Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-02-23 / 8. szám
KAZINCBARCIKA: Két dologra gondolok, amit a sebesen futó Tardona-patak völgyét követve, sűrű, fekete sárban caplazva felkapaszkodom a domboldalra, amelyen a legfiatalabb magyar város, Kazincbarcika épül. Az egyik dolog az álom. A másik az élet. Három és fél esztendővelezelőtt, mikor Gyúróik László főépítésvezető előőrsei megjelentek a Bükk nyúlványai alatt, s hogybelekezdjenek egy negyvenezer lakosra tervezett új város építésébe. Kazincbarcika csak tervrajzokban felvillantott elképzelés, a nép felemelkedésének vágya, puszta álom volt csupán. Három és fél év múlva, egyetlen elkészült utcájában nem találom meg a várost, a zsivajt, autók suhanását, emberáradatot, üzletek cikázó fényeit, az élet sebes forgatagát, pontiházak százait, ég felé törő emeleteket. Negyvenezer ember helyett alig kétezer ember lakja, még nincs városi jellege, kis sziget csupán, valaminek a kezdete, az első lépés, az első utca! Volt idő, mikor városépítési tervét csak harminchat százalékra teljesítették. Az országban csak ' h a nagy adósságodként tartották? számon, rendre váltották le az építővállalatok igazgatóit, a munkások közül számosan elvándoroltak, nem volt kielégítő a szállás, a munkaruha, a bánásmód, a koszt. Az alig épülő városban számos bűneset történt, gonosz emberi indulatok, fékeveszett emberek ütöttek itt tanyát s abajokat még megtetézte az építőanyag késedelmes szállítása s később a munkaerőhiány. De az emberek erőfeszítése, a munkások hősiessége, a vezetés megjavítása, a nem arra való vezetők leváltása, a munka jobb megszervezése, az emberibb bánásmód eredményei utána nyomultak az álamnak. A valóság kezdte nyomon követni az elképzelést: Kazánbarciika meg lesz, Barcika felépül! Hogyan népesedik be egy város, az első utca, erre keresek most választ az első utcában Kazincbarcikán. Ott fogom megkeresni, ami a legnagyobb erőnk: az emberek között. Hogyan alakul id’ munikából' és gyötrelemből, az elsőbútorokból, a férje után étkezett feleségből, gyermeki örörrtből, az első kórházból, az elsőborbély körforgószékéből és vaskos humorából, az első iskolatábla szeszélyes girlandjaiból, az első mozigépből, az első ápolnónőből egy új város? Öt perc alatt végigsétálom az első utcát: közért, húsbolt, étterem,italház, borbély, női fodrász, a tanács épülete, az utca túloldalán az iskola, szemben vele az óvoda ésbölcsőde, valahol leghátul, az iskola tornatermében a mozi. A város üres ilyenkor. Nappal van, hűvös szél kering, az égen habos felhők rohannak. A város lakossága e pillanatban a Sajó völgyében épülő erőművön, a műtrágyagyárnál, a szénosztályozóban, mérnöki irodákban, iskolákban, a kórházban, a tanácsházám dolgozik. Egy üres teherkocsi cammog végig lassan az utcán, sarat fröcskölve, tócsa vizét vágva a falakra, amelyeken Déry Tibor filmjeit hirdetik, a bükki, mátrai világ, munkások, erdészek, bányászok szívének olyan kedves Simon Menyhértet, öt lakót keresek. öt lakóban igyekezem megtalálni a választ arra, hogyan éri utól az élet az álmokat, hogyan valósítja meg az ember a terveket? Hogyan gyűri le ez a kazincbarcikai világ, az ész, szorgalom, értelem és hit a hitványságot, a bűnt, a lazaságot, a mulasztást, a kazincbarcikai adósságokat? Az első út a várost , a műtrágyagyárat építő 31/6-os építővállalat igazgatójához, Kovács János volt építőmunkáshoz vezet. Az ő építővállalata, a becsületes munkások sokasága emelte le Kazárbarciskát a nyomasztó mélypontból. A mélypont 36 százalék volt. A munkásoknak nem tudtak lakást adni, kevés volt az építőanyag, az emberek elvándoroltak, a városépítés állt. Ez 1954 elején történt — mondja Kovács. Magas, szőke ember, ténig kazincbarcikai, kéthetenként hazatér családjához Bodony községbe, Hevesbe. A beszélgetést megszakítja két munkás, aki ki akarlépni és munkakönyvét kéri. A beszélgetés arra vall, hogy még mindig vannakhibák Kazincbarcikán, nem mindenkit osztanak be képzettségének, szakmájának megfelelő helyre. A két munkásból árad a panasz. Kovács telefonhoz nyúl, intézkedik, segít. A két munkás távozik. Marad. 1954 első tervnegyedét 36 százalékra teljesítette a várost építő vállalat. Mióta Kovácsot ide helyezték és a városépítést a 31/6-os építővállalat vette át, a tervteljesítés százaléka lassan emelkedni kezdett A második tervnegyedéven 66, a harmadikban 106, 1954 végén 131 százalékban teljesítették a tervet. A tervteljesítés Kazincafreskán falat és tetőket, házakat és lakásokat, fürdőszobákat és kályhákat, iskolákat és óvodákat jelent 1951 és 1954 között mindössze ötven lakás készült el, 1954-ben négyszáz. Az év végén Kovács igazgató adta át a 400 lakást a dolgozóknak. A harminchat százalék után a négyszáz átadott lakás mesebeli, gyors, hirtelen változásnak tűnik. De az életben mesék nincsenek. Az eredmény mögött szívós munka áll: Kovács nap mint nap a munkások közt élt, szállásukon lakott, harcolt igényeik kielégítéséért, segítségét kérte a megyei és helyi pártbizottságnak, amely szívós és állandó munkával odaállt Kovács igazgató, Kazincbarcika ügye, az új magyar város megszületésének meggyorsítása mellé. A város rendőrségének parancsnoka rendőreivel együtt visszaszorította a bűneseteket. Kezdett megszűnni, vagy kereskedni a munkaerővándorlás. Megnyitották az első éttermet, az első italboltot, az első mozit. És egy év alatt jobban, mint az előző három esztendő alatt, kezdett benépesedni a város. Átevickélek a sáron, tocsogókat ugorva át, belépek a városi kórházba, ahol elsőnek fiatal ápolónővel találkozom. A legfrissebb lakó: tegnap érkezett. Az igazgató még jóiig bodonyi volt, az ápolónő Sztá■invárost cserélte fel Kazincbarcikával. Kazinbarcikán nincs kazincbarcikai. Budapest és Debres imi, Viharsarok és Dunántúl, vá, is és falu, egyetem és kutatóintézet küldi ide előretolt őrseit, az új Csapásokat törő pionírokat. Ez a kedves kis ápolónő fehér ,nöstényével, lázmérővel kéziében, szorgos igyekezetével, tiszta szenteivel, kedves mosolyával, derűs nyugalmával ilyen baricákat pionír. Könnyű talán így repkedni város és város között? Talán olyan s semmiség környezetet cserélni? Horváth Béláné férje villanyszerelő, a sztálinvárosi erőmű szerelésén dolgozott, s miután végzett t .tunikájával , feleségével, bútorjával, koffereivel, szerszámaival, seménységével és szorgalmával átköltözött Kazincbarcikára. És nem hiszem, hogy esőik azért .•Jöttek ide, mert itt találtak munkiát. Ehhez az utazáshoz, ehhez azlhatározáshoz kellett az is, hogy fügyjenek abban, hogy Kaainbargikai város lesz. És ez új város nemcsak betonból és vasmnaverz-s ből épül, hanem emberi hitből is, mert hit nélkül ezen a világon semmi sincs. — Nővérke! A szólátás végiigsuhan a kórházi folyósán, mint hab finom türem lépe a vízen. Nővérke lerázza a ■ lázmérőt, s mint egy játékos, gömbölyű felhőcske, edlibben. Néhány pillanat múlva beteg fölé hajol, kis mosollyal, derűvel, a szív szépségével és szorgalmával: — Tessék... ! Ebből a szorgalomból, ebből a betegeket gyógyító emberségből is épül Kazincbarcika, a magas, nyúlánk termetű, fiatal Várhelyi Zoltán dr. csak azért jött ide, mert ide helyezték. A budapesti Korányi-közkórháznak öt éven át volt alorvosa. 1954 december tizenötdnke óta él itt. Magával hozta feleségét, három és félesztendős kislányát, s e pillanatban arról beszél, hogy a gyereknek milyen jót tett a helyi, bükki illatoktól friss levegő. Az ő osztálya nemrég kapott röntgengépet, a rendelő lassan benépesül. Egyelőre a kórház épületében laknak, később talán majd a városban kapnak lakást. Azután a »szakmáról« beszél. A hülépes megbetegedések gyakoriak, de az egykor oly pusztító népbetegség, a tbc már egyre ritkább. Boldogan újságolja, hogy új tüdőbajos fertőzéssel alig találkozott. Talán a Bükk teszi... Aid tbc-s rendelésre hozzájár, mind régi fertőzésű beteg. Még jó néhány értelmiségi is él a városban, mérnökök, gyógyszerész, tanító, építésvezetők. Moziban egyszer volt. Természetesen Simon Menyhértet látta. Színház? Egyszer. Könyv. Sok. S az élet? Ne tagadjuk: nehéz. Sár, rossz közlekedés, nagyon sok munka, a felszerelés bizonyos hiányai — új kilincsek, amelyek rögtön letörnek, — még mindigidegen környezet, távol a régi barátoktól, rokonoktól. öt ilyen orvosi előőrs él Kazinbarcikán. Derék emberek! Emeleti lakásban berendezett kisz-műhelyben találkozom Balog Miklós bácsival, a város kedves, öreg suszterével. Kövér és szűkszavú. Kerek arc, bölcs szemek. Úgy ül kis zsámolyán, anra nyergére csúsztatott szemüvegével, viseltes, siltes sapkájával, rámaszöges, talpragasztó ágója, stoppoló árjai közt, mint az idők atyja, aki jó, sebeket gyógyít és fájdalmat vigasztal. Ahhoz a kedves emberfajtához tartozik, amely kevésszavú, de láthatatlan ■hajszálereken átsugározza felénk az emberiség melegét Az ember Kizáncbarcikán végül is Balog bácsi kezébe kerül Balog bécsi talpalja Kazincbarcikát. — Honnan került ide? — Debreceniből — mondja azzal a hajdúsági zamattal és hangsúlylyal, ami azonnal felidézi azt a széles várost, ahol valaha Petőfi éhezett s hol egykor Móricz volt diák. Mit tud egy nyugodt pesti városlakó, aki még kerülete határait is ritkán hagyja el, arról, mit jelent ez: megszervezni egy várost. Gondoskodni kell még a körforgó borbélyszékekről, az új mozigépről, Balog bácsi foltozó árjáról is. Az emeleti helyiség, ahol kecskelábú asztal mellett, homorú zsámolyokon dolgoznak a cipészek, hivatalosan a Putnoki Cipész KTSZ nyolcas részlege. — Milyen az élet errefelé? — kérdem kissé óvatosan Balog bácsitól, aki sipkáját feltolva, szemüvegét levéve, meleg és nedves tekintetét rámvetve, egy foltozás alatt álló cipőt tart magasba s azt mondja: 1 . — Lyukas. r . A sár! Sehol ennyi talpalnivaló cipő. De milyen az élet... Múlt. . kor bejött egy kislány, szép, szőke gyerek és megrendelte Balog bácsinál az első kazincbarcikai csináltatott cipőt. — De körömcipő legyen! Balog bácsi elámult: — Azután hol tetszik viselni majd? Ebben a hóhányó ipari sárban? De ez csak játékos bolondság, kedves tréfa volt. Ez a kislány a lelke mélyén hisz abban, hogy egyszer várossá tágul ez a sáros utca és hordhatni fogja azt a körömcipőt. Balog bácsi pedig nem azért vonatozott ide a Hajdúságból, mert itt nagy a sár, s lyukas az élet, hanem azért, mert kimondhatatlanul hiszi, hogy mindaz, ami álom, egyszer élet lesz, valóság, megfogható, látható és kitapintható. Az utca végén, ahol a sár összeér az éggel, kis tavak tengeréből kiemelkedve áll egy gyöngyházfényű ház, az óvoda. Megejtő pillanatban lépek be ide. Huszonhét pöttöm baba szuszog, fekszik, alszik és álmodik olyan kis ágyakon, amelyekről utoljára Andersen meséiben olvastam, mikor én is ötéves voltam, idestova harmincöt éve. Lábujjihegyen lépek Tollár Borbála óvónőhöz, tisztaszemű és gömbölyű arcú, tizenhét esztendős leányhoz, aki a terem végében asztal mögött ül, huszonhét álomra vigyáz, s közben sárgafalú madáretetőt farag a gyermekeknek. Háta mögött egy ittfelejtett Mikulás áll, égő-fekete szemmel, fehér szakállal, piros kucsmában, gömbölyű puttonyával. — Mi volt az alvás előtt? — kérdezem kevés szóval, nehogy megzavarjam az édes állmokat. — Mese. S utána mi lesz? — Mese. S miről szólt az alvás előtti mese? Tolvaj szarkákról, fekete varjakról, a tél madarairól, a kedves cinkékről, a játékos mátyásmadárról, a gyorsíróptú rigóról, hóról, télről, roskadozó fáikról, hegyi ösvényről, a Bükk fennsíkjáról, az egyedülvaló, édes hazáról. — Marika, felirom ám, aki nem alszik — suttog, nem, szinte susog az óvónéni Marikának, aki Hollóstető és Lillafüred közt hirtelen ocsúdott fed mesebeli útjából s most az álmokban látott kis őzek puha és meleg orrát keresd az ágyban, s az ágy körül. De ez nincs sehol. Csak egy idegen bácsi ül az asztal mellett, az óvónőmnél, s csúnya, nagy, fekete noteszba jegyzi be a mesebeli dolgokat. • Aztán még ennyi volt: »Óvónéni, öcsi falköltötte Lepkét!« »A Pityu nem hagyja aludni Gyuszkét.« »A Juci annyit forog.« »Ki horkol itt?...« Bokáig érő sárban, de e kis szemek égő melegével, építő élet és megvalósuló álom kettősségével hagyom el a jövendő Kazincbarcikát. Nem akarom elhinni, hogy a belgyógyászati főorvos, 1955 RUFFY PÉTER:Ölen »Idid Ulliből Kovács János igazgató Várhelyi Zoltán dr., belgyógyász főorvos Egy jó tündér: Tallér Borbála 13