Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-02-23 / 8. szám
"IQ/10 tavaszán arcvonfalunk 1 -/ a szmolenszki erdőkben húzódott A tavasz hirtelen jött, meleg, napos időt hozott. A hó gyorsan olvadni kezdett s a híres szmolenszki mocsarak négy-öt nap alatt óriási, áthatolhatatlan, átgázolhatatlan tóvá változtak. Már a rőzseutak sem segítettek és az élelmiszerekkel, hadianyaggal megrakott szekérkaravánok reménytelenül elakadtak valahol a hátországban. A peremszv elcsendesedett. A felázott utakon, köpenyüket derékig felgyűrve mentek a katonák, hátukon cipelve az élelmiszeres zsákokat, a lőpteres ládákkal megrakott lovak pedig prüszkölve, szügyig belesüllyedtek az iszapos sárba. A frontra eljuttatták az élethez és a harchoz szükséges minimumot. De lehetett-e ilyen módon sokat szállítani? A peremsávban lecsökkent a fejadag, a katonák szorosabbra húzták a derékszíját. Hát igen, nem volt valami nagy bőség. "Egy ilyen meleg tavaszi napon engem, a századparancsnokot, az ezredtörzshöz hivattak. A tüzérüteg mellett mentem el éppen, mikor látom, hogy ül az egyik tüzérkatona egy fatörzsön és az ágyúval szöszrraötöl valamit. — Jónapot elvtárs! — szóltam és odaléptem hozzá. — Mi újság? Föltekintett, azután látva, hogy tiszt áll előtte, felemelkedett és szabályosan köszöntött: — Erőt, egészséget, százados elvtárs! — Hogy van? -- Hát csak megvolnék valahogy, százados elvtárs, nincs semmi baj. Minden jó lenne, de hát a lövedék kevéske. Figyelmesebben szemügyre vettem: meglett, bajuszos ember, éveinek számát tekintve, apám is lehetett volna. A külsejében semmi hősies nem volt, egyszerű, jóságos tekintetű, kissé fáradt arcú katona állt előttem. — Hát a fejadag? — A fejadaggal megvolnánk valahogy, csak lövedékünk lenne több, hogy verhetnénk az ellenséget. Felnézett a ragyogó ,tavaszi égre, hunyorgott és nevetve tette hozzá:’ Pskov és Narva között 1918. február 23-án a Vörös Hadsereg a szovjet haza, az októberi forradalom védelmében súlyos vereséget mért az imperialisták intervenciós csapataira. A győzelemre emlékezve, a szovjet illam február 23-át a Szovjet Hadsereg napjának nyilvánította. — Nagyon hirtelen jött az idén a tavasz! Hamarosan szántani is kellelé már. Hirtelen úgy éreztem, hogy szeretném megölelni. Nem, még ennél is többet: szerettem volna mélyen hajolni ez előtt a derék, bátor ember előtt, aki még csak nem is sejtette, hogy mennyire fenséges az ő egyszerű lelki tisztasága. És íme ő, ez a névtelen hős, aki saját szemével látta mindazt a bánatot és keserűséget, melyet a fasiszták hoztak földünkre, aki látta szeretett városaink és falvaink lerombolását, az agyonlőtt és felakasztott asszonyokat, gyermekeket és öregeket, akiknek csupán az volt a bűnük, hogy szovjet emberek voltak. dő, az orosz katona mindent látva, minderre emlékezve bevonult Berlinbe és kitűzte a győzelem vörös zászlaját. Gimnasztyorkája ujjával letörölte a verejtéket homlokáról és így szólt: — íme, a győzelem. Rá, a győztesre régóta figyelt már az egész világ. Nézték minden lépését, minden tettét és most azt várták, hogy minden bánatáért leszámol az ellenséggel. — Hát nem — mondta egyszerűen. — Mi, szovjet emberek a párt, Lenin, Sztálin neveltjei vagyunk. Mi nem a nép ellen harcoltunk, hanem a fasiszták ellen. Borisz Polevojnnak van egy gyönyörű elbeszélése arról, hogy a szovjet katona, saját életének veszélyeztetésével megment egy német kisgyermeket, karjaiban hozva ki azt a harc tüzéből. Nem ez a csodálatos tett van-e megörökítve monumentális szoborban, nem ő, ez az új Ismeretlen Katona áll-e Berlin legszebb parkjában, keblére szorítva a megmentett kisgyermeket? Az ő számára mindegy, hogy milyen nyelven beszél ez a gyermek, hogy milyen bőrének színe. Az ő számára más a fontos: a gyermek, a világ ragyogó jövője és emiatt a jövő miatt vitte végbe a szovjet katona a történelemben példa nélkül álló hőstetteit. Ö, a forradalom harcosa áll most népi ügyünk őrségén, ö, a kommunizmust építő nép fia, vér a véréből, hús a húsából. És ha szükség lesz rá , újra megismétli a felszabadító katona hőstetteit. A FELSZABADÍTÓ KATONA ÍRTA: BORISZ ZUBAVIN