Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1954-05-04 / 18. szám
r: I f f 4 A II A A é I Jé ] I A 4 A t4 l A f I ¥ » f iI A MÁSODIK MILLENNIUM VÉGE Részletek Jókai „Jövő század regényeinek III. kötetéből A 2000. év közelít, csak az utolsó tized van még hátra. Egy negyedszázad telt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között. A stratégia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve ... A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Itt maradt két hatalmas társa: »a dögvész és az éhség«. E két pusztító démonnal megvívni a harcot: ez a nagyobbik küzdelem! A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott nézeteik voltak az orvostan kitűnő vezérszellemeinek. A kolera bölcsője a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában dúló sárgaláz sárkányfészke a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent Lőrinc óriás folyamok végtelen ingovány-vidéke. E két rém maga minden évben megjelent a maga dézsmájáért s elviszi az emberiség egy tizedét. Harmadika keleti dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőségaszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az influenzát, amellbajok csíráját az orosz sivatagok eresztik Európára. Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni éghajlatot és időjárást az egész földön. Minden művelt nép egyetértésével hozzáfogtak már az örök béke megkötése esztendejében az óriás világfolyamok szabályozásához, a keletindiai és délamerikai mocsárvidékek kiszárításához. S mindez óriási nagy vállalatok, a napóriások vállvetett közremunkálása mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millennium vége felé. . Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új tenyészetet topott. A kétezredik évre egy nagy igazi jubileum várt: a milliomodik egymillió fának elültetése a földön. Az átalakulás munkája lassú a földnél... A sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt Qrinoco-mocsár földjére rögtön cukkgyárt, gyapotszövőgyárt lehet építeni; ott a cukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amurrmelléki, a délszibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb folyásra kell hozni, s iszapfedte vidékeiknek rögtön nekifeszíthetik az ekét, s hol a múlt század legnagyobb természettudósa, Humboldt, embermagasságnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott éppen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyérnövény, s hét lábnyi magas liget lesz a tengeri búza. Hanem, ahol a homok az úr, a nagy afrikai sivatagokon, ott már megvan nehezítve az emberi munka, s csak a vaskitartás az, mely legyőzi a nehézséget. E halott-birodalmat darabról darabra kell visszafoglalni a fogvatartó démonitól, a Chamsintól, az öldöklő s eltemető forró széltől. Ekkor az Otthon állama főnökének támadt egy merész gondolata: az Atlaszt keresztültöretni. A földátalakítóknak az újabb találmányok szerinti fúróeszközök segélyével két év alatt sikerült az Atlasz-hegyen keresztül a tengerszín alatt, ötszáz méternyi mélységben egyhúsz mérföldnyi alagutat törni keresztül. Az alagút szájából egy új folyam tört elő. Egy megfordított folyam, mely nem a szárazföldről folyik a tengerbe, hanem a tengerből a szárazföldre. Az emberkéz alkotta folyam és tenger megváltoztatá egész Afrika égalji és időjárási viszonyait. Legnagyobb ellenség a számom. Ez a szörnyetege a jégnek nem akarja engedni, hogy elvegye tőle az ő birodalmát, a homokpusztát. Előkerül újra meg újra az egyenlítői izzó bérhátak mögül, tolja maga előtt fellegeit, a homokfelhőket. Nem állja útját a tenger, keresztülcsap rajta, mintha be akarná temetni homokkal a vakmerő jövevényt. Száraz leheletével felszívja a lég minden párázatát s finom szitált porral égeti minden élő testét, mely áthat a pórusokon s meggyullasztja a szemeket. Jöttére elsápadt az ég, a nap izzóvörös golyóvá lesz, óriási homoktölcsérek söpörnek végig, táncolva a síkon, miknek koronája az áldatlan felhőkárpitban vész el, melyből nem hull alá eső, csak kavics és porond. Egy ilyen nap elég elperzselni a Szahara új ültetvényeit, koronájukig betemetni az új vázok csemetéit s a patakok forrásait betömni. Egyszer aztán azt mondó az “•Ember“, küzdjünk meg hát a számommal magával. Nem kevesebb az áldozat, mint Európa részéről egyévi bortermésnek elvesztése, azért, hogy Afrika kenyeret teremhessen. Azt kell véghez vinni, hogy egy esztendőben az egész félgömbön ne legyen meleg nyár. Az európai és afrikai államszövetség tehát elhatározta, hogy egy esztendőben (1988) a hideget egész esztendőn át mesterségesen fenn fogja tartani. Hozzákezdtek május végén. A kipróbált hatályú Bickford-féle lobbantó gyutacsokkal, fenn a grönlandi partoknál egész jéghegyeket szaggattak el, kiszámított tömegekben, azokat a tenger szabályszerű folyása, a Golf-áramlat levitte csendesen az európai nyugati partok mellett egész Senegambiáig s a Cap Verde szigetekig. Amint ez elment, új tömeg jéghegyet szakítottak el s bocsátottak utána. Ez így ment szeptemberig. Európában ez idő alatt nem volt egy hét, melyen a legdélibb országokban is hó, zúz, dana ne esett volna, az emberek egész nyáron bundában jártak, hanem a cél teljesen el lett érve. A számom otthon maradt. Átaludta ezt az esztendőt. Hiányzottak felébresztéséhez a sziklát áthevítő forró napsugarak. Az ember legyőzte a vihart! S a győzelemnek óriási sikere lett. A Szaharában a patakok mentén, a források vázai körül bámuslatos növésnek indult a tenyészet egész nyáron át nem perzselte a fiatal hajtásokat a forró vihar.Bár megerősödhettek, gyökeret verhetett minden növény mélyen a homokba, a földön kúszó füvek siettek nagyhamar elfoglalni a nem mozduló porondot s betakargatták kövér leveleikkel. És aztán szeptember 21-én, mikor a napéjegyeni viharok kezdődnek, egyszerre csak fellegeket láttak előtámadni az új tenger felől, de nem azon elmosódott szélű, vörös izzó felhőket, miket a számon kerget maga előtt, hanem eddig e tájon soha nem látott kékikeblű, ezüstszegélyű, egymás fölé dudorodó fellegeket, s amint e fellegek lassan, lomhán hömpölyögtek a Szahara felé, az égre tekintő néger egy forró cseppet érez arcára hullani, s azt kérdező: »ki sír odafenn?« Az első esőcsepp volt az a Szaharában. Az első zápor, mely évezredek óta e tájt lehullott. És aztán szakadt az egyszer megindult eső hetekig a pusztában. Mikor megállt s újra kisütött a nap, szép zöld volt minden. Honnan támadt a zöld? Ki tudja azt? A föld vagy tele van alvó növénymaggal, vagy teremtő erővel bír; a megöntözött puszta kizöldül, ha senki sem vetette is be. A számom arra ébredt fel, hogy álmában megkeresztelték, s lett belőle áldást hozó Musson. Aztán meg is maradt annak. A földtani átváltozás átváltoztatja magát az éghajlatot s a földön termő fű egyetért és összebeszél az égen járó széllel. 0 c/fmi--------------. — cvr-cuxu^ I emp~Pyf^nmk. Ki ne emlékezne a legjókaibb Jókai-regényre, »Az arany ember «-re, annak is a legelejére, amikor a Vaskapuban megvizsgálják Tímár Mihály hajóját, a Szent Borbálát. A »tisztító«, akinek azt kellett volna megvizsgálnia, van-e fertőző beteg a hajón, ám ehelyett azt vizsgálta, mennyi arany van a vesztegető kordában, ostyával lebélyegzett levelet nyújt át Tímárnak. »Ajánlom e levél átadóját különös figyelmedbe — írja komáromi sógorának. — Ez egy arany ember.« Minden Jókaikönyv ilyen levél hozzánk, az olvasóhoz: ajánlja figyelmünkbe íróját, mert az egy arany ember. Jókai is, ki szerette a kettős értelmű címeket (Fekete gyémántok, Szegény gazdagok), kettősen használta az arany ember fogalmát: éljünk ezzel mi is. Jókai Mór ami irodalmunknak örökéletű arany embere. Minden, amihez nyúlt, kezében arannyá változott. A regényírásnak modern Midas királya volt — lehet-e merő véletlen, hogy »Az arany ember« newyorki kiadása még a költő életében »Modern Midas« címmel jelent meg? Jókai leggazdagabb írónk, két timármihályi kezével szórja, szórja kora olvasóinak és minden évszázad magyarjainak képzelete élő aranyát. Tímár Mihály aranyai elfogyhattak, Jókai képzelete kiapadhatatlan. Ebben a leggazdagabb és ezzel tesz bennünket gazdaggá. Jókai mesél, mesél és mi körülüljük és hallgatjuk. Nincs még egy ilyen mesemondó a világirodalomban! A regény szó a mi nyelvünkben összeforrott Jókai nevével. Hány regényt írt? ötvenet, százat, kétszázat? Nem tudjuk, de valaki hirtelen elkap és ránk kiált: mondj egy regényt, akkor rávágjuk: »Egy magyar nabob«, vagy »Az új földesúr«, vagy... és már sorolunk is egy tucatot, nem tudunk választani közülük, mind kedves és mindet újra meg újra elolvassuk. A mi arany emberünk legfőbb kincse az érdekesség, a mese dús, ezermintájú szövése, az izgalmas jelenetek sorozata. Ha mai íróink ezt eltanulhatnák tőle!... Az arany ember a regényben is kettőt jelent. Jókai is ezért arany író, mert szíve is arany. Mit ér a történet gazdagsága, a mese izgalma lélek és kedély nélkül? Jókai Mór nemcsak egyszerűen magyar Verne Gyula (az is!), hanem Charles Dickens is, Victor Hugo is. A nagy angollal rokon derűje, mely nem egyszer könnyek közül szökken elő, a nagy franciával versenyez regényességben és erőben, ahogyan egymásnak ereszti az emberi lélek kitörő tűzhányóit és zúgó, sötét vizeit. Mikor idáig jutottam az írásban, egyszerre kedvem támadt abbahagyni és helyette gyorsan elővenni a »Fekete gyémántok«-at, vagy »A kőszívű ember fiai«-t és újra átélni azt, amit itt gyenge szóval próbálok megérzékeltetni. Az olvasónak sem kellene sokat mondani, hogy mindent megértsen, elég könyvcímeket és regényhősöket felsorolni és százezren bólintanak rá a nagy, közös élmény felismerésével és jóérzésével. Mert Jókait olvastuk és olvassuk életünk minden szakaszában. Mily reszkető izgalommal vettük kézbe tizenhárom-tizennégy éves korunkban a »Janicsárok végnapja»-t és milyen sajgó vágyakozással lapoztunk bele a »Szeretve mind a vérpadig!«-ba! Hogyan édesítette meg a Toldi után először a »kötelező iskolai olvasmány« fogalmát »Az új földesúr«! Hogy nyúlunk a férfikor delén vissza az »És mégis mozog a föld«-ig, meg »Az arany emberiig, keresve bennük az író tulajdon életének emlékeit és élményeit. Az egyikben a forradalmárét, a márciusi ifjúét, Petőfi barátjáét, a másikban a kalandozó és álmodozó lelket, a csalódott szerelmest, a küszködő házastársat. Hogy fedezzük fel Jeney Kálmán, Kárpáthy Zoltán, Szentirmay Rudolf alakjaiban saját korának nagy epikusát! Jókai: évszázadok történetének búvára, a mesés kelet rajongója, a jövő megálmodója, ugyanakkor újra meg újra megírta azt is, amit most »mai témának« nevezünk. És mert a saját kora ,»má«-ját nagyon jól ismerte, tudta oly megrendítően és száz színben ábrázolni nemzeti múltúnkat. És mert a hazát oly nagyon szerette, írta bele minden regényébe a magyar tájat arany tollal, szerelmetes szívvel. Mélységes hazaszeretetéért és szülőföld-imádatáért külön szereti a mai kor magyarja, a sok százezer egyszerű olvasó, akinek élete nem egyszer regényesebb, mint Berend Iváné, sorsának fordulatai merészebbek, mint Kárpáthy Zoltáné, olyan álmai valósulnak meg, miket Tatrangi Dávid sem találhatott ki. Múlt, jelen és jövendő ölelkezik Jókai regényeiben. A múlt, a jelen és a jövendő magyar olvasója talált, talál és fog találni örökké kincset Jókai álomból és valóságból szőtt világában, melyben egy kicsit valameny-f nyien otthon vagyunk. Boldizsár Iván