Bécsi Napló, 2006 (27. évfolyam, 1-6. szám)

2006-03-01 / 2. szám

2006. március- április BÉCSI NAPLÓ Előrehozott választások Szlovákiában 2006 júniusában Folytatás az 1. oldalról Például egyes régiókban folyamatban lévő beruházási tár­gyalások akadtak meg amiatt, hogy a külföldi befektető nem veheti meg azt a földdarabot, amelyre az üzemét sze­retné felépíteni, így lehet, hogy meggondolja magát és odébbáll. Ez érzékenyen érinti elsősorban a magyarlakta dél-szlovákiai régiókat ahol a munkanélküliség mértéke jóval az országos átlag fölött van. A szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP) mint isme­retes, 2002-2006. között, szintén tagja volt a kormánykoa­líciónak. A 150 tagú törvényhozásban 20 képviselővel ren­delkezett. S ez a képviselői szám a ciklus végére is meg­maradt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert kivéve a KDM-et, a parlament többi pártja, a négy év alatt, bele­értve az ellenzékieket is, komoly veszteségeket volt kény­telen elkönyvelni. Képviselőik sorra hagyták el frakciói­kat és ültek át a függetlenek közé, így az MKP, független elemzők szerint is, a parlament egyik legstabilabb, legki­­számíthatóbb, és leginkább szavatartó pártjának bizonyult. Ezt az egyébként magyarbarátként korántsem aposztro­fálható szlovák közvélemény egy része is elismerte. Való­színűleg többek között ez az egyenes magatartás eredmé­nyezte azt, hogy az MKP ez alatt a ciklus alatt a nemzeti­ségi kérdésben eredményesen tudott politizálni. A párttal szemben ugyanis ez az elvárás a szlovákiai magyar válasz­tók részéről. Az eredményességhez hozzá tartozik az is, hogy a 2002-es választásokat követően az MKP olyan súllyal vett részt a kormánykoalícióban, amely a kormány­­programban is meg tudta jeleníteni a magyar kisebbség egyes specifikus érdekeit. Ez az előző 1998-2002 közötti ciklusban éppen fordított mértékben volt érvényes. Ak­kor ugyanis az MKP csak úgy lett a kormánykoalíció tag­ja, hogy a parlamenti egyszerű többséghez nem volt rá szük­ség, csupán az alkotmányos (kétharmados) többség eléré­se indokolta a kormányba való bevételét. Ezt azonban a szlovák pártok kemény feltételekhez kötötték. Az MKP- nak, nemhogy beleszólása lett volna a kormányprogram kialakításába, de még egyes sarkalatos követeléseinek a szorgalmazásáról is le kellett mondania. Ismeretes, hogy ilyen téma volt, a Benes dekrétumok ügye, az önálló ma­gyar egyetem, vagy a nemzetiségi önigazgatás kérdése. Nos ehhez képest a 2002-2006-os ciklus óriási előrelépést je­lentett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden ered­mény elérése simán történt. Sőt, kemény politikai harcok árán, indokolatlan vádaskodásokat elszenvedve, gyakran elkerülhetetlen kompromisszumok megkötésével kellett az MKP-nak kiharcolnia azokat az eredményeket, amelyek a szlovákiai magyar kisebbség megmaradásához fontosak. Melyek is ezek? A ciklus elején sikerült a kormánnyal és a parlamenttel is jóváhagyatni az önálló, állami finanszíro­zású magyar egyetem létrehozását Komáromban. A Selye János Egyetemi Központ azóta fokozatosan kiépül. A je­lentkezők számából ítélve, igen nagy az érdeklődés az egyes szakok iránt. Régi óhaja teljesült ezzel a szlovákiai ma­gyarságnak. Kemény küzdelemben sikerült elfogadtatni a parlamenttel a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amely ugyan Szlovákia EU tagságából fakadó kötelezettség volt de a szlovák politika ezt igyekezett mel­lőzni. Más kérdés, hogy érvényben maradt az a szlovák nyelvi törvény, amely sok pontjában ellentétes az európai chartával és egyértelműen a kisebbségi nyelveket hozza hátrányos helyzetbe. Ennek a kiküszöbölésére az MKP kidolgozta a törvénymódosítási javaslatokat, ezek meg­tárgyalására azonban, ahogy fogalmazni szoktak a politi­kusok, nem volt meg a politikai akarat, magyarul, a szlo­vák pártok ezt elszabotálták. Az így bekövetkezett ket­tősség teszi azt lehetővé, hogy amikor ugyan érvényben van az európai charta, nyelvi ügyekben mégis a szigorú szlovák nyelvtörvényre hivatkozva járjanak el. Erre a kö­zelmúltban is volt példa, amikor az egyik oktatásügyi mi­nisztériumi magyar anyanyelvű hivatalnokot azért hurcol­tak meg, mert egy nem hivatalos, tansegédeszközt ajánló levelet a magyar iskolák igazgatói részére magyar nyelven írt meg. Fontos eredményként könyvelheti el az MKP a régió­­fejlesztés terén elért eredményeket is. Az EU-ban is isme­retes, hogy Szlovákiának egyik komoly betegsége az egyes régiók közötti óriási gazdasági fejlettségben különbség. Nos a magyar lakta dél-szlovákiai régiók nagy része éppen a lemaradó, kevésbé fejlett, a múltban szándékosan elhanya­golt, vagy a többihez képest csekély mértékben fejlesztett régiók közé tartozik. Ez az állapot az elmúlt parlamenti ciklusban annyiban javult, hogy az MKP által vezetett szak­minisztériumok (mezőgazdaság, régiófejlesztés) kiegyen­súlyozott tervezési és beruházási intézkedései révén a le­maradó régiók is hozzájutottak komolyabb fejlesztési for­rásokhoz, amelyekről a Meciar vezette kormányok idején (1992-1998) nem is álmodhattak. A régiók fejlesztésében szintén komoly szerep jutott a ciklus elején megalakult megyei önkormányzatok magyar képviselőinek is, akik szin­tén jelentős költségvetési források odaítéléséről döntöt­tek. Az MKP politikusai szorgalmazták a dél-szlovákiai régió hosszabb távú fejlesztési tervének kidolgozását is. Ezzel összefüggésben a megvalósítás küszöbére került egy Dél-Szlovákián áthaladó gyorsforgalmi autóút megépíté­se is, amely bekapcsolná ezeket a régiókat a komolyabb gazdasági vérkeringésbe. Ez munkahelyteremtéssel járna, ami a magyarlakta, községenkénti gyakran 30-40 százalé­kos munkanélküliségi ráta csökkenéséhez vezethetne. Az MKP részsikert ért el az ismeretlen tulajdonú föl­dek rendezésének ügyében. A szlovák politika törekvése az volt, hogy ezeket a földeket, amelyek pillanatnyilag az állami földalap kezelésében vannak, el kell adni. Az MKP következetesen kitartva álláspontja mellett azt szorgalmaz­ta, hogy adják őket azon települések használatába, amely­nek a kataszterében találhatók. Végül kompromisszumos megoldás született, amely szerint a földek állami tulajdonba kerülnek, az állam pedig a községeknek adja használatba. Ezt az elfogadott törvényt azonban az egyik ellenzéki párt megtámadta és az alkotmánybíróságon kérte a felülvizs­gálatát. Döntés még nem született. Ezeket az eredményeket az MKP többek között azon a réven tudta elérni, hogy támogatta a kormánykoalíció va­lamennyi reformintézkedését. A kormánykoalíció egyes szlovák frakcióiból történő fokozatos lemorzsolódás kö­vetkeztében pedig egyre nőtt az MKP stabil parlamenti frakciójának a súlya. Olyannyira, hogy végül a 20 magyar képviselő a legnagyobb kormánypárti frakció lett a parla­mentben. Az MKP súlyának növekedése a ciklus vége felé azon­ban nem jelentette azt, hogy komolyabb eredményeket tudott volna elérni a széteső parlamentben. A 2005. év végi parlamenti ülésszakon, amikor a költségvetésről sza­vazott a törvényhozás, az MKP újra felvetette a kisebbsé­gekről és a kisebbségi kultúrák finanszírozásáról szóló törvény elfogadását, amely az alkotmányból eredően sze­repel a kormányprogramban is. Ehhez azonban nem talál­tak támogatókra a kormánykoalícióban. Kompromisszum­ként annyit sikerült elérni, hogy az előző évinek a duplájá­ra emelték a pályázatok útján a kisebbségi sajtóra, könyv­kiadásra és kulturális tevékenységre odaítélhető költség­­vetési összegeket. Ez kétségtelenül komoly eredménynek számít, de nem pótolja az esetleges törvény által biztosí­tott normatív finanszírozást. A felsorolt eredmények tükrében talán az tűnhet lo­gikusnak, hogy a szlovákiai magyar választók, ha nem is százszázalékosan, de nagyjából meg vannak elégedve az MKP szereplésével. Nos az elmúlt év végi megyei önkor­mányzati választás nem ezt mutatta. Itt az MKP, a négy évvel ezelőtti hasonló választásokhoz képest, komoly visszaesést volt kénytelen elkönyvelni. Amíg akkor az MKP-nak 83 képviselője volt az egyes megyei önkormány­zati képviselői testületekben, addig a 2005 decemberé­ben lezajlott választáson mindössze 58 képviselőt sike­rült bejuttatni a megyei testületekbe. A választási rész­vétel 20 százalék alatt maradt. Tehát az MKP nem tudta mozgósítani a választóit kellő mértékben. Az okokat keresve a párt egyes testületei és tisztségviselői elemzé­seket végeztek, amelyek azonban egymástól kisebb-na­­gyobb eltéréseket mutattak. Ez azt jelenti, nincs egység az MKP vezetésében a helyzet megítélése terén. Anél­kül, hogy belemennénk ezen okok részleteinek a vizsgá­latába, összefoglalásként két problémakört jelölhetünk meg, amelyek a megyei választási kudarchoz vezettek, illetve figyelmeztetésként előre vetíthetik az idei válasz­tási sikertelenséget is. Az egyik, hogy a szlovákiai ma­gyar választók döntő többsége, az MKP-nak a törvény­­hozásban elért sikereit, nem könyvelte úgy el, hogy az a saját életére, életszínvonalára történt pozitív hatást gya­korolt volna, ami érthető és talán nem is a párt hibája. Ezeknek az eredményeknek hosszabb távon lesz kézzel­fogható hatásuk. A másik körülmény ami befolyásolta a szavazók közömbösségét, vagy elfordulását az MKP-tól, az a párt belső szervezeti és személyi válságára vezethe­tő vissza. Ez elsősorban az alapszervezetekre a járási és kerületi struktúrákra érvényes. Szinte nincs olyan régió, ahol ne lennének súlyos személyi ellentétek, vádaskodá­sok, érdekcsoportok között. Ezek részben nyilvánossá­got kapnak a sajtóban, de a községekben és a régiókban ahol az emberek ismerik egymást, nem maradnak titok­ban a kulisszák mögött folyó dolgok sem. Nos ezek az ügyek a választókban visszatetszést váltanak ki és inkább otthonmaradásra ösztönzik őket a szavazásnál. S ha ez a jelenség tömegessé válik, akkor az MKP-nak a júniusi választásokon komoly problémái akadhatnak. A közvé­lemény-kutatások szerint az MKP tartja a 10 százalék körüli elfogadottságát. Ez mondjuk bíztató és talán a választókban is tudatosul, hogy jobb egy belső vitákkal és veszekedéssel fémjelzett, de magyar pártra szavazni, mint közömbösnek maradni és hagyni, hogy a magyarel­lenes szlovák erők teljesen eluralkodjanak a parlament­ben. A jelenlegi kilátások sajnos ennek igen komoly esé­lyét mutatják. Júniusban minden kiderül. Varga Sándor Z OTTHON LENNI EURÓPÁBAN Beszélgetés Módos Péterrel -- Mint az Európai utas főszerkesztője vált nem csupán Magyarországon, de a vele szomszédos ál­lamokban is, magyar és nem magyar körökben is­mertté. Ennek ellenére bizonyára vannak sokan, akik a nevén kívül nem tudják, valójában ki is Mó­dos Péter, nevezetesen, hogyan alakult pályája a rendszerváltozás előtt. Életpályám a rendszerváltás előtt sajátos ívet raj­zolt, mivel 1966-ban az egyetem elvégzése után (ma­gyar-filozófia szakon végeztem) jó két esztendeig nem kaptam állást, ahogy 1989-ben is munkanélküli vol­tam, akkor az Új írás szerkesztőségéből tettek ki. A közben eltelt 23 esztendőben írtam novellát, kis­regényt, filmet, drámát, színikritikát, irodalmi kriti­kát és futballoztam. 1966 után ez utóbbi segített a megélhetésben is, később pedig, legalább két évtize­dig előbb az író-futballcsapat, majd a magyar újság­író-válogatott tagja voltam. Ez utóbbi csapat tagjaként újságírói európa bajnok is vagyok. 1969-ben jelent meg az első kötetem A futás címmel, a legismertebb film, amelynek forgatókönyvírójaként szerepelek a ...Hogy szaladnak a fák­ volt, amelyet 1967-ben mutattak be. Azóta féltucatnyi könyvem jelent meg, József Attila-díjjal és Európa-díjjal tüntettek ki, novel­láimat, esszéimet jó néhány nyelvre lefordították. A rendszerváltozás küszöbén az Eu­rópai utasc. Folyóirat beindításával új vállalkozásba kezdett. Mi volt ezzel a célja? Az Európai Utast 18 magánszemély és néhány bank alapította. Kétségtelen, hogy kezdeményező­je és szervezője elsősorban én voltam, azonban ak­kor az átalakulás időszakában sokan gondolkodtunk úgy, hogy a remélt rendszerváltozás után fellángol­nak a térség kis nemzeteinek egymás ellen szított indulatai, s azt is tudtuk, hogy mindehhez párosul­ni fog az egész térségre jellemző szegénység és a hi­teles történelemismeretek hiánya. Az Európai Utas tehát közvetíteni kívánt kultúrák és nemzetek kö­zött és másfél évtizedes tevékenysége leginkább azért fűződik az én nevemhez, mert alapító társaim közül legtöbben azonnal más pályára kerültek, po­litikusok vagy diplomaták lettek. Arra most is büsz­ke vagyok, hogy az alapítvány munkatársai között nem lobbant föl az egész magyar értelmiségre és az országra jellemző ellenséges indulat, amely nincs hasznára senkinek. Az Európai Utas az értékek köz­vetítője volt és lesz is, szerencsére mind a magyar, mind az európai kultúrában sok-sok érték és renge­teg találkozási pont van. Negyedik éve vezeti a szintén új vállalkozásként beindult Közép-Európai Kulturális Intézetet Buda­pesten. Ugyanazon célok kivetítése, gyakorlati al­kalmazása ez az intézet? Alapvetően igen. Az, amit 1989-90-ben az Euró­pai Utas hazai és nemzetközi vonatkozásban telje­sített - a kapcsolatépítés, a kultúrák, műhelyek, sze­mélyek összeismertetése terén - az akkori idők szel­lemének megfelelően történt. Büszkék is lehetünk rá. Tizenvalahány évvel a rendszerváltozás után azonban már fontos volt az Európai Utas intézmé­nyesítése. Hatékonyabbá vált így. 2004-ben azon­ban államiból újra alapítványi keretek közé került a Közép-európai Kulturális Intézet, de biztosított hát­térrel. Önállóságát, kezdeményezőkészségét így megőrizte, s meg kell tanulni megélni az „asztalnál” is. Anekdota: a cigányprímás meghallgatja Yehudi Menuhint a Zeneakadémián, majd azt mondja: Jó, jó, de asztalnál meghalna.” Komolyra fordítva a szót - megfelel az uniós gya­korlatnak, hogy egy kulturális műhely az állami tá­mogatás mellé szerez vállalati, önkormányzati, pályá­zati támogatást is. Ezt a módszert (illetve a módszer tanulását) gyakoroljuk. Az EU bővítéséig, pontosabban Magyarország EU- taggá válásáig szinte szükségszerű volt az Európa­­gondolat terjesztése, ezen belül a közép-európai azo­nosságkeresés. Több mint egy év elteltével viszont nem egy vonatkozásban úgy tűnik, mintha az »euró­pai« helyébe egyre inkább »nemzeti«, úgyszólván pro­vinciális érdekeltségek tolakodnának. Hol állunk je­lenleg a nemzeti és európai mezőny tekintetében? Két aspektusból nézem a kérdést. Nyilvánvaló, fönt a nagyok között az alkudozás-egyezkedés nagyon nyögvenyelősen megy. Hiába néznek egy elképzelt Európa felé, ha az otthoni választóik, a nemzeti érde­kek érvényesítését kérik számon rajtuk. De tény, hogy az Unió eddig is így működött. Szűkebb környezetünkben, szomszédainknál és idehaza is intenzív tanulási folyamat zajlik. Kénysze­rűségből, de megpróbálunk együttműködni, s előbb vagy utóbb be kell látnunk, az összes felvethető meg­oldás közül ez a legjobb. Churchill mondta egyszer az amerikaiakról: „mindig a legjobb megoldást vá­lasztják.” Majd hozzátette: „miután az összes többit kipróbálták.” Remélem, mi hamarabb rálelünk a jó útra... látni jó és rossz példát is, eleget. Nemrég Közép-európai Olvasókönyv címmel köz­readta jó néhány elkötelezett közép-európai „ hitval­lású ’’sarkalatos megnyilatkozását. Egyes olvasmá­nyok már a rendszerváltozás előtt megjelentek. Újabb gyűjteményes kiadásuk nem hat esetleg anak­ronisztikusan? A Közép-európai olvasókönyvnél nem az volt a célunk, hogy propagandát csináljunk a valójában meghatározhatatlan kontúrú térségnek, Közép-Eu­­rópának, hanem az, hogy bemutassuk, mikor és mi­lyen szándékkal, célzattal került-kerül elő a téma. A rendszerváltozás, azaz 1989-90 előtt és utána is nyilvánvalóan sejtette a kétpólusú világ megszün­tetését, a „keleti blokk” feloszlatását. Egy-egy nem­zet vagy kultúra szempontjából akartuk megmutat­ni azt is, milyennek látszik Közép-Európa. A kötet tartalmazza azokat az írásokat is (elsősorban Pé­ter László esszéjére utalok), amelyek állítják, „nincs, nem is volt olyan történelmi régió, amely a Közép-Európa-fogalom elvárásainak megfelelt vol­na”. A kép így teljes. Arra ügyeltünk, hogy a könyv írásai olvasmányosak legyenek, hisz nem a témát ismerő kutatóknak, történészeknek, politológusok­nak szántuk, hanem fiatal értelmiségieknek, akik az írások elolvasása után bizonyára többet tudnak e régióról. Bármennyire szükséges lenne is Közép-Európa újabb megfogalmazása, tartalommal való megtöl­tése, félő, hogy mindez néhány »megszállott« ügye marad. Hogyan látja ezt az egész kérdéskört »euró­pai« és »magyar« viszonylatban? Meggyőződésem, hogy mind magyar, mind euró­pai viszonylatban - s ha van nemzet és kultúra, ahol a két szempont szerencsésen egybeesik, akkor a ma­gyar az­­ olyan folyamat zajlik, amely elősegíti egy sokoldalú, egyetemes, hagyományait vállaló s azok­ra építő magyar kulturális nemzet és nemzettudat lét­rejöttét, kialakulását. Minden kapcsolatépítés előse­gíti ezt a folyamatot, segít megismerni egymást, ön­magunkat, s mindezt úgy, hogy részei vagyunk egy nagy egységnek, amelynek az elvárásait be kell tarta­nunk (nekünk is, szomszédainknak is). Mindeközben korszerűsödésben is lépést kell tartanunk a rendkí­vül gyorsan változó világgal. Az Európai Utas múlt év negyedik számában „Év végi kérdések ” c. írásában így adja meg mintegy a végső választ: „ Otthon lenni. Tartozni valahová. Sa­ját jogon. Mi végre vagyunk a világon? Magyaror­szágon, Közép-Európában­­ és mindenestül az Uni­óban? Csakis azért, hogy valahol otthon legyünk benne. ” Tamási Ábelje óta­­ úgy tűnik, nem veszí­tett semmit sem ez a hozzáállás aktualitásából... Igen, ez így van. És sok múlik rajtunk, azon, hogy mennyire akarunk, tudunk otthon lenni ebben az új világban. S hogyan tudunk úgy megváltozni, hogy el­képzelt s ideális önmagunkhoz is hűek maradjunk, és ezt a magatartást, összetartozást, szemléletet meg is ismertessük, sőt el is ismertessük szomszédainkkal, Európával, a világgal. Az ’56-os forradalom idei, öt­venedik évfordulója rendkívüli alkalom és lehetőség, hogy ránk is figyeljenek. Deák Ernő

Next