe helyezni. Mindenekelőtt azt, hogy Magyarország minél előbb és minél felkészültebben legyen az európai integrációs rendszer részévé, ennek a stratégiai követelménynek a szolgálatában állnak az integrációs törekvések, és ezt kívánja érvényesíteni a szomszédsági politika, amely a regionális nemzeti konfliktusok felszámolását célozza. A külpolitikai (geopolitikai) stratégiának emellett van egy másik fontos törekvése is, mégpedig az, hogy hatékonyan és tartósan enyhíteni akarja azokat a történelmi veszteségeket és kollektív sérelmeket, amelyeket a magyarság (az egész magyarság) számára az 1920-ban hozott és 1947-ben megerősített trianoni döntés okozott. A Trianon által okozott veszteségek és sérelmek orvoslása mindig is a magyarság többségének kívánsága volt, és a két világháború közötti korszakban a magyar külpolitika legfontosabb prioritásának számított. Sajnos, fontosabbnak, mint a nemzeti szuverenitás védelme és fenntartása, fontosabbnak, mint a társadalmi modernizáció, ezért aztán végül a trianoni sérelmeket sem sikerült orvosolni, a nemzeti függetlenség is súlyos csorbát szenvedett, és a magyar társadalom szükséges modernizációja is nagyrészt elmaradt, következésképp ez a társadalom jobbára védtelenül állt az 1945 utáni diktatórikus hatalomátvétel előtt. Az 1938-1941-es területi revízió valójában nem volt igazságtalan, sőt annak ellenére, hogy nagyjából egymillió románt, négyszázötvenezer ruszint és háromszázötvenezer szerbet csatolt vissza a megnagyobbodott Magyarországhoz, igazságosabbnak volt mondható, mint maga a trianoni rendezés, amely három és félmillió magyart helyezett idegen kormányok fennhatósága alá. A második világháború előestéjén és kezdeti szakaszán elért területi rendezés mindazonáltal nem lehetett tartós, minthogy szerencsétlen módon összefonódott a vereséget szenvedett tengelyhatalmak politikájával, a háborút követő békekonferencián pedig a szovjet politika minden Magyarország javára történő határkiigazítást megakadályozott. A Kárpátmedence etnikai struktúrájának viszonylag legjobban megfelelő területi rendezés sorsát végül is az pecsételte meg, hogy a vesztes hatalmak döntése által jött létre, és annak a hibás stratégiai döntésnek a következménye volt, amellyel a Horthy Miklós-féle vezetés az országot bevitte a második világháborúba. A mögöttünk lévő évtizedekben aztán, akár tetszik ez nekünk, akár nem, a trianoni igazságtalanságok minden jóvátételi lehetőségét felszámolta a történelem. A világ sorsát igazgató nagyhatalmak egyáltalán nem kívánnak olyan revíziót, amely megváltoztatná Magyarország vagy éppen Szlovákia, Románia, sőt a maradék Jugoszlávia és a függetlenné vált Ukrajna határait. Ebben a tekintetben a korábbi szovjet és a jelenlegi amerikai vagy európai uniós geopolitika szándékai a legkevésbé sem térnek el egymástól. Az 1920-as és 1947es „status quo”-n legfeljebb Koszovó státusának átalakítása változtathat valamit, ez is elsősorban a szerbek által végrehajtott „etnikai tisztogatás” és népirtás következményeként. Az 1947-ben még kézenfekvő területi revízió lehetőségét az is szinte a semmivel tette egyenlővé, hogy az elmúlt ötven esztendő leforgása alatt, mindenekelőtt a szomszédos államok etnokratikus kisebbségi politikájának következményeként, lényegesen átalakult a Kárpát-medence etnikai szerkezete. Pozsony korábbi német és magyar etnikai jellegének megváltoztatása már a két világháború között megtörtént, Kassa magyar lakosságának nagy részét felszámolta a második világháborút követő Benes-féle csehszlovák politika, Újvidék és Ungvár ugyancsak a második világháborút követő nagyvárossá válása következtében veszítette el viszonylagos magyar többségét, az erdélyi magyar városok, így Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Arad lakosságának korábbi magyar többségét pedig a hatvanas-hetvenes években számolta fel az erőszakos betelepítési politika, sőt mára Marosvásárhely és Szabadka magyar többségének felszámolása is napirendre került, így mára csak a szlovákiai Csallóköz és Mátyásföld, a kárpátaljai Beregvidék, az erdélyi Bihar és Szatmár megye határmenti sávja (és persze a magyar határtól távol fekvő Székelyföld), valamit a Vajdaságban néhány északi és Tiszamenti körzet őrizte meg magyar etnikai jellegét. A kisebbségi magyarság igen nagy része, nagyjából másfél millió fő ma már szórványban él, s ennek következtében nemzetidentitása és kultúrája erősen veszélyeztetett. Ennek a szórványmagyarságnak a védelme mindenképpen a nemzetpolitika stratégiai feladatai közé tartozik, minthogy csak a Kárpátmedencében szórványban élő magyarok (és akkor még nem beszéltem a nyugati világ magyarjairól: Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában és Ausztráliában természetesen valamennyien szórványmagyarok!) létszáma sok százezer, ha nem több, mint egymillió főre rúg. Elvégre mindazokban az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, és vajdasági kisvárosokban, községekben, amelyekben nincs magyar iskola, magyar egyesület, esetleg már magyar nyelvű egyházi szolgálat sem, magyar szórványokról kell beszélnünk. Ezek a szórványok rendkívül veszélyeztetettek a spontán vagy éppen tervszerű és intézményes (netán erőszakos) asszimiláció előtt. Az ő védelmükről nagyrészt ugyancsak a magyarországi nemzetstratégiának kell gondoskodnia. A most bevezetett „státustörvénynek”, vagyis (hitelesebb elnevezésével) „kedvezménytörvénynek” ezeknek a szórványmagyar közösségeknek a védelméről is gondoskodnia kell. Valójában azt várom ettől a törvénytől, illetve okos és lelkiismeretes végrehajtásától, hogy jótékonyan fogja befolyásolni a Kárpát-medencében élő magyar szórványok helyzetét és lehetőségeit. Már csak a magyarországi munkavállalás és a még ennél is fontosabbnak látszó tanulási, képzési lehetőség is sokat segíthet a szórvány-magyar közösségek önvédelmében. Szeretnék hinni abban, hogy a jelenlegi „kedvezménytörvény” csak az első lépése lesz egy még igen terjedelmes nemzetpolitikai feladatsor végrehajtásának. Hiszen a szórvány-magyarságot mindenekelőtt a maga településhelyein kellene megtartani és védelmezni, és ez azzal jár, hogy ki kell alakítani az iskolán kívüli nemzeti oktatás stratégiáját, meg kell erősíteni a szórványvidékeken tevékenykedő egyházközségeket és egyesületeket. Mindaz, amiről eddig beszéltem, azzal a kényszerítő követelménnyel jár, hogy újra kell gondolni, újra kell fogalmazni Magyarország regionális identitását és stratégiai céljait. Ennek az újrafogalmazásnak két kényszerítő körülménye van: egyrészt meg kell szabadulni a trianoni veszteségek politikai és lelki következményeitől, azoktól a kollektív frusztrációktól, amelyek valójában a demokratikus rendszer és az európai integráció folyamatára is rányomják bélyegüket, másrészt tudomásul kell venni azt, hogy a területi revízióban, bármennyire fájdalmas lehet ez, főként a ma is méltatlan kisebbségi helyzetükkel küszködő magyar közösségek számára, nem reménykedhetünk. Valójában gúzsbakötve kell balettművészeti produkciókat előadnunk, vagy inkább keresnünk kell egy másik színpadot, ahol végre szabadon mozoghatunk. Ez a „másik” színpad nem lehet egyéb, mint az európai, illetve a közép-európai integráció és ezzel együtt az európai, közép-európai regionalizáció. Az integráció és a regionalizáció máskülönben a nyugat- (az észak, a dél-) európai fejlődésnek is egymással összefüggő, egymást jól kiegészítő folyamatai. A nyugati integrációval szoros összefüggésben támadtak új életre a hagyományos földrajzi, gazdasági és kulturális régiók, vagy kerültek ismét szorosabb összeköttetésbe azok a területi egységek, amelyeket a korábbi békerendezések államhatárokkal választottak el egymástól. Az előbbi fejleményt jól példázhatja a spanyol állam közigazgatási decentralizációja, amely révén a katalán tartomány (de a baszk föld, sőt, Andalúzia is) autonómiához jutott. A hagyományosan erősen központosított francia állam is utat nyitott a decentralizációs törekvések és a regionális szerveződések előtt, ezt mutatja Bretagne vagy éppen Korzika példája. A második folyamnak, tehát a határokkal elválasztott régiók újjászerveződésének ugyancsak beszédes példái vannak, mindenekelőtt abban a földrajzi, gazdasági és kulturális keretben, amelyet az úgynevezett „eurorégiók” hoztak létre. Ilyen módon vált a korábbiaknál jóval szorosabbá például az olaszországi dél-tiroli és az ausztriai tiroli tartományok összeköttetése, már csak annak következtében is, hogy mindkét területnek német nyelvű lakossága és kultúrája van. Ugyancsak szoros kapcsolatok épültek ki a francia Elzász és a német Württemberg tartományok között, ezeknek az összeköttetéseknek mára nem akadálya a rajnai határ. Az „eurorégiók” kialakulása (természetesen nagyobb méretekben is, így a Benelux szövetség és a skandináv államok regionális együttműködési rendszerének vagy éppen a német-osztrák-cseh gazdasági összefonódásnak a keretei között igen hasznosan és ígéretesen egészíti ki a szélesebb körű kontinentális integrációt. Valójában az integráció és regionalizáció együttesen érvényesítendő geopolitikai stratégiája (is) alakíthatja a kívánatos „magyar jövőképet”. Az a szerep, amely e kettős (és egymást jól kiegészítő) folyamat elősegítésében Magyarországra vár, mindenképpen „európai küldetést” jelent, akárcsak évszázadokkal korábban az „európai végvár” történelmi szerepe, egyszersmind ellentételezheti azokat a veszteségeket, orvosolhatja azokat a kollektív mentális bajokat, amelyeket a nyolc évtizedes trianoni döntés okozott. Az ország jövőképébe ezért igen hasznos volna beépíteni egy új regionalizációs és integrációs rendszer kialakítását. Ennek a rendszernek, amely átfogja a közép-európai országokat és kultúrákat, egyszersmind szorosan kapcsolódik az európai regionalizációs és integrációs törekvésekhez (az „eurorégiók” kialakításához és az Európai Unió kibővítéséhez, megerősítéséhez) Magyarország lehetne az egyik műhelye, és a magyar tudományos, a magyar kulturális közélet az egyik laboratóriuma. Voltaképpen ezt a műhely-szerepet javasolták azok a huszadik századi magyar gondolkodók is, akik az ország regionális feladatvállalását (patetikusabban szólván: küldetését) és geopolitikai tennivalóit keresték Trianon után. Jászi Oszkárra, Németh Lászlóra, Illyés Gyulára, Fábry Zoltánra, Balogh Edgárra, Bibó Istvánra gondolok. Magyarország hagyományosan mindig a „híd” szerepére, szerencsétlenebb időkben, miként ezt Ady Endre baljós metaforája jelezte, a „komp-ország” szerepére kényszerült. A „komp-ország” szerepe valóban történelmi, geopolitikai kiszolgáltatottságot jelent, ahogy Ady mondotta: „Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” A „híd” szerepe ennél ígéretesebb, a „híd”, persze csak ha jól van megépítve, vidékeket, népeket, kultúrákat köt össze, ahogy Magyarország is mindig összekötötte a Nyugatot és a Keletet. Voltaképpen mi vagyunk a kelet-európai régióban a leginkább nyugatiak, és a nyugat-európaiban a leginkább keletiek. Mindez lehet egy új magyar jövőkép egyik eleme is, amely új szerepet kínál, új öntudatot sugall, és a geopolitikai, történelmi adottságok között alakít ki új nemzeti politikát. POMOGÁTS BÉLA 1998-2002: TÖBB VOLT, MINT KORMÁNYVÁLTÁS Lassan véget ér Magyarországon a legutóbbi 4 éves kormányzati ciklus, így eljött az ideje a mérlegkészítésnek. Orbán Viktor miniszterelnök hivatalba lépésekor azt ígérte, hogy kormányzása több lesz, mint egyszerű adminisztrációváltás, ugyanis stabilizálni kell a megelőző szocialista-liberális kormányzati időszakban megrendült rendszerváltást. A fiatal demokraták ugyanis úgy vélték, hogy a hatalomba visszatért posztkommunisták lelassították a társadalmi átalakulást az országban, visszahoztak elfelejtett politikai módszereket, s megakadályozták az Antallkormány idején megindult nemzeti polgárosodás kibontakozását. Ezért már az 1994-es választások előtt kiegészítették pártjuk nevét Magyar Polgári Pártra, jelezvén, milyen irányban látják szükségesnek a társadalmi haladást. A párt 1998-ban az MDF szétszakadása nyomán feléjük fordult nemzeti választók segítségével és az SZDSZ-ből kiábrándult vidéki szavazók támogatásával - szoros versenyben - megnyerte a választásokat. A kormányalakításhoz azonban szüksége volt a Torgyán József vezette Független Kisgazda Párt támogatására is, ezért 3 párti kormány alakult. A politikai elemzők kezdettől fogva egybehangzóan jelezték, hogy a kiszámíthatatlan, szubjektív és politikai velleitását tekintve meghatározhatatlan személyiség által irányított politikai alakulattal sok baja lesz a kormányfőnek. A jóslatok beváltak, ám az ellenzék által annyira várt kormányválság mégsem következett be, mert Orbán Viktor és Dávid Ibolya rendkívül körültekintően kommunikálták végig a problémákat. Nem vették fel a koalíción belül többször az arcukba dobott kesztyűt, megvárták azt a pillanatot, amikor a magukat a politikai mérleg nyelvének tekintő kisgazdák elbizakodottságukban súlyos hibákat vétettek, s már nem a politika, hanem az igazságszolgáltatás eszközei váltak szükségessé a kialakult helyzetben. A kormány azért is megfontoltan cselekedett, mert Antall József 1991-93 között bevált taktikájához hasonlóan a kisgazdapárt országgyűlési képviselői és tagsága irányába nyitott, amikor erre a parlamenti többség fenntartása miatt szükség volt, így végig tudta dolgozni a 4 esztendőt. Egyedülálló ez a rendszert váltott Közép-Kelet-Európában, és nemcsak a jól kiválasztott - leginkább a német szisztémára hasonlító - politikai struktúrának köszönhetően, hanem az ország általános, javuló közállapotai miatt is, amit a lakosság politikai kérdésekben mutatott nyugalma igazol. A politikai rendszer finomítása A FIDESZ-MPP vezette koalíció megérezte 1998- ban, ahhoz, hogy a viszonylag sikeres felzárkózás folytatódhasson a fejlett demokráciákhoz, nem szabad megelégedni a bevált módszerekkel, finomítani kell a politikai rendszeren. Ennek legfontosabb eleme a kormányfő közvetlen befolyása alatt álló kancellária-minisztérium létrehozása volt. Ez a magyar hatalmi rendszert egy lépéssel közelebb hozta az elnöki rendszerhez, tovább növelvén a kormányzás kiszámíthatóságát és stabilitását. A lépés ugyan némiképpen megkettőzte a döntési pozíciókat, de utólag bebizonyosodott, hogy jól látták előre a Fidesz vezető magjában, hogy a kisgazdákkal kötött kényszerszövetség csak ilyen eszköz segítségével lesz túlélhető. A Földművelési és vidékfejlesztési valamint a környezetvédelmi minisztériumban bekövetkezett anomáliákon és a honvédelmi tárcánál tapasztalható szakmai hiányosságokon csak így lehetett felülemelkedni. Természetesen az új szisztéma ezen túl a határozottabb, célirányosabb vezetést is szolgálta. Az ellenzék éveken keresztül hatalomkoncentrációval vádolta a kormányt, pedig az csupán a kormányzás hatékonyságát és eredményességét növelte, követve a számos nyugati országban, például Nagy Britanniában megszokott metódust. A politológiában ezt a kormányzási filozófiát többségi demokráciának nevezik, szemben a sűrűbb, ellenzékkel is folytatott egyezkedésekkel, egyeztetésekkel gyakorolt konszenzusos demokráciával. Azt az ellenzéki szocialista és szabad demokrata politikusok is elismerik, hogy a kormány minden lépése törvényes volt. Ezért általában a törvény „szellemét” szokták számonkérni Orbánékon, ha sérelmeik támadnak. A fenti célt szolgálta a parlamenti munka ésszerűsítése is. 1998-ra bebizonyosodott, hogy a polgári demokráciákban kulcsfontosságú politikai intézményt a politikusok jó része nem törvényalkotásra, valódi, konstruktív politikai munkára, hanem populista hangulatkeltésre használja fel. A napirend előtti felszólalások és az interpellációk, talán azért is, mert 1990 óta a magyar televízió a parlamenti üléseket élő adásban közvetíti, szélsőséges vádaskodásokkal, útszéli perpatvarokkal voltak terhesek. Ezért döntött úgy az új parlamenti többség, hogy a jövőben csak minden harmadik héten lesz plenáris ülés. Az érdemi munka dandárja úgyis a szakbizottságokban folyik, s így a honatyák többségét alkotó, egyéni körzetekben megválasztott képviselők egy szabad hetet kapnak pátriájuk ügyes-bajos gondjainak elintézésére. Az ellenzék érezve, hogy elveszített egy Hyde-park-sarokszerű szószéket, féktelen ellenkampányba kezdett, pedig korábban maga is szorgalmazta a bizottsági tevékenység és az egyéni körzetekben folyó politizálás feltételeinek javítását. Folytatás a 4. oldalon 3