Béke és Szabadság, 1952 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1952-08-10 / 32. szám

Írta: Szepesi György, a rádió riportere. ÍGY VERTÜK MEG­ A JUGOSZLÁVOKAT A legnagyobb olimpiai élményem a Magyaror­szág-J­ugoszlávia válogatott labda­rúgó mérkőzés volt. Már Budapesten remény­kedtem abban, hogy labdarúgóink olimpiai baj­nokok lesznek. Amikor pedig megérkeztem Helsinkibe, olyan érzésem támadt, hogy a ma­gyar labdarúgó csapat, amely az eddigi o­lim­piai játékokon még az elődöntőkig sem jutott — az 1912-es londoni olimpián, az első mér­kőzése után kiesett, a párizsi olimpián a má­sodik meccsen szenvedett vereséget —, most ott lesz a döntőben és győzni fog. Emlékezzünk vissza a nagy sportese­ményre. Finnországban az atlétika népszerűbb, mint a labdarúgás. Egy-egy nagyszabású labdarúgó mérkőzésen alig van 20.000 néző. Most az egész város másról sem beszélt, mint a magyar-jugoszláv mérkőzésről. Általános volt a vélemény, hogy az olimpiai bajnokság­nak a magyar csapat a favoritja. Hatvanezer nézője volt ennek a mérkőzésnek. Rekord ez Helsinkiben! A mérkőzés első félidejét Gulyás közvetítette. Ott állta­m mellette és egy pil­lanatra megdermedtünk, amikor Puskás a 11-est a kapus kezébe lőtte. Hej,­­te dühösek voltunk! Az egész otthoni labdarúgó bajnok­ságban nem fordult elő, hogy Puskás ne tud­jon értékesíteni 11-est. Bizonyos lehangoltság keletkezett a tribünön. A másik pillanatban azonban fokról fokra megmutatkozott a ma­gyar labdarúgósport ereje, tudása és erkölcsi fölénye. A fiúk meg tudták akadályozni a meg­újuló jugoszláv támadásokat. A második fél­időt már én közvetítettem: ekkor az a Puskás, aki egy órával előbb a döntőnek látszó 11-est elhibázta, most erejének latbavetésével és futballművészetének csillogtatásával megsze­rezte a vezető gólt. Remek gól volt ez! Csak úgy ficánkolt a labda a hálóban. És ezt a magyar gólt 60000 lelkes néző üdvrivalgása kísérte. Ahogy ott álltam a mikrofon mellett, úgy éreztem magam, mintha az üllői úti pálya hang­­orkánja közepette közvetítenék. Kiderült, hogy a tribünök népe majdnem teljes egészében a magyaroknak szurkol, a magyar labdarúgó csapat győzelmét óhajtja. Tetőfokra hágott az izgalom az egész vonalon. S a nagy finn tö­meg között láttam, amint a szovjet verseny­zők szurkolnak nekünk. A másik sarokban a románok, a bolgárok tapsoltak, a magyar tá­borral együtt ültek franciák és olaszok, akik Puskás góljánál elkezdték ölelgetni a magyar olimpikonokat. A megújuló jugoszláv rohamok­nak védelmünk ellentáll és aztán újabb ma­gyar ostrom következett. Nehéz volt gólt lőni K­eatának, a jugoszláv kapusnak, aki az ellen­fél legjobb játékosa volt. Igazi kupastílus alakult ki a mérkőzésen: harc a labdáért. Pil­lanatra sem lehetett itt pihenni. Éppen ezért, szép játékot csak ritkán lehetett látni. Erősen küzdöttek a jugoszlávok a kiegyenlítésért, de aztán inkább mi támadtunk többet, mint ők és Czibor állította be a 2:0-ás végeredményt. Azonban általános vélemény szerint fölényünk alapján több góllal győzhettünk volna. Sajnálom, hogy a közvetítés végére telje­sen berekedtem, de nem csoda. Gyorsan pereg­tek az események, izgatottak voltunk mind­annyian és egy pillanatot sem akartam­­ki­­hagyni a nagy mérkőzésből. Nagyon kedves volt, amikor a végén oda­jött hozzám Szinyavszkij, a moszkvai rádió be­mondója, gratulált és emlékeztetett arra, hogy­­ már Moszkvában a magyar csapatot jósolta olimpiai ■győztesnek. Most még néhány sort a magyar csapatról. Több útjára elkísértem válogatott labdarúgóin­kat. Ott voltam a moszkvai, a bécsi, a varsói és a helsinki mérkőzésen. Aztán végignéztem az olimpiai küzdelmeik­et. Először R­omb­iát győztük le 2:1-re. Nehéz dió volt. Sokat fej­lődtek a románok. Aztán következett rég­ versenytársunk, Olaszország. Nagy meccs volt ez, amelyen 3:0-ra győztünk. Könnyű sétaga­­loppnak tartottuk a török meccset, az is volt, 7:1-re vertük őket. Ekkor következett a svédek elleni mérkőzés. A magyar csapat technikai és taktikai tudásának egész tárházát mutatta be. A 6:0, ahány gól, annyi tökéletes akció, annyi pompásan elhelyezett gól, így kerültünk a döntőbe Jugoszláviával. Ez volt a nagy élmény és az volt a felemelő jelenet, ami­kor a mérkőzés után labdarúgóink besiettek az öltözőbe és találkoztak az éppen akkor érkező magyar vízilabda győztesekkel. Azok az USA csapatát páholták el... összeölelkeztek a magyar­ fiúk és spontán, harsány hangon, lelkesen, ütemesen elkezdték éljenezni Rákosi elvtársat. Másnap a finn lapok hasábokon keresztül foglalkoztak a döntő mérkőzéssel és egyöntetűen megállapították, hogy a magyar labdarúgók még több góllal is győzhettek volna a jugo­szlávok ellen. Kiemelték a magyar játékosok teljesítményét, különösen Puskást, Kocsist és Hidegkútit. Ehhez, tapasztalataim alapján még hozzáteszem, hogy az öt olimpiai labdarúgó mérkőzésen Grosits, Bozsik, Lóránt és Lantos végig bírták az iramot, mindegyik mérkőzésen játszottak és mindig a legjobbak voltak. Igazi jó kollektív szellem alakult ki a já­ékosok között és ez is egyik alapja a győzelmi soro­zatnak. A finn lapok általában azzal fejezték be a magyar csapatról írott cikküket, hogy a magyar válogatott labdarúgók kevés legyőzőre találnak a világon. Sokat közvetítettünk eddigi pályafutásunk alatt, de olyan izgalmas napunk egyetlen egy­szer sem volt, mint augusztus másodika: Gyenge Valéria, vízilabda csapat, labdarúgó győzelem, Papp László olimpiai bajnoksága! MORAJLO, ZOGÓ, lelkes hatvanezer néző előtt győzte le Magyarország labdarúgócsapata a jugoszlávokat HENGERELT a magyar labdarúgó válogatott az olimpián HALLÓ, ITT HELSINKI!... Sze­pesi György közvetíti a magyar­­jugoszláv labdarúgódöntőt A MAGYAR—SVÉD mérkőzésen hanyatt esik a svéd kapus, de így sem tudja elfogni Kocsis fejesét KOCSIS FEJESGÓLJÁT dermedten nézik az olaszok

Next