Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1955-07-20 / 29. szám

Ausanm-i pillanatok A BÉKE VIRÁGAI »... A virágok, melyeket átnyújtanak önök­nek, a béke kék színét hordják. Azt kívánjuk, váljanak népeink, közötti békesség jelképeivé. Soha többé ne emeljék fel német kezek a fegyvert, mely annyi nyomort és szenvedést hoz a népekre ...« Szőke, magas, német asszony mondja eze­ket a szavakat az anyák világkongresszusa szónoki emelvényén. Németül beszél — Goethe, Thomas Mann, Ernst Thälmann nyelvén. Taps zúg fel a teremben. Tapsolnak a libano­niak, a svájciak, a chileiek és mongolok. És tapsolnak a franciáik is, a csehszlovák anyák, a szovjet nők, a lengyelek és a belgák — azok, akiknek szülőföldjét a német fasizmus csiz­mája taposta, alig egy évtizede ... Szemében könny, de azért mosolyog a német anyákra Ruzséna Krászova lidicei tanácselnök, Le­­nonné asszony, Oradour küldötte, Tatjána Mwraskina, Sztálingrád hőse. A terem közepén, a belga delegáció asztalá­nál egy feketehajú, keményvonású asszony lehajtja a fejét. Arra a napra gondol, mely­nek emléke tizenhárom éve kínozza álmatlan éjszakákon. Arra a napra, amikor a németor­szági büntetőtáborban egyedül, minden segít­ség nélkül szülte meg kislányát. Nicole Chris­­tine-nek nevezte el a kicsit. Megölték, gáz­kamrában ... És a belga anya felemeli meggyötört ar­cát. Körülfordozza tekintetét a termen, fá­radt szemében fény gyullad,­­két erős keze tapsra lendül. Mádén hét kitüntetés, nyugod­tan, szinte derűsen tapsol. Jeanine Davin-nek hívják, a belga ellenállás hőse, belga béke­­harcos. Kis, kopott kézitáskájában különös okmányt hordoz. Egy Nicole Christine nevű leány-csecsemő születési, s ugyanakkor ha­lotti bizonyítványér­­szerű szavakkal számolunk tie egymásnak gyermekeinkről, hivatásunkról, háborús szen­vedéseinkről, b­ékeharcunkról. Éreztük, hogy emberi és szép lesz ez a találkozás, és mégis­­ a meglepetés lélegzetelállító erejével ha­tottak ránk a mélyről jövő, forró őszinteség pillanatai. "Egy német anya ezt mondta:­­*•Min­dig attól félünk, hogy nem tudták nekünk megbocsátani.. .! Egy másik így szólt: Azt hallottam, holnap Nyina Popova is beszél. Va­jon beszél-e majd rólunk is, németekről?-, És Nyina Popova, a szovjet delegáció ve­zetője másnap valóban beszélt a németekről is. Azt hiszem, okos és szép szavai sokat se­gítettek a német nőknek abban, hogy ne csak eszükkel, szívükkel is megértsék: a népek nem őket teszik felelőssé a fasizmus bűneiért s nem bűmbáinatot, hanem béketetteket várnak tőlük. ARANYSZÍNŰ GALAMBOK Talán legkedvesebb percei azok voltak a kongresszusnak, amikor egy-egy delegáció tag­jai maguk készítette kis ajándékokkal lepték meg a többi küldöttségeket. A mi asztalunkon is — az­­Hongrie- feliratú tábla és a nemzeti­szín zászló között — minden este halomba tornyosultak a horgolt terítőcskék, finom fa­faragások, kicsi posztóbabák. Milyen kedves emlékek! Bevallom, én a legnagyobb szere­tettel a kis aranyszínű, papirosból készült béke­­galanybocskát őrzöm. Talán azért, mert olyan felejthetetlenül kedves volt a japán lány — törékeny Pillangókisasszony —, amint táncos léptékkel járta végig a termet, s finom ujjai­val­­kibontotta a papírgalombák összehajtoga­tott szárnyát... Vagy ezért, mert alig egy órával azelőtt hallgattuk meg a japán delegá­ció egyik tagja, Mijo Jamagucsi nagaszaki édesanya beszédét. Jamagucsi asszony abból a városból jött a lausanne-i kongresszusra, amelyet Hirosimával együtt az első atombom­­bázá­s színhelyéül szemelték a­l­á az amerikai imperialisták. Augusztus hatodikén történt, tíz évvel ezelőtt... A japán anya a szem­tanú hitelességével és szinte érthetetlen ön­fegyelemmel számolt be mindenről: a kétszáz­ezer halottról, a porrá égett gyermekekről... És most, amikor még tíz év sem telt el a ször­nyű katasztrófa óta, asszonyok, akik gyer­mekeik holttestét sem találták meg a romok alatt — fürge és könnyű újakkal Has galam­bokat hajtogatnak aranyszínű papirosból, jel­képéül annak, hogy fel tudnak emelkedni a legmélyebb gyászból. Nemcsak sírnak, hanem harcolnak is. A KONGRESSZUS KÖNYVÉBŐL A hatalmas terem egyik sarkaiban három kis asztalt állítottak fel a kongresszus máso­dik napján. Mindegyiken piroskötésű, vaskos könyv, üres, fehér lapokkal. Csak percekig maradtak üresen a lapok. A tanácskozás utolsó óráiban is sokan vártak még a kis aszta­lok közül, hogy legalább néhány sort írhas­sanak a kongresszus könyvébe, vagy akár csak a nevüket bejegyezhessék. »■Együttes erőnk legyőzhetetlen« — írta Ilse M. Aschner, az osztrák Linz város küldötte. »A világ minden gyermeke az én gyermekem. M. S. S., Cd, India« — olvasom, közvetlen alatta. A következő lapon: »Szeressük egymást és az aranykor eljön!« Az aláírás: »Krisztus tanúk­. És így tovább, oldalakon és oldalakon. •Európaiak és ázsiaiak, szocialisták és keresz­tények. Anyák írásai, latin, cirill és kínai be­tűkkel. Anyáké, akik oly sok mindenben kü­lönböznek egymástól, de mindnyájan egyek abban, hogy az életet, amelyet ők adnak, meg akarják védeni. Osvát Katalin A japán küldöttség megérkezik az Anyák Világ­­__ kongresszusára Városnézés a tanácskozás szünetében. Páríiászné Ács Klára dr., gyermekorvos, Kádár Zsuzsa tolmács és Ruttkai Éva (Osvát Katalin felvétele) NÉMET ASSZONYOK ... Alig néhány lépésre a belgáktól ül­nek a nyugatnémetek. Sokan vannak, övék a legnépesebb küldöttség az anyák világkong­resszusán. Én most csak egy asszonyt kere­sek közöttük. Azt a kicsi ősz nénit, aki a kong­resszus egyik estéjén elmondta nekem élet­­történetét Kölnben lakott, férjével és gyer­mekeivel. Férjét, a szociáldemokrata mun­kást Bergen-­Belsenben ölték meg a fasiszták. Két fiát Sztálingrád alá küldte meghalni Hit­ler. A kicsi, ősz néni — Frau Agnes Klein — egészen egyedül maradt... Igen, itt van, végre megtaláltam. Megállok mellette. Rám­tekint és elcsukló hangon, szaggatottan eny­­nyit mond csak: soha, soha többé... Azon az estén, amikor Frau Agnes Klein­nél beszélgettem, a magyar delegáció baráti találkozóra gyűlt össze a nyugatnémetekkel és a Német Demokratikus Köztársaság kül­dötteivel. Mi, magyarok vártuk ezt a talál­kozót. Készültünk is rá. Elővettük a bőrön­­ökből gyermekeink fényképét, összeraktuk jó ajándékainkat. Tudtuk,­­hogy beszédek gzanak el majd, s azután közvetlen, egy­

Next